Budapest, 1974. (12. évfolyam)

1. szám január - Csorba Csaba: Középkori budai mesterjegyek I.

Hetivásár a Disz téren (1895) A budavári szombati hetivásár „Egyszer volt Budán kutyavásár" — mondja régi közmondásunk. De csak a kutyavásár nem ismétlődött meg. A XV. századból ránk maradt „Buda város jogkönyvé"-ben olvassuk, hogy rendszeresen, hetenként kétszer is tartottak vásárt Budavárában. A török hódoltság után újraéledő Budának is, mint szabad királyi városnak természetesen volt vásártartási joga. De a híressé vált szombati hetivásár a hagyomány szerint csak 1777 óta lett eleven színfoltja Budának. Ebben az évben határozta el a város tanácsa, hogy minden hét szombatján vásárt tart a budai Várban. Hozzájárult a döntéshez az az óhaj, hogy az akkor még egyetlen magyar egyetemet Nagyszombatból nehogy máshová, csakis Budára helyezzék. A szombati hetivásár másfél évszázadon át hol kisebb, hol nagyobb terjedelmű lehetett, de mindenkor keresett és jelentős volt. Virágkorát talán a századforduló idején élte, amikor mint gyerek, magam is ott sürgölődtem. A hetivásár képe ma is élénken előttem áll. A Dísz tér déli részétől végig a Tárnok utcán, továbbá a Szentháromság téren és az egész Szentháromság utcán folyik a vásár. Kora reggel érkeznek a falusi asszonyok, hátukon a nehéz batyuval, és letelepednek a Dísz tér keleti oldalán — a Duna felől — a járda szélére. Ott kuporognak, sűrűn egymás mellett. A kocsiúton ponyvára vagy gyékényre rakosgatják maguk előtt az eladásra szánt holmit. Itt kínálnak köcsögökben tejfölt, friss tormalevélbe csomagolt vajdarabokat. Az egyik asszony előtt tálban túró, a másiknak kosarában tojás, zöldség, főzelékféle, a harmadiknál válogatott burgonya és frissen szedett gyümölcs. Mindenütt nyüzsögnek a vevők, még a legszerényebb kirakat előtt is, pedig itt a vennivaló csak egy halom tyúkhúr és néhány csomó az útifű húsos szárából. De éppen ezt keresik a kanáritulajdonosok. A parasztasszonyok sorával szemben, a honvédemlék kis parkja mellett csibék csipognak nagy, kerek, födött kosarakban, kacsák hápognak, libák gágognak, újév előtt malac is belevisít a koncertbe. Ritka hangok a csendes Budán! A kosarak között függnek állófogasokon a lőtt vadak: fogoly, fácán vagy nyúl — a szezon szerint. Ezt a képet örökíti meg egy kedves fényképem 1895-ből. Üresen áll már a szekér, amelyen az árut hozták, a kocsiból kifogott ló a szekérhez kötve eszik a fejére kötött abrakos tarisznyából. Visszatérve a falusi asszonyok sorához, a Tárnok utcában, a keleti oldalon már standok (elárusító asztal, esetleg sátorral) állnak a járda mellett, az úttesten. Előttük a járdán tolong a sokaság, hogy válogasson és alkudjék a sokféle déligyümölcsből. Van itt narancs, citrom, datolya, füge, szentjánoskenyér. A szomszéd standon cukorka, olcsó törmelékcsokoládé, diákcsemege, mazsola, aszaltszilva. A sor rövidárus sátorral folytatódik. Csipkék, szalagok, gombok, cérna, pamutok között keresgélhet, aki venni akar. Van itt harisnya, kesztyű, kendő is, ha kell. Harsány hang hallatszik át a szemközti oldalról, a Balta-köz felől: „Tizenhárom a bögre, csak tizenhárom!"Mindenki tudja, hogy huszonhat fillér az ára, mert már évek óta hivatalosan koronában számolnak, de csábítóbb a kisebb öszszeg, ezért emberünk krajcárban kínál, vagyis a régi forintban számol. Nyáron hasonlóan hangos reklámozással kínálja vizét egy jóhumorú asszony: „Itt a libapezsgő! Falmelléki friss csapolás!" így siet végig a vásáron, s ha jó eredménnyel járt, beszalad egy-egy házba, hogy a vízvezetékből újra megtöltse korsóját. A Balta-köz és az elöljáróság épülete közötti szakaszon — konyhaeszközök és vasedények kirakata mellett — a Szentháromság térre érkezünk. Itt, a Tárnok utca másik sarkánál a kertészek cserepes és vágott virágai illatoznak. Színpompájukkal ellentétes az ott álldogáló, kopott ruhájú planétás bácsi, ahogy a falnak támaszkodik, öreg papagája a faládából egymás után húzza ki csőrével a cédulára írt jóslatot. Bőven akadnak kíváncsiak, hiszékenyek, akik ezért is fizetnek. Már gyerekfejjel eltűnődtem azon, hogyan leh et megélni ebből a dologtalan foglalkozásból? És hogy kettőjük közül vajon melyik tartja el a másikat? Tudvalevő, hogy a századforduló idején ezen a helyen három-négy lakóház áll, mindegyik egyemeletes. Ez a házsor a templom déli oldalával utcát alkot a Jezsuita lépcsőig. Ez a Szentháromság utca vége. A kocsiút közepén vannak kiállítva az asztalos- és kádármesterség remekei: kisebbnagyobb teknő, dézsa, zsámoly, padka, gyúródeszka, kosarak stb. A házsor mellett az egyik stand lábbeliket kínál: csizmát, cipőt, papucsot. Fel is próbálható a mögötte álló ház kapualjában. A másik standon kalapot árulnak. Nyáron szalmakalap üres formáit, s ahhoz ki-ki választ magának virágdíszt, ahogy a divat megkívánja. Majd otthon kibélelik s földíszítik. A Szentháromság utca másik részén, a Bástyasétány felé megint falusi asszonyokkal folytatódik a vásári kép. Folyik velük az alku vajért, tejfölért, túróért, krumpliért. A vásár széltében-hosszában hullámzik a nép, karján szatyrokkal, kosarakkal. Nincs olyan várbeli család, amelynek legalább egy tagja meg ne fordulna a vásárban. De sokan jönnek a Krisztinából, a Tabánból, a Vízivárosból, a messzibb Kelenföldről, sőt Óbudáról is. A sokaság elfoglalja az egész úttestet. A nyüzsgés, zsibongás addig tart, mígnem megkondul a Mátyás-templom harangja és eldördül a Toldy Ferenc utcai reáliskola delet jelző ágyúja. Akkor sietve csomagolni kezdenek az árusok, szedelőzködnek a falusiak, szétoszlik a tömeg és kiürülnek az utcák. Aki félkettőkor hazatér pesti útjáról, már rendes, csendes, tisztára söpört utcákat talál, mintha misem történt volna. Mikor és miért szűntek meg a hetivásárok ? A felelet rövid: az I. világháborúban. Nem rendelet szüntette meg őket, önmaguktól oszlottak fel, 1914 őszétől az őstermelők termékeit zárolták, azokat az állam vette át. Életbe lépett a jegyrendszer. A standon árusító kereskedők meg nem tudtak mivel szállítani, hiszen „bevonultak" a lovak is. A háború után pedig már azért nem újult fel a piac, mert a Vár közönsége megfogyatkozott. A század elején nagy középületeket emeltek itt (Országos Levéltár, Pénzügyminisztérium, Külügyminisztérium), ennek sok lakóház esett áldozatul, s lakóik kiszorultak a Várból. Másrészt a notabilitások a Várban rendezték be fővárosi rezidenciájukat, sorra vásárolták a házakat. Az addig több családnak otthont nyújtó lakóházakból magánpaloták lettek — a Vár lakossága így tovább fogyott. A Várba feljövőkre sem lehetett már számítani a hetivásár tekintetében, mert a Krisztina- és Víziváros vásárcsarnokot kapott. A vásár eltűnt, helyet adott az új kereskedelmi formának, az áruháznak. Schultheisz Vincéné, Weichhart Gabriella dr. 42