Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - Gábor István: Egy régi épület új élete Kúria, Nemzeti Galéria, Párttörténeti Intézet

Lövik Károly elbeszélése RÉZKARC wmk wttmm mmm Hm ss m m n ^HMP Élt Pesten egy Szerencski nevű úriember, akit sokan különcnek tartottak, és akit fur­csa szabású fekete ruhái, gavalléros borra­valói, szerecsen komornyikja révén a kül­föld egyes városaiban is ösmertek. Pesten a régi Belvárosban lakott, egy Váci utcai ócska szálló negyedik emeletén, amelynek ablakaiból figyelmesen, mint egy öreg har­kály nézegette az alant történőket. Ifjú koromban magam is gyakran láttam, amint Perottinál kaméliákat vásárolt, vagy a né­met színház premierjein komoly és sá­padt arccal tapsolt Gallmeyernek. Mindig egy csokor ibolya volt a kabátja gomblyu­kában, és szemüvege mögül két rajongó, ijedt szem nézett az emberekre, mintegy bocsánatot kérve a világtól, amiért gaz­dájuk oly furcsa és nehezen megfejthető alakban jelenik meg előtte. Ez az ember valóban rajongó volt, soha oly elragadtatással, meggyőződéssel nem láttam férfit szép asszonyok körül forogni, mint őt, senki se tudott olyan finom meg­adással kezet csókolni, mint ő, aki ezt az udvarias műveletet úgy fogta fel, akárha egy különös istentiszteletről volna szó. A legjobb társaságokban éppen úgy ösmerték, mint a legrosszabbakban, hercegnők csak­oly szívesen fogadták el régidivatú bókjait, mint a Kék Macska hervadó énekesnői, alakja hozzátartozott a nyolcvanas idők életéhez, akár a tüllanglé vagy a kis Lulu­ért való lelkesedés. Az asszonyok alázatos és félénk rabszolgája volt Szerencski, mind­egyikben talált valami szépet, nemeset vagy legalább egy színt, örült a sikere­iknek, a fiatalságuknak, és együtt szomor­kodott velük a kandallónál, ha az első fehér hajszál óvatosan bukkant föl a tükörben. Hogy voltak-e neki magának is sikerei? Oh, nem, Szerencskit az asszonyok nem vették komolyan. Rábízták titkaikat, el­mondták neki sajátságos ábrándjaikat, fáradt csalódásaikat, néha késő éjjel maguk­hoz hívták, hogy egy készülő pisztolypár­bajt megakadályozzon vagy egy eltévedt levelet megkerítsen, de a szívükben más férfiak laktak: szeszélyesebbek, zordabbak és gyűlölködőbbek, mint Szerencski, fér­fiak, akiknek szeméből a kalózok tekintete villant ki, férfiak, akik mohón, vadul tán­coltak át becsületen, titkos leveleken, éjféli sóhajokon, megfagyott könnycseppeken, s akiknek nagy kék szeme mégis, mint egy titokzatos virág csillant föl a színház néző­terén vagy az utcasarki gázlámpák sárga fé­nyében. A női szív félelmetes örömeiből hősünknek semmi se jutott, de a szerelem­ből valami mégis az övé volt: a bánat, ame­lyet mint egy ritka csecsebecsét, egy furcsa, megtépett, ütközet-vesztett csatazászlót tartott meg magának. Szerencski, ez a furcsa emberke, boldog volt, hogy szenvedhetett, finoman, mint a conciergerie arisztokrata dámái, titokzato­san, mint a Hoffmann hősei, lemondással, mint egy régi gordonka húrja. Az ő szenve­dése más volt, mint a többi emberé: föl­emelkedett, megtisztult általa, ami komor színt, bágyasztó töprengést, mindent ki­egyenlítő lemondást a fájdalom feketeser­lege adhat, fenékig ürítette. Oh! ezek az álmatlan éjszakák! Szerencs­ki, egyiptomi sörrel a kezében, dermedt csalódással lelkében, az ócska szálló abla­kában ült, és a jégvirágokon keresztül né­zegette, hogyan hull a hó Nagy Kristóf vállára, hogyan sietnek elkésett fiákerek a Vigadóból hazafelé, és hogyan kezd egy­szerre a Károly kaszárnya sokszögletű fö­dele szivárvány színekkel játszani. Mindez puha és kellemes volt, akárha az ember egy finom hegedű ezüsthangjára ébredne föl, és Szerencski boldog csüggedéssel érezte, milyen kicsiny, törékeny és ostoba az em­ber, és milyen szelíd, félénk halacskák az érzelmei, amelyek halkan, óvatosan, téve­tegen tűntek föl meg el a rózsaszínű hajnali tavakban. Szenvedett, ahogy más örül vagy kacag, a lelke minden porcikájával, szíve minden furcsa ábrándjával, a bánat enyhe mozdulattal kapta föl fekete szárnyaira, és csöndes lebegéssel vitte el az emberek válla fölött. Soha nő az övé nem volt, és mégis, a re­ménytelen lemondás komor szálai nem egy asszonnyal erősebben összefűzték, mint a tizenötödik század langyos lehelete az egykori nagy szerelmesek szívét. Az asszonyok néha csodálkozva néztek rá, félénken, mint a kísértetet érző gyermek, azután fáradtan elmosolyodtak, és gyorsan megszorították apró kezét. Szerencski ilyenkor azt érezte, hogy még fog velük egykor találkozni, egy más országban, ide­gen, lassú habú vizek partján vagy egy el­hagyott, útszéli feszületnél, amelynek Krisz­tusa ábrándozva néz le imazsámolyára. A földi világ elmosódott szeme előtt, az élet alakjai lassan mozogtak, mindenütt nagy szemeket látott, amelyek tétován imbo­lyogtak, és csak olykor rezzentek meg mint egy fiatal tölgyerdő az első hűvös, tavaszi éjszakán. Ilyen gondolatok közt bolyongván reggel­től reggelig, Szerencski nem értette meg, hogy az emberiség mi örömet talál a zajban, a színek sziporkázásában, az örömök gyors kutatásában, holott a világon egy nemes és mély, mindent átfogó, mindent megmagya­rázó indulat van: a szomorúság. Minek a rideg, érthető és bántó világosság, a szikár valóság, amikor gyönyörű, álmatlan éjsza­kák, elfelejtett, régi költemények, beha­vazott hegyi ösvények vannak, amikor egy ember fölkaphat egy orgonaszólamra, és kémények, háztetők, eltévedt imák, cél­talan remények fölött nyargalhat el. Hajnalban, mikor a városháza tornya fö­lött az utolsó csillag kezdett pislogni, Sze­rencski gyakran kapta magára ócska köpö­nyegét és lement a Duna-partra, ahol a jég idegesen sziszegve siklott el a magas partok között. Sehol senki, a vár félig a hegyen, félig a felhőkben állott, a partra vont ha­lászbárkák tehetetlenül hevertek az ibolya színű lépcsőkön, és a Lánchíd, mint egy finom álom utolsó gondolata kapcsolta össze a két nagy várost. A Duna fáradt, fa­kó hátán ilyenkor egy ország szomorúsága lebegett, és Szerencski azt érezte, hogy ez a szomorúság egyedül az övé, hogy egy új világrész áll előtte, és neki csak ki kell nyúj­tania a kezét, hogy beléje tűzze a hódítás zászlóját. Pirkadáskor levert és megdöb­bent volt a város, amely nappal zúgott, bömbölt, énekelt és táncolt, a lefüggöny­zött ablakok mindmegannyi kriptafülkék, a torlódó jég elfelejtett, behavazott sírhal­mokat épített és bontott szét a Dunán, a budai hegyekről pedig egy nagy barna felhő ereszkedett alá, mint egy óriási furcsa kéz, amely lecsukni készül a haldokló szemét. Szerencski ilyen hajnalokon tétován állt a parton, és a szíve meg-megrezzent, hogy őt soha senki se szerette, hogy soha senki­vel közös gondolata nem volt, és az arcán egyszerre meleg könnycseppek szaladtak végig. Aztán ijedten nézett körül; a hídnál föltűnt egy bundás, sapkás emberi alak: hátha azért jött, hogy kinyomozza a titkát, és kihasítson egy részt birodalmából? Gyorsan begombolta köpönyegét, és fá­radt léptekkel ment haza az ócska szállóba, föl a negyedik emeletre, ahol a szerecsen komornyik — kezében a bronzkandeláber­rel — mély meghajlással üdvözölte. És a város környéke mily furcsa és szo­morú képekkel hízelegte körül! Gyakran kiment a katonai temetőbe, és a szapora papsajt-bokrok közt leült egy öreg, ös­meretlen őrnagy sírjára, és elgondolta, mily fölösleges, hogy valaki sírkövet állított neki, mily dőre próbálkozás, hogy halottak nap­ján kis mécset gyújtanak a feje fölött, és vissza akarják húzni az életbe, amelynek lármájára, tarka színeire az öreg katona már csak szelíd mosollyal tekint alá. El­gondolta, hogy neki senki se tűz majd ke­resztet a teste fölé, hogy utána senki se fog szomorkodni, és halála után nem csal­hatja meg senki sem, sem jó barát, sem mo­solygó asszony. Azután végiglátogatta a töb­bi elhagyott temetőt, a bedőlt útszéli csár­dákat, a korhadt vízimalmokat, a zizegő nádakat: és mindig asszonyokra gondolt, asszonyokra, akikért rajongott, akiknek szépsége, mint egy furcsa illatszer lebegett körülötte, és egy francia aranyat ajándéko­zott a csőszöknek, akik figyelmeztették, hogy ideje lesz hazamenni, mert Vác felől ólmos felhők közelednek, és az országút árkában csavargók leskelődnek. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom