Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - Vincze Oszkár: A légtisztasági program joghézagai

programtól függetlenül is — igen fontos nemzeti érdek. Mindezek mérlegelésével mél­tányosnak tartanok, ha az ilyen kölcsönöket az állami pénzinté­zet kamatmentesen folyósítaná. Szóvá kell tennünk végül, hogy a bankbürokrácia távolról sincs felkészülve a légtisztasági program nyomán jelentkező kölcsönigények gyors kielégí­tésére. A kerületi fiókhálózat vezetőinek nincs elegendő ha­táskörük. Igaz, hogy az OTP felső vezetősége minden esetben segítette az ügyintézést. Ha azonban nagyobb hatáskört ad­nának a kerületi fiókközpontok­nak, nemcsak a kölcsönigénylők dolgát, hanem saját ügyvezeté­süket is sokkal gördülékenyeb­bé tehetnék. Kifogásolnunk kell az OTP-nek a szavatosállítás kérdésé­ben követett gyakorlatát is. A távfűtésre igényelt kölcsönösszeg az öröklakások mai irreális for­galmi árának is legfeljebb 10 szá­zaléka körül változik. A szóban forgó minden ingatlan teher­mentes. Az OTP a kölcsönfor­mát ugyan nem jelzáloghitel címén folyósítja, de a kölcsön­ügylet minden tényleges ismér­vével nem egyéb, mint jelzálog­hitel. Ilyen természetű jelzálog­hitelt a tőkés bank a tehermen­tes ingatlan első helyére szóló bekebelezésre a tulajdonos (tu­lajdonosok) aláírására az ingat­lan 60—70 százalékára is folyó­sított. A tehermentes ingatlan mint jelzálog, ma is teljes értékű biztosíték, így az OTP-nek sem­mi olyan kockázata nincs, amely indokolná, hogy mindezeken fe­lül még szavatos állítását is kö­vetelje. Csaknem mellékes, hogy a kölcsönigénylőnek mekkora a jövedelme, aktív dolgozó-e, avagy nyugdíjas: a bankszerű fedezet a tehermentes ingatlan. Más kérdés, hogy a kölcsön­igénylők között sok a 70 év fö­lötti ember, és merő képtelen­ség számukra szavatos szerzése. Ennek megkövetelése tapintat­lan eljárásnak és fölös zaklatás­nak minősül. Tudjuk, hogy lakásviszonya­ink folytán a lakott lakás for­galmi értéke jóval alatta van a tényleges építési költségnek. Ugyanis nem az ingatlan, hanem a lakhatás joga az igazi és nagy érték. A lakástulajdonos azon­ban ennek ódiumát már csak azért sem viselheti, mert a lakás­ingatlan értékének ilyen alaku­lásáért őt semmiféle felelősség nem terheli. Méltánytalan olyan tények hátrányos következmé­nyeit az állampolgárra hárítani, amelyekért személyében sem­miképpen nem tehető fele­lőssé. Végezetül: a légtisztasági program megvalósítása minden állampolgárnak egyformán ér­deke. Mérlegelni kellene: vajon indokolt-e, hogy az öröklakás­tulajdonost erején felül túlter­heljék? Az öröklakók eladóso­dása ugyanis nemcsak társa­dalmi, hanem gazdasági szem­pontból is káros. Ide tartozik annak megfonto­lása is, hogy vajon a távfűtés be­vezetése során újabban kaló­riánként 4,5 forintban megálla­pított műszaki fejlesztési hozzá­járulást ki fizesse? Ez az összeg jelenleg egy 30 lakásos ház ese­tében már 1,35 millió forintnak felel meg. Ehhez járul a beveze­tés költsége. A teljes költség tehát az adott ház esetében már minimálisan 2,35 millió forint. Kétségtelen, hogy a távfűtés be­ruházása nagyon költséges. A Fővárosi Távfűtő Vállalattól vi­szont csak olyan arányú fejlesz­tés kívánható, amekkora anyagi forrást rendelkezésére bocsá­tanak. Meg kellene kímélni a tár­sasházak lakóit, közös képvise­lőités intéző bizottságaita mai el­járási gyakorlat terheitől, izgal­maitól. Hatáskört kell adni az OTP-nek, hogy e kérdésben a bankszerű előrelátás, óvatosság jegyében, de a légtisztasági prog­ram megvalósításának szem előtt tartásával jóval rugalmasabban, bürokráciamentesebben járhas­son el. Ennek lényege: a tiszt­viselők ne csupán a bankbevé­telt szorgalmazzák, hanem a program távlatainak ismereté­ben segítsék a végrehajtás ne­héz, bonyolult munkáját. Ehhez az is szükségessé válhat, hogy a netán kieső kamatjövedelmet, az ügyvitel költségeit az OTP-nek központi alapból megtérítsék. E program igazi hasznát a nép­gazdaság számára nem a 2 szá­zalék kamat felszámításában, ha­nem a főváros ingatlanainak, műszaki berendezéseinek kor­róziómentesítésében és az egész­séges levegőtér kialakítása nyo­mán megtakarítható SZTK or­vosi költségben, táppénzben kell látni. Legfőbb ideje, hogy a felsorolt joghézagokat mihamarabb el­tüntessék és a bürokratikus buktatók kiküszöbölésével se­gítsék e program végrehajtását. Ezen felül a költségek áthárítá­sának olyan méltányos feltéte­leit kell kialakítani, amelyekkel a mai aránytalanságok megszün­tethetők s az állampolgárok kö­zös teherviselése igazságosabbá válik. Vincze Oszkár Élünk és meghalunk Hozzászólás Csák Gyula írásához A „Budapest" nem foglalkozik gyakran a főváros sírkertjeivel s azokkal, akiket a társadalmi munkamegosztás erre a szomorú, de nélkülözhetetlen posztra állít: a Temetkezési Intézet dolgozóival. 1969-ben, a lap májusi számában Nagy Lajos Fejfák és keresztek című riportjában megszólaltatott olyan vezetőket, akiknek feladata az utolsó aktus lebonyolítása. Öt év múlva esett szó erről a témáról Csák Gyula Élünk és meghalunk című írásában (Budapest, 1974. március). Utóbbit a rádióban is hallottuk, rövidebben. Csák Gyula filozofál az elmúlás gondolatáról, szorgalmazza a polgári szertartások korszerűsítését, modernebb sírkerteket sürget — s akarva, nem akarva bántja az Intézet több megbecsülést érdemlő dolgozóit. Gúnyosan idézakiadott árismertetőkből, katalógusokból, amelyek könnyítést jelentenek a hozzátartozók eligazításánál a legnehezebb percekben. Külföldön folyóiratok sora hozza rendszeresen a temet­kezéssel kapcsolatos tudnivalókat: Friedhof und Denkmal (Käsel), Pharos (London), Ignis (Stockholm), Priatel'stvo (Prága) stb. Nálunk is sok hamis nézet, bosszantó tájékozatlanság megszűnne, ha több és szakszerűbb írás jelenne meg erről a ma is misztikus ködbe burkolt kérdésről. Mi bosszantott Csák Gyula írásának olvasásakor? A neves írók temetésének visszásságairól írtakat közben már szemtanú cáfolta meg egy vidéki író—olvasó találkozón. Alacsonynak tartja a ham­vasztásos temetések arányát. A valóság az, hogy az 1968 májusában átadott rákoskeresztúri hamvasztó munkanaplójába idén áprilisban beírják a hatvanezredik nevet. Svéd kemencék vásárlása vált szük­ségessé, hogy a fokozódó követelménynek eleget tehessenek. A debreceni éves kétezres átlagszámot hozzáadva, ez az arány na­gyobb, mint sok európai országé! Csák külföldi minták átvételét sürgeti. Nem látja, hogy éppen a svájci, NSZK-beli, ausztriai, jugoszláviai és csehszlovákiai tapasz­talatcserék alapján milyen változások történtek a fővárosi sírker­tekben az elmúlt fél évtized alatt. (Hant nélküli táblák, munkás­mozgalmi parcellák, urnakripták, kolumbárium-falak stb.) S az idézett, régebbi kormányrendelet óta a Fővárosi Tanács tavaly hozott határozatban korszerű alapossággal szabályozta ezt a kérdést. Évenként 20—25 cikk jelenik meg a magyarországi temetőkről, temetkezési intézetekről, vállalatokról. Többségük gunyoros hangú, más részük tájékozatlanságon alapul. Vegyünk jó példát a külföldi kezdeményezésekből: írjunk a témáról többet, bátrabban — de alaposabb körültekintéssel, segíteni akarással. Papp Rezső A szerkesztőség megjegyzése: Csák Gyula „akarva, nem akarva bántja az Intézet több megbe­csülést érdemlő dolgozóit" — véli levélírónk. A szóban forgó cikket ismét elolvasva, úgy érezzük: Papp Rezső félreértette Csák Gyula írásának mondanivalóját. Szerzőnk irodalmi eszközökkel fogalmazza meg gondolatait a halálról és arról a kegyetlen ellentmondásról, amely egyfelől a mérhetetlen fájdalom és a holttest eltakarításának profán „szolgáltatóipari tevékenysége" között feszül. Másfelől keresi-kutatja a már felvilágosodott, a túlvilágban nem hivők temet­kezésének a mostaninál szebb szokásrendjét, a gyász emberséges kifejezését. Miért becsülné alá a Fővárosi Temetkezési Intézet szo­morú dolgát végző munkásainak tevékenységét, akit bánt a gyászo­lók közé tolakodó sok bámész kíváncsi, akit zavar a ravatalozóba hatoló villamoscsörömpölés, a sok-sok elhanyagolt és némely hivalkodó síremlék látványa? Van-e oka megbántódni bármely in­tézménynek, bárkinek, amiért Magyarországon még kevesebben hamvasztatnak mint temettetnek, s amiért oly felemás módon nyilvánul meg, ha az elhunyt egyszemélyben volt vallásos és egy szocialista ország közéleti embere? Nem érezzük Csák Gyula írását kegyeletsértőnek vagy bán­tónak. Cikkének végkövetkeztetése: ,,ne csak életünkben éljünk másképp, hanem halálunkban is. .." Az a fintor, amit levélírónk az író arcáról leolvas, s amely csak a kenetteljes prédikációk érzelgősségéből hiányzik—fintor a Halálnak. És mindannyiunk­nak, akik valahányan vagyunk, annyiféleképpen képzeljük el a „végső búcsút"! 2P

Next

/
Oldalképek
Tartalom