Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Mádai Lajos: Elődeink egészsége

Dr. Mádai Lajos Elődeink egészsége Budapest száz évvel ezelőtti szociális-kulturális helyzetét az igen alacsony életszínvonal, Bécs és a legtöbb európai nagyváros vagyoni viszonyaival szemben kirívó szegénység jellemezte. A három város egyesítése évében kezdődő és majd 10 éven át tartó gazdasági válságot, az akkor tomboló kolerajárványt egymás után két dunai árvíz (1875, 1876) anyagi csapásai tetézték. A hetvenes években a jobb munkakörülmények reményében megindult a vidékiek tömeges áramlása a fővárosba. E szegény néprétegek túlsúlyára jellemző volt, hogy 1880-ban a kereső népesség körében 27 188 önállóval és 11 689 tisztviselővel szemben 152 129 személy (79,6%) tartozott az ún. segédszemélyzeti csoportba. Ez utóbbi társadalmi rétegben a gyári és kisipari munkásokon, segédeken és tanoncokon kívül 36 ezer alkalmi napszámos és ugyanennyi házi cseléd nyomasztó élet- és munkakörülményei súlyosan befolyásolták a főváros egészségügyi helyzetét. A szegény néprétegek nyomora — melyet a tél még csak súlyosbított — indította Budapest akkori tiszti főorvosát, Dr. Patrubány Gergelyt arra, hogy a Fővárosi Tanácshoz intézett 1874. november 2-án kelt beadványában népkonyhák és melegedőhelyek sürgős felállítását javasolja. Azon a télen tanácsi és jótékonysági akciók révén 125 934 ebédet osztottak ki az ínségesek között. Tátongó űr volt a belvárosi, lipótvárosi jómódú polgárság és a túlnyomórészt szegény népréteg lakta többi pesti kerület szociális viszonyai között. Hasonló szakadék volt Budán a Vár, a Krisztinaváros, a Víziváros tisztviselő, kereskedő rétegének és az igen szegény, elmaradott Óbuda lakóinak életszínvonala között. Rendkívül rosszak voltak a lakásviszonyok. A pesti lakosság 40%-a (78 727 fő) 1870-ben olyan „túlnépes lakásokban" élt, ahol 1 szobában 6 vagy ennél több személy lakott. A pestiek 20%-a (41 415 fő) ágyrajáró volt, 10%-a (20127 fő) nedves, egészségtelen pincelakásokban élt. A lakásviszonyok tíz évvel később, 1880-ban sem hoztak javulást. A pesti oldalon a pincelakók száma az 1870. évi 20127-ről 29 764 főre szaporodott; csaknem minden tizedik budapesti pincelakásokban élt. A pincelakók aránya legnagyobb volt ekkor a VII. kerületben (15,5%) és a VIII. kerületben (14,0%). A súlyos lakásviszonyokra jellemző adat, hogy az ágyrajárókon, albérlőkön és pincelakókon kívül 23 ezer személy saját műhelyében, illetőleg üzlethelyiségében volt kénytelen lakni. A főváros lakosságának általános műveltségi színvonala szoros kapcsolatban volt a mostoha társadalmi-gazdasági viszonyokkal. Anakronisztikus jelenség, hogy az ország irodalmi és művészeti központjában igen sok volt az analfabéta. A 10 éven felüli népesség körében az írni-olvasni nem tudók aránya 1880-ban a férfiaknál 10,5%, a nőknél 23,5%volt. Az általános társadalmi-gazdasági és kulturális viszonyok igen kedvezőtlenül befolyásolták Budapest 100 évvel ezelőtti lakosságának egészségi állapotát. Az élveszülések arányszáma igen magas volt (1874—1875-ben 44,2 ezrelék), a természetes szaporodás ennek ellenére 1000 lakosra csupán 2,8 fő volt. Az extenzív szaporodás oka a rendkívül magas halandóság: az egyesítést követő két év átlagában 1000 lakosra 41,2 halálozás jutott. A magas halandóság okai között a legnagyobb súlyú demográfiai tényező a meghaltak igen aránytalan kormegoszlása, a rendkívül alacsony átlagos élettartam volt: 1874-ben a meghaltak fele 0—4 éves korú. A nagy csecsemő- és gyermekhalandóságon kívül magas volt a 10—39 évesek halandósága is. A 60 éves és idősebb korú lakosok aránya 1880-ban csupán 4,6% (1970-ben 19,4%) volt. 1876—1881 között a meghaltak átlagos életkora csak 22 év volt. Ezt az igen alacsony átlagos élettartamot legnagyobb mértékben a magas csecsemő- és gyermekhalandóság befolyásolta. Ha a természetes halálokok csoportjában aO—4 éves korúak halandóságát különválasztjuk, akkor megállapítható, hogy 1876—1881-ben az 5 éves és idősebb korban meghaltak átlagos életkora a férfiaknál 42,4, a nőknél 43,5 év volt. Tehát azoknak a fővárosi gyermekeknek, akik megérték 5 éves születésnapjukat, csak 38—40 további életévre volt kilátásuk. (Ezzel szemben 1970-ben Magyarországon a férfiak átlagos élettartama 63,4, a nőké 69 év volt.) A társadalmi-gazdasági viszonyok egykori éles különbségei visszatükröződnek a különböző foglalkozásúak átlagos élettartamában. A saját vagyonból élő férfiak átlagos élettartama 65, a kiskereskedőké 49, a hivatalnokoké 47 év volt. Ezzel szemben a férfi napszámosoké 42,5, a cipészeké 41,6, az asztalosoké 40.7, a kőműveseké 40,5, a lakatosoké, bádogosoké és kovácsoké csak 38 év volt. Ezt az igen magas halandóságot — s a hátterében meghúzódó okokat — csak akkor lehet reálisan megítélni, ha összehasonlítjuk több európai és tengerentúli város mortalitásával. 1. sz. cábta Halálozási arányszámok (1000 lakosra) európai és amerikai városokban 1874 körül Sorrend Város Év Halálozás 1000 lakosra Sorrend Város Év Halálozás 1000 lakosra 1. Philadelphia 1873 19,6 17 Genf 1865 31,1 2. M. Frankfurt 1875 20,2 18. Boroszló 1875 31,2 3. Párizs 1872 21,4 19. Köln 1875 31,5 4. Hága 1869 21,9 Velence 1874 32,8 5. Koppenhága 1870 23,3 Szt. Pétervár 1869 34,1 6. Chicago 1873 23,9 22. Róma 1874 34,6 7. London 1871 24,6 23. Stockholm 1874 35,5 8. Lipcse 1875 25,1 24. Berlin 1871 37,0 9. Brooklyn 1873 25,2 25. Milano 1871 38,5 10. Palermo 1871 25,7 26. Nápoly 1871 39,1 11—12. Rotterdam 1869 26,0 27—28. Moszkva 1871 39,7 Drezda 1875 26,0 Budapest 1875 39,7 13. Stuttgart 1871 26,7 29. Trieszt 1870 40,5 14. Turin 1872 27,0 30. München 1871 40,9 15. Boston 1873 28,5 31. Prága 1869 41,5 16. Bécs 1874 29,1 32. Hamburg 1871 41,7 Budapest 1875. évi 39,7 ezrelékes halálozási arányszámánál a vizsgált 32 külföldi város közül tehát csak Trieszté, Münchené, Prágáé és Hamburgé volt rosszabb. Fővárosunk halandósága csaknem kétszer akkora volt, mint Frankfurt am Main-ban, Párizsban és Hágában, s még a fenti sor mediánját (felezőjét) képviselő Bécs mortalitását is 36,4%-kal haladta meg. A halandósági viszonyok nemcsak nemzetközi, hanem a magyar városokkal való összehasonlításban is igen kedvezőtlenek voltak. Az 1000 lakosra jutó halálesetek száma 1870-ben az egykori szabad királyi városok közül Szegeden (30,3), Kecskeméten (33,3), Debrecenben (35,7), Pécsett (37,0), Győrött (38,5) jóval alacsonyabb volt, mint Pesten (43,5) és Budán (43,5%). 2. sí. tábla Főbb halálokok Budapesten az 1874/75. és az 1970. években (A Betegségek Nemzetközi Osztályozása VIII. revízió szerinti csoportosításban) Halál-ok 1874/75 1970 1874/75 1970 Halál-ok szám 10 000 lakosra 1. Fertőző és élősdiek okozta betegségek 4 511 549 149,9 2,7 Ebből: Gümőkór 2 525 402 83,9 2,0 Hastífusz 349 — 11,6 Diftéria 343 — 11,4 Vörheny 245 — 2,1 — Himlő 685 — 22,8 Kanyaró 67 — 2,2 — 2. Más betegségek 7 532 22 227 250,2 110,6 3. Balesetek, mérgezés és erőszak 404 1 898 13,4 9,4 Összesen 12 447 24 674 413,5 122,7 A 2. sz. táblából kitűnik, hogy száz évvel ezelőtt a budapesti lakosság halálozásának több mint 1 /3-át fertőző betegségek okozták. (E betegségi csoport részaránya az összes halálokok között 1970-ben már csak 2,2% volt.) A fertőző betegségek egykori súlyos következményeire és azok visszaszorításának eredményeire jellemző, hogy amíg az egyesítést követő években a 300 000-es lélekszámú Budapesten 4511, addig 1970-ben a 2 milliós fővárosban mindössze 549 személyt ragadtak el e betegségek. A mortalitás tehát több mint 50-szerese volt a jelenkorinak. Az egykori igen kedvezőtlen járványügyi viszonyokat visszatükrözik a leggyakoribb fertőző betegségek okozta halálozás arányszámai 20 európai nagyváros mortalitásának összehasonlításában. Az 1881. évi adatok összehasonlításából kitűnik, hogy Budapest a tüdőgümőkór, himlő, tífusz, vörheny és diftéria okozta halandóság gyakorisága tekintetében a legnagyobb mortalitású városok élcsoportjába tartozott. A tüdőgümőkór, tífusz, diftéria halálozások gyakorisága több mint háromszor, a himlőé pedig kétszer akkora volt, mint Londonban. 42