Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Heim Ernő: A szanálás — és látszólagos ellentmondásai

A sorrendiségben három fő tényező játszik szerepet: a gazdaságosság s a műszaki állag; a lakásállomány-lakáshiány mérlege; végül a szociális-egészségügyi követelmények. Felmérésüket természetesen nehéz közös nevezőre hozni. Amíg ugyanis a gazdasági értékelést — többek között a karbantartás, a bontás és az új építkezés költségeinek ismeretében — összegszerűen is könnyű meghatározni, a lakásellátottságot érintő kihatásokat pedig a bontandó és az építhető lakások számának az egybevetésével egyértelműen meg lehet állapítani, addig a szociális, az egészségügyi, de legfőképpen az esztétikai indítékokat — legalábbis első hallásra — többé-kevésbé szubjektív értékelés alapján mérhetjük csak fel. Az előbbi kettőről itt nem is szükséges bővebben szólni. Hiszen azt a döntést, hogy valamely városrész rekonstrukciójára előbb kerül sor, mint egy erre ugyancsak megérett másikéra, bizonyára a kívülről szemlélő is elfogadja, ha figyelembe veszi, hogy emebben csupán földszintes, düledező házakat kell bontani, amabban pedig — bármily avultak is — mégviszonylag felújításra alkalmas, két-három emeletes épületeket, bennük nagyszámú lakással. Meggyőző, vagy legalábbis elfogadható tehát az a döntés, hogy a városrekonstrukció a Józsefvárosban, illetőleg Óbudán, Újpesten, Rákospalotán, Kőbányán és Csepelen — nem pedig a belső Erzsébetvárosban és Terézvárosban kezdődik el. A városrekonstrukció helyének és időbeli beütemezésének eldöntésében azonban az összegszerűen és mennyiségileg mérhető tényezők mellett — mint említettük — egyéb szempontok is jelentős szerepet játszanak. Okvetlenül meg kell találnunk annak lehetőségét, hogy ezek kihatását ugyancsak tárgyilagosan tudjuk értékelni és rangsorolni. Jómagam az óbudai város-rekonstrukció előkészítésekor — az Országos Közegészségügyi Intézettel alakított munkaközösség keretében — annak idején tapogatódzó kísérletet tettem az avult épületek összehasonlító értékelésének számszerűen kifejezhető mód-8 jára. A módszer — mely egyébként nem nyert gyakorlati alkalmazást — lényegében abból állt, hogy az épületek, illetőleg a lakások egyes jellemzőit (a falak szárazságát és vastagságát, a belső szobamagasságot, az ablakfelületet, a földszinti padlószintet stb.) egytől-tízig terjedő pontozással értékeltük. Ezeknek az elemeknek optimális adottsága egyenként maximális pontszámot kapott; a kedvezőtlenebb adottságok viszont, előre meghatározott skála szerint, az értékmérő faktor megfelelő csökkentését eredményezték. A pontszámok összesítése után a számszerű összehasonlítás is lehetővé vált. Az a komplex településegészségügyi vizsgálat, amelyet — elsősorban a rendszeres kutatási módszerek kialakítása céljából — az OKI a Józsefvárosi rekonstrukció területén 1970— 72-ben végzett, a fenti mechanikus módszernél valóban sokkal többet mond. Erről dr. Mádai Lajos szerkesztésében megjelent egy közlemény, melyben Fehér Gyula, Kereszty Alfréd és dr. Róna Borbála, valamint munkatársaik öt fejezetben dolgozták fel a vizsgált terület demográfiai, egészségügyi, szociális és morbiditási viszonyait, elemezték a felmért épületek és lakások helyzetét. E munkának minden részlete és megállapítása olyannyira tanulságos, hogy beható ismertetése itt sem volna érdektelen. Ezúttal mégis meg kell elégednünk azoknak az adatoknak a megemlítésével, amelyek egyrészt az anyag jellegét érzékeltetik, másrészt indokolják ennek a rekonstrukciónak a szükségességét. Megtudjuk pl., hogy a szanálási terület telkeinek több mint egyharmada 70—79%-osan, csak nem egynegyede pedig 80— 89%-osan beépített (a városrendezési szabályzat a beépíthetőség maximális mértékét még ipari területen is csupán 50%-ban állapítja meg). Kitűnik továbbá a vizsgálatokból, hogy a lakások 68,9%-a (4602 lakás) egyszobás, és az ottani lakosságnak több mint 60%-a (közel tizenegy és félezer ember) éppen ezekben lakik; egyharmaduk negyedmagával, 13%-uk ötödmagával, sőt közel százan nyolcadmagukkal. Következésképpen ezeknek a lakásoknak több mint negyedében egy-egy lakosra alig 3—6 m2

lakóterület jut. Az összes lakás 60 %-ának csak lakáson kívül van W. C.-je, és csupán 31,4%-uk — az egyszobás lakásoknak mindössze 8,7%-a — fürdőszobával ellátott. E felmérések csak az adottságok méretre és mennyiségre redukált képét tükrözik. Az OKI kutatómunkája azonban mindezen és az ezzel párhuzamosan végzett levegőszennyezettségi vizsgálatokon túlmenően a lakosság szociális és pszichés, valamint gyermekgondozási és oktatási státuszának részletes felvételére és a morbiditási viszonyok elemzésére is kiterjedt. A szanálás indokolásául szolgáló megállapítások közül most csupán azokra hívom fel a figyelmet, amelyek az eddig csak sejtett összefüggésekre világítanak rá, és az avultság mértékét a későbbi káros kihatások kimutatásával tárják fel. Az ilyen jellegű vizsgálatok nyomán vált nyilvánvalóvá pl., hogy míg a főváros minden 10 000 lakója közül — az 1970. január i-én végzett felmérés szerint — 94,8 volt a gondozott TBC-s beteg, addig ez az arány a VIII. kerület szanálási övezetében 116. Ehhez még hozzátehetjük, hogy az itt lakó TBC-gondozottak 71,4%-a egyszobás lakásban lakik, noha az egyszobás lakások aránya Budapesten abban az időben az összlakásszámnak 50%-a sem volt. A morbiditás gyakorisága (10 000 14 éven felüli lakosra számítva) a szanálási zónában 18,2; egész Budapesten 9,4. Az alkoholos pszichózis eredetűeké itt 5; budapesti átlagban 2,5. Az 1969-ben kórházba utalt betegek száma a szanálási övezetből 562 volt (a helyben lakó népességnek több mint 3%-a); Budapesten 33 900 (az össznépességnek nem egészen 1,8%-a). Végül az influenza megbetegedések száma — az 1971. évi járvány idején — a vizsgált területen 3132 volt (a lakosság 17%-a), a VIII. kerület többi részén 17 385 (a népesség 15%-a). Vajon nem elég-e ennyi Az óbudai rekonstrukció Az újjáépülő Pesterzsébet Jól megoldott lakótömb Pesterzsébeten