Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Seléndy Szabolcs: Nagyvárosi kertkultúra

Kóbor Tamás elbeszélése A munkás halála Az ember soká nézte a házszámot, aztán bement a kapu aljába, és soká nézte a tágas udvarból nyíló piszkos konyhaajtót. Csak a pipája heves szippantásaiból látszott, hogy siet. Majd lomhán cammogva, mint munkásembereknél szokás, akik egyforma bért kapnak, akár hamarabb, akár későbben végeznek, benyitott abba az ajtóba, mely fölé ez volt írva: házmester. — Merre is lakik az a Borsos István? — Negyedik ajtó balra. — Úgy, azaz, hogy most már csak Borsos Istvánné lakik ott, mert az urát agyonütötte a kazán. Ráesett, összelapította. — Jézus Mária, csak nem? — De bizony, és azért küldtek, hogy hívjam el az asszonyt a kórházba, ha éppen még látni akarja. — No de ilyet; ki hitte volna? Még ma reggel — milyen derék ember volt. De hogyan is történt? — Hát úgy történt — de ekkor eszébe jutott az embernek, hogy a dolga sietős, és nem mondta el. Csak parazsat szedett ki a spórherdből a pipájára, mely diskurzus közben elaludt. Veszkődött is vele, káromkodott is, de csak végzett vele. Aztán ment a nagy udvaron keresztül, balra, a negyedik ajtóba; a házmesterné vele ment, hogy megtudja, hogyan is történt. Útközben pedig, ahol ajtó nyílt, odakiáltotta: — Hallja csak, Borsos urat agyonütötte a kazán! Balra, a negyedik ajtóban egy fiatal asszony állt a gyúródeszka előtt. A keze tövig vájkált a tésztában, pogácsa lesz abból, jó töpörtyűs pogácsa, amit az ura roppantul szeret. Ahogy az ember benyit az ajtón, az asszony kíváncsian néz elébe, és jókedvvel fogadja köszöntését. — Ilyen szerencsétlenség, ilyen szerencsétlenség — abajgatott közbe a házmesterné —, és éppen most, fertály előtt! — Mi az, mi az ? — kérdi az asszony. Azt a gyári embert látva, meg azt az értelmetlen abajgatást hallva, a szive tele lett a történtek sejtelmével, noha nem tudott semmit. — Hát — mondja az ember, a szemöldökét gyámoltalanul fölhúzva —, mivelhogy a műhelyvezető úr küldött, hogy siessek a Borsos István lakására, és mondjam meg a feleségének, hogy az urát, szegényt, kórházba vitték. — A kazán! — sikítja közbe a házmesterné, kezeit tördelve. — Megölte a kazán! A szegény asszony tésztás kezét lógatta, kissé eltartva a testétől, hogy a ruhájára ne ragadjon. A szeme kidülledt, a szája nyitva maradt, majd zihálni kezdett a melle, a lélegzete sziszegett, végül iszonyút sikoltva rogyott térdre. — Az uram, az uram, az én jó uram! Az ember csak szítta a pipáját, és nagyon meg volt indulva, de nem tehetett semmit. A házmesterné a batyuként a földön gubbaszkodó zokogó teremtést a két karjával átölelte, úgy vigasztalta, csitította, közben maga is nagyokat jajgatva. — Szedje össze magát, édes Borsosné — szólítgatta —, szedje össze magát, hiszen tán nem olyan nagy a baj. Aztán sietni kell ám a kórházba, menjen csak édes, majd vigyázok a lakására, míg visszatér. — A kendőm, a kendőm — zokogta a megkínzott menyecske, s ledörzsölte kezéről a tésztát. A házmesterné berontott a szobába, s rögtön kihozta a kendőt. Míg fejére akarta csavarni, nagy kapkodásával belegabalyodott a keze, nem tudta kiszabadítani. Ebben is segítségére szorult. Aztán rohant ki az ajtón, ott visszafordult, csakhogy a szeme elhomályosult a patakzó könnyektől, így szólt rá a házmesternére: — Dagassza meg a tésztát, hogy az is kárba ne vesszen. Az úton egyre azt sírta: — Mi lesz most belőlem? Mi lesz belőlem ? Meg abból, akit a szívem alatt hordozok ! És itt van a fertály, ki fognak tenni az utcára, meg a bútoromat is elveszik, az utolsó vánkosomat! Erre már tudott beszélni az ember. — Sohse búsuljon azon, Borsosné, be van biztosítva, az egész gyár be van biztosítva. És a temetés után úgy a markába olvasnak ezer kemény pengőket, mint egy krajcárt. Ezt én mondom magának. A jajgatás hirtelen megszakadt. Ez az ismeretlen fogalom, az ezer pengő a maga megfoghatatlan súlyával ránehezedett a fájdalmára. — Mit mond? — szólt csöndes hangon. — Ha nem hiszi, majd meglátja. — És ezer forint? — Vagy annál is több. Jó törvény az, csak az a baj, hogy meg kell érte halni. Végre elérte a Rókust. A portás megállította. Borsos István! A neve után nem ismeri. Különben most nincs látogató óra. Délután. Egy nemével a büszkeségnek szólt közbe az ember: — De nekünk szabad ám, mert délután már nem lesz életben. A kazán ölte meg. — Vagy úgy! Halálos ember és sebesült ? Hát csak menjenek, első emeleten, a sebészeti osztályban. Fölrepült a lépcsőn. De eltévedtek a hoszszú folyosón. Egy irgalmas nővér vetődött útjukba, ez vezette el a kórterem ajtajához s megsúgta a szolgálatot tevő nővérnek, kit keresnek. Ott volt. Hangos zokogással rogyott térdre, a két keze közé fogva a beteg arcát. Még kormos volt, de a kormon is keresztülvilágított a halotti fehérség, a vértelenség. A beteg nehezen emelte föl pilláit, és hangosan nyöszörgött. A melle járt, mint a fújtató, mozdulni sem tudott. A takaró alatt idomtalan tömegnek látszott a teste, és oly rövid volt, mint egy kisgyereké. Amint beszélni akart, az ajkára véres hab tolult. A kezével intett, és az irgalmas nővér tolmácsolta kívánságát: — Hajoljon egészen föléje, mondani akar valamit, de nem tud hangosan beszélni. Az asszony fölugrott, és gyöngéden föléje hajolva, csókot nyomott homlokára, aztán a szájához tartotta a fülét. Nagy erőlködéssel, hörgésektől meg-megszakítva, végre meg tudta mondani: — A gyárból három napiért jár a bér, a maiból se engedj semmit levonni, és a Reimann Bernát tartozik két forintommal, azt is követeld be. Ezzel rémeset hörgött, a szeme golyója befelé fordult, majd rémületes haláliszonyattal tapadt az asszonyra, aki zokogva mondogatta: — Nem fogom elfelejteni, nem fogom elfelejteni. S mintha a haldokló nagy tehertől szabadult volna, a szeme kitisztult, majd fáradtan lehanyatlott, mintha aludnék. Délután négy óráig maradt nála az asszony, mikor elhagyta a kórházat, özvegyasszony volt. Fásultan, könny nélkül ment hazafelé, a házmesterné ott volt az ajtájában, és részvevő, szomorú hangon mondta: — Már meg is sült a pogácsa. Erre ismét megtalálta könnyeit. És sűrű sírással emlékezett meg szegény uráról és mesélte, hogy holnap lesz a temetés, és hogy már most gyászruhát kell szerezni, de előbb eszik valamit, mert reggel óta étlen-szomjan maradt. Könnyeivel áztatta a friss, még meleg pogácsát, és a szíve majd megszakadt, mikor panaszolta: — Neki sütöttem, úgy szerette szegény a töpörtyűs pogácsát, és most — Istenem, Istenem ! Mikor a gyászruhát magára öltötte, a fájdalma csak mint szomorú köd borult a lelkére. Apróra elmondott mindent, amit tudott, meg hogy az ura be volt biztosítva, és most sok pénzt fog kapni. A szomszédné részvevőén, helyeslően bólogatott, és vigasztalta: — Jó az Isten, majd csak megvigasztalódik, és ennyi pénzzel, ha a gyász letelt, ismét férjhez mehet. Az özvegy szomorúan rázogatta a fejét: — Soha, hiszen most nem is lehet, s az esztendő múlva is még szoptatni fogok. Ha még annyi pénzem lenne is, nem mennék férjhez, míg a gyermekemet szoptatom. (1908) 21