Budapest, 1974. (12. évfolyam)

7. szám július - Barkoczi Péter: Elfelejtett sétáló utcák

sétáló utcák A századvégen azonban ez az utca is átépítésre szorult. Ismét új sétáló utca jött divatba. A Kossuth Lajos utcát — a régi Hatvani utca kapta ezt a nevet Kossuth halálakor — ekkorra már északi (tehát a Puskin mozi felőli) oldalán nyolc öllel kiszélesítették. Csak a vadonatúj Dreherpalotát építették még a régi vonalon az akkor egymillió forintos telekre, a Városház utca külső sarkán. Hosszú hatósági és bírósági eljárással sikerült végre elérni, hogy a benyúló épületrészt lebontsák s a homlokzatot a mostani helyén építsék újjá. Ekkor már megszűnt a Semmelweis utca sarkán az orvosi egyetem s a klinika, de szemben már felépült a dzsentrik klubja: az Országos Kaszinó (ezt építették át napjainkban a Szovjet Kultúra és Tudomány Házává). A másik oldalon az országos hírű Hölzer Simon női divatház épülete állt, itt van ma az Úttörő Áruház főbejárata. A Szép utca sarkán — a mai Hungarotex helyén — részben Batthyány Lajos gróf egykori lakásában, az arisztokraták Nemzeti Kaszinója volt, melynek könyvtárát egy ideig Vámbéry Ármin is igazgatta. A Szép utca másik oldalán ma is áll a sokszor átalakított Pollack Mihály műemlékház; 1848-ban ennek földszintjén nyomták ki a Talpra magyart. Pásztor Árpád egyik regényéből idézve: „... Budapest legdivatosabb sétautcája. Itt adott randevút minden délben a politikai és művészvilág. Itt vonultak fel a divatos szépségek." A déli korzó a Hölzer divatház oldalán zajlott, a platánfákkal szegélyezett járdán, elfoglalva a kocsiút felét is. A Ferences templom oldalán nyüzsgött az „ácsorgó sarok", a „majomsziget". A délutáni és esti korzó az utca másik oldalán bonyolódott le. Közel volt a Nemzeti Színház, és divattá vált előadás előtt itt még egy sétát tenni. A késő esti órákban pedig a Vármegyeház utca környékének „hölgyei" szivárogtak elő. Századunk tízes éveiben azonban ez a sétáló utca is hanyatlásnak indult. Bár általános tiltakozás fogadta az Erzsébet-hídon átmenő villamos vonal tervét, 1914 nyarán mégis elindult az első villamoskocsi. Ez és a hadüzenet a Kossuth Lajos utcai korzó halálát jelentette. A Duna-parti korzó lépett az eddigiek helyére. Az új korzót csak a második világháború szörnyű pusztításai tüntették el. A korzót egykor szegélyező épületek közül már csak az ún. Thonet-ház áll: ez ma a Legfelsőbb Ügyészség épülete. Eredetileg az Eötvös-szobor mögött kezdődött a házsor, az 1912-ben felépült, igen előkelő, 108 szobás Ritz-Dunapalota szállodával. Itt lakott az angol trónörökös, a walesi herceg, aki felfedezte a barackpálinka jó ízét s akit csak az örökös villamoscsengetés meg a hajók kürtjelzése űzött el innen. Az októberi polgári forradalom után itt vettek szállást az entente megbízottai, dőzsölve a nyomorgó városban. A mellette levő épület nagytermében működött — innen költözött a Szabadság térre — az Áru-és Értéktőzsde. A Duna-partra a Mignon Kávéház és a Lukács Cukrászda helyiségei nyíltak. A Thonet-házban nyílt meg a Dubarry és a Dunakorzó Kávéház. A Vigadó térre nézett a Pilseni Söröző. A Vigadó előtti park a város patinás szórakozóhelye volt. Bérletét, a „Vigarda Kávéház" bérletével együtt 1869-ben kapta meg Hangi Márton, aki egy évtizedig volt Deák Ferenc szobapincére az Angol Királynőben. Miniszterek jártak ide reggelizni (Baross Gábor már reggel hatkor), írók, újságírók uzsonnázni. Heltai Jenő egy verse így végződik: „Gyerünk holnap a Hangliba". A Vigadó tér déli oldalán, a "Petőfi térig húzódik most a Hotel Duna Intercontinental impozáns tömbje. A korzó idején a Türr István utca egészen a Dunáig nyúlt le. Bal oldalán az Első Magyar Biztosítótársaság palotája állt, benne a Negresco Kávéház és a Prince of Wales bár. Jobb oldalán 1871-ben nyílt meg a patinás Hungária Szálloda. 350 vendégszobájához a hallból három méter széles márványlépcsők vezettek. A fedett udvaron pálmakert, az étteremben — századunkban — a híres debreceni prímás, Magyari Imre muzsikált. Sok neves lakója között — hogy csak a zene művészeit említsük — ott találjuk Wagner Richárdot, Saljapint (utóbbinak nemcsak hangterjedelme, de alakja is óriási volt s azt is tudjuk róla, hogy a cicáját minden útjára magával vitte), Jeritza Máriát, Lehár Ferencet s már csodagyerek korában Yehudi Menuhint. A Tanácsköztársaság idején itt volt a kormány székhelye. A Hungáriával szomszédos volt a Bristol Szálló. A Carlton Szálló a Petőfi térre nézett. Mindkettőben 100—100 vendégszoba volt. A korzó minden épületében kávéház, étterem, bár működött s az összefüggő teraszokon kora tavasztól késő őszig vendégek serege, reggeltől éjfél utánig. A Duna felőli oldalon széksor, a Hangli két oldalán 8—10 sorban: ezek voltak a Buchwald-székek, melyeken 10 fillérért lehetett üldögélni. A Duna-parti Korzóról minden útikönyv megemlékezik. Az 1920-as években Münchenben megjelent „Ami a Baedeckerből kimaradt" címűből idézek: „... olyan az élet, ami itt folyik, mintha nem is egy tevékeny, dolgozó nagyváros része volna, hanem sokkal inkább egy nagyvilági fürdőhelyé. Mintha Nizza vagy Ostende strandpromenádja volna, hol hemzsegnek az elegáns, szép nők, de amit a kevésbé jómódú és a szenzációra éhes nézgelődő egyaránt felkeres." Az ostrom hónapjai alatt a Duna-parti szállodákat vagy találat érte, vagy — mint a Hungária Szálló — kiégtek. Az egész házsort le kellett bontani. A korzó most autóút, más élet nincs rajta, sétálók nem keresik fel. Pedig ma is a város díszpáholyának kellene lennie: innen a legszebb a budai kilátás. A Városligetet átszelő Népstadion út hajdani neve Stefánia út volt, nagy uzsonnázó kerttel: a Kolegerszkivel. Közvetlen közelében volt a millenniumi kiállítás királypavilonjából át» alakított Gerbeaud nyári cukrászdája. Szükség is volt mindkettőre, mert nyári délutánokon — főleg a lóversenyek napjain — sétálók ezrei lepték el az utat, s nézték a kocsikorzót. Ágai Adolf írja visszaemlékezéseiben: „Fényes hintókban tündöklő hölgyek tűnnek el mellettem, negédes ötösök vágtatva verik fel az út porát, előkelő tandem előtt hármasával vágtat az egymás mögé ragasztott telivér. Egymás nyomában karikázik a hivalgó négyes, meg a kettős, meg az egyes. Közben a lovasok ..." Németh Andor is ír róla: „Ifjúkoromban még gyönyörködtem a Stefánia úti kocsikorzóban és láttam Freistädtler bárót, aki maga hajtotta éjfekete lovait. Láttam gyönyörű virágfüzéres hintókat, sőt azt hiszem, magam is végighajtattam a millenniumi oszloptól a víztoronyig, ahogy az illett." A kocsikorzónak az autók vetettek véget. Sok éven át korzóztak a József körúton, a Bányász mozi — a volt Bodográf — oldalán, a Baross utca és az Üllői út között. Neve a sétálók életkora után: „csitri korzó", „csirke korzó". A Népköztársaság út napos, Opera felőli oldalán, főleg délben, ugyancsak korzó alakult ki. A Margitszigeten, a mostani szökőkút vonalában, fedett sétány állott. A budai Duna-parton, a Várkert Kioszk előtt, a lombos fák alatt ugyancsak szívesen sétáltak a Kioszk kertjéből kiszűrődő katonazene hangjára. És ami most újból divatba kezd jönni: a Tóth Árpád sétány a Várhegyen, ahol miniszterelnök korában Bethlen István naponta végigsétált s ahol valamelyik rondellán vasárnap délelőtt ugyancsak katonazenekar muzsikált. Mai sétáló utcánk a Belváros rekonstrukciójának eltolódása miatt — sajnos — nem nyújt világvárosi képet. A felesleges sietséggel lebontott négy épület helyén ma palánkok állanak, mögöttük törmelék, bontási anyag, szemét. A Kristóf téri műemlékházat évek óta tatarozzák. A keresztutcák átmenő autóforgalma is nagyon zavaró, pestinek — külföldinek egyaránt. Nosztalgiával vágyódunk igazi „promenádra" . .. 43