Budapest, 1974. (12. évfolyam)

8. szám augusztus - Fekete Gábor: A ráckevei Duna-ág

KSZS Dunaharasztin A dunanaraszti határ Csatornaépítés Hétvégi házak tözéses gazdálkodás lehetőségeit kamatoztatják. A csatornázottság már távolról sem ilyen kedvező, s még a villannyal is bajok vannak: egy híján negyven zárolt körzet található a járásban, amelynek országgyűlési képviselője gyakori vendég a Fővárosi Elektromos Műveknél. Csupán Dunaharasztiban, a főváros határától néhány lépésre, tíz olyan tömb található, ahol ezernyi lakos nélkülözi az elegendő áramot, nem energiahiány, hanem korszerűsítésre váró trafóházak, továbbító hálózat hiányában. Pedig sűrűn lakott belterületekről van szó, elképzelhető tehát, hogy az üdülőkörzetekbe még kevésbé jut el az energia. Hasonló a helyzet az utakkal, amelyeknek a községek is szűkében vannak, nemhogy a vízparti fa-és kőházsorok, ahová gyakorta rejtély, hogyan jut el az építőanyag. Szóljunk Ráckevéről, amely ma a leggyorsabban urbanizálódó települése a város nélküli járásnak, jóllehet Dunaharasztinak például majd kétszer annyi a lakosa, s fele annyi távolságid fekszik a főváros centrumától. Mondják is tréfásan a ráckeveiek, hogy bizonyos tekintetben miniatűr Budapestnek is beillik a nagyközség, elvégre van állami bérlakásokból álló új lakótelepe, van két szigete, Dunán átívelő Árpád-hídja, amely az újtelepi és a belvárosi részt köti össze, mintegy „budai és pesti" oldalakra osztva a nagyközséget, s van például Fekete Holló étterme, oly reprezentatív, hogy alig marad el a budavári vendéglátóhelyektől. Ritkaság, hogy egy járási központ kicsinyben annyira megelevenítse az egész járás történelmét, atmoszféráját és fejlődését, mint amennyire sűrítve érzékelhető mindez a kilencezer lakosú Ráckevén. A tanácselnök, aki itt született, s itt dolgozik két évtizede, meg is jegyzi: - Aki még nem járt nálunk, annak Ráckevéról csak az jut eszébe: horgászbirodalom. Némileg hasonlatos ez az elképzelés a tudatlan külföldi felfogásához, aki Magyarországot a pusztákkal, a csikósokkal, a gulyással azonosítja. Pedig bőséggel akad nálunk egyéb érdekesség, gond, öröm . . . Igazolja ezt a műemlékek dolga is. A hétszáz éves település kanyargós, szűk utcái és műemlék épületei szentendrei, soproni légkört idéznek, nem horgászt és víkendezőt, hanem turistát csábítva. A műemlékek sorsa eléggé szeszélyesen alakult. A XV. század egyik legszebb hazai emlékének, a gótikus görögkeleti templomnak eredete, építészeti stílusa, freskóinak művészeti értéke számtalan tanulmány, hipotézis után sincs egyértelműen tisztázva a kutatások hoszszú idő óta tartó szünetelése miatt. Az sincs rendjén, hogy - hasonlóan a gödöllői kastélyhoz - a barokk kor kimagaslóan értékes műemléke, a Savoyai-kastély sorsa eléggé mostoha. Lévén több tucatnyi szobája, először a szállodaipar próbálta megszerezni, szerencsére a műemlékvédők ezt még megakadályozták. A restaurálás azonban hosszú idő óta csak papírra vetett állásfoglalás, egyetlen múzeumi terem újjáépítése kivételével. Mint ahogy óhaj maradt az is, hogy hangversenyek színhelye, szoborpark középpontja legyen a kastély. Lényegesen sikeresebben oldották meg a főutcán fennmaradt egykori szerb kereskedőház jövőjét: kívülről a korhűség kívánalmának megfelelően restaurálták, belül hangulatos, patinás éttermet rendeztek be. A főutca házainak egy része a vízig húzódik, s a jellegzetes formájú halászbárkákról, dereglyékről nézve szinte velencei hangulatot idéznek a vízből kiemelkedő házfalak, kerítések, betonba ágyazott csónakház-bejáratok. Kevésbé sikerült megőrizni a hangulatát annak a toronyépületnek, amely az Árpád-híd „bal parti" részén emelkedik. Valamikor itt szedték a hídpénzt az átkelőktől, ma a Kék Duna Halászati Tsz lángos- és keszegsütő részlege foglal benne helyet. Mellesleg a „városiasodás" nem kevés kuriózummal jár a nagyközségben, érdemes közülük néhányat megemlíteni. A szemgyönyörködtető ráckevei táj egy részéhez például semmi köze a természetnek. A romantikus rakpartot emberkéz alakította ki, de még az évszázadosnak tűnő szomorúfüzek hangulatos sorát is a város teremtette néhány évvel ezelőtt. A kandeláberekkel, padokkal ellátott, hoszszan elnyúló rakpartokhoz ösvények vezetnek a főutcából, figyelmeztető táblákkal: „Sertések árusítása és gépkocsik parkírozása tilos." Az Állami Hirdető szerepét a trafik kirakatára aggatott cédulák töltik be, s a modern főutcái szolgáltatóház mellett, a házak kertjeiből, a kapualjakból trágyaillat árad. A község központjában, a tenyérnyi István tér közepén Krisztus-szobor tekint a modern igazgatási, hivatali negyed épületeire, új, emeletes lakóházakra, ABC-áruházra, bisztróra. Ráckevén alighanem ritkaságnak számít az ideges, neurotikus ember, s ez nemcsak a történelem, a természet által konzervált hangulatnak, környezetnek tulajdonítható. Tesznek ezért egyet s mást a nagyközség, a járás vezetői is. A tanácsháza főutcára néző kertjében tábla is szimbolizálja ezt: „Kultúrember védi a kultúrnövényt!" ... A tanácsháza kapualjában pedig amatőr fényképekkel teliaggatott tabló mutatja be a nagyközség újdonságait: lakásokat, bölcsődét, mentőállomást, szaunát (!), vendéglőt, bungalótelepet, mélyvízfúrást, locsolóautót, gyógyszertárat, gimnáziumi tornatermet, díszkivilágításos sétányt, üzletházat. Mindez - a legutóbbi három év „termése"! A budapestiek, főként munkások által lakott, ezernél is több ráckevei hétvégi ház - zömmel típusterv alapján készült kőház - azoknak nyújt ott-