Budapest, 1974. (12. évfolyam)

1. szám január - Gergely József: Hogyan utaztak dédapáink?

Bakos Ágnes felvétele Az albertfalvai asztalos céhláda Jelentős tárggyal gyarapodott a Budapesti Történeti Múzeum Várostörténeti Osztályának gyűjteménye. Ambrus Józsefné XI. kerületi (Albertfalva, Sáfrány u. 69. sz. alatti) lakos, mint az első céhmester leszármazottja, múzeumunknak ajándékózta Albertfalva asztalos céhének céhládáját. Ipartörténetírásunk úgy tartja számon, hogy az első világháború előtt a fővárosi bútoripar kibontakozását a bécsi bútoripar versenye hátráltatta. Az akkori Budapest környékén Újpesten és Albertfalván települtek meg olyan asztalosok, akik olcsóbb kereskedelmi áruikkal versenyre tudtak kelni a bécsi gyári bútorokkal. Albertfalva és Újpest asztalosipara egyaránt a XIX. sz. első felében bontakozott ki. Albertfalván a községalapítással egyidőben, 1819-ben alakult meg a céh. Újpest viszont éppen a céh-keretek elleni küzdelem során született az 1830-as években, ott céhek soha nem voltak. Albertfalvát a ráckevei uradalom telepítette 1819-ben. Az első lakosai német nyelvűek voltak, akik községüket anyanyelvükön Sachsenfeldnek nevezték. A telepesek között asztalosok is voltak, akik céhet alapítottak. Az első atyamester Stróbl József lett. ő 1855-ig, haláláig viselte ezt a tisztséget. Utóda Stibinger Zakariás lett, aki veje is volt. Stibingert Machunka 38 Alajos követte az atyamesteri székben, őt már nem a halál fosztotta meg tisztségétől, hanem a céhek megszűnése. Az albertfalvai Ipartestületet 1886-ban alapították meg s az asztalos céh utolsó céhmestere, Machunka Alajos lett az első ipartestületi elnök. Machunka Alajost Matzky Ede asztalosmester követte az ipartestületi elnöki székben, aki Stibinger Zakariásnak volt a veje. Matzky Ede leányát Prüller István asztalosmester vette feleségül s 1920—1938 között ő volt az ipartestületi elnök. 1938-ban megszűnt az albertfalvai ipartestület önállósága s Budafokhoz csatlakozott. A céhláda az iratokkal együtt a Prüllerről Pálosra magyarosított család kezelésében maradt. Az albertfalvai ipartestület iparos körre szűkült le s ifjabb Pálos István lett az iparoskör titkára. A család 1819—1966 között asztalos volt, s a céhen és ipartestületen belül a család valamelyik tagja mindig vezető szerepet töltött be. A céhládát mindig gonddal őrizték. Az ajándékozó az utolsó tisztségviselőnek, ifjabb Pálos Istvánnak a lánya. A község asztalosiparának a fejlődése igen érdekes képet mutat s jellegzetesen tükröződik benne a magyar bútoripar fejlődése. 1846-ban még mindössze 15 iparosmester tevékenykedett a községben. Számuk 1900-ban 75-re emelkedett s a 75 önálló kisiparosból 49 volt az asztalosmester, ők voltak azok, akik az újpesti asztalosokkal együtt állni tudták a versenyt az osztrák bútoriparral, mely a századforduló táján már gyárakból ontotta az olcsó tömegárut. Ebben az időben mindössze két budapesti bútorgyár üzemelt. A Dózsa Testvérek bútorgyára csak 60 munkással dolgozott; a Thék Endre-féle bútorgyár pedig iparművészetileg számottevő bútorokra specializálta magát, az olcsóbb tömegáru termelés ott másodlagos volt. A szegényebb rétegek olcsó bútorral való ellátása az újpesti és albertfalvai kisiparosok tevékenysége maradt. Az első világháború utáni évek gyökeres változást hoztak a bútoripar struktúrájában. Az osztrák bútoripar magyarországi tevékenységét új országhatár korlátozta. Az új körülmények elősegítették a fővárosi és főváros környéki gyári bútoripar kibontakozását. Röviddel az első világháború befejezése után Budapesten 4, Újpesten 4, Albertfalván 2 bútorgyár létesült. A bútorgyártás gyors fejlődése együttjárt a kisiparosok számának csökkenésével. Albertfalván az egykori Repülőgépgyár telephelyén alakult meg a Neuschloss—Lichtig Faipari RT., mely hamarosan igen tekintélyes bútorgyár lett. A község asztalosainak zöme önállóságának feladására kényszerült. Részben a Neuschloss—Lichtig gyárban, részben a Dornavölgyi Faipari RT. telephelyén próbálták megkeresni kenyerüket. 1930-ra már csak 16 önálló asztalosmester volt a községben. Az asztalos kisipar eme gyors sorvadása vezetett oda, hogy 1938-ban az önálló községi ipartestület is beszüntette tevékenységét. A Pálos család továbbra is kitartott a szakma mellett. Pálos István haláláig kisiparos maradt, de a gyermekei már technikusok a szocialista bútoriparban. A múzeumunknak ajándékozott céhláda mutatós, művészi kivitelű. 73.250.1. szám alatt leltároztuk. Diófából készült, a szélessége 35 cm, a hosszúsága 50 cm, a magassága 40 cm. Oldalait szimmetrikusan kígyózó mintázatú gyökérfurnér borítja. A ládán körben 1 mm vastag jávor-intarziacsík fut, mely a sarkoknál körívesen megtörik. A láda tetején és alján szegélylécet találunk. Teteje felnyitható, tömör diófa. Korabeli kovácsoltvas zárszerkezete kulccsal nyitható. A láda két oldalán és a tetején rézfogantyúk vannak. A láda restaurálását László Ferenc faszobrász restaurátor végezte. Pótolta a hiányzó furnérozást az oldalakon és a sarkoknál. A benyomódott részeket gőzöléssel egyenesítette ki. A karcolásokat kicsiszolta, a szétszáradt tetőt visszaenyvezte, a réseket kispándlizta. A piszkos sellakkot kromofággal maratta le, majd az ezt követő olajozástól a diófa visszanyerte eredeti színét. A vereteket leszedte, az egész ládát lepolitúrozta, végül a megtisztított vereteket visszarakta. A restaurálás nyomán a céhláda visszanyerte eredeti művészi külsejét. Az értékes ipartörténeti tárgyat a televízió is bemutatta egyik adásában a nagyközönségnek. Dr. Tóth Imre