Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - A címlapon: Belvárosi tornyok (Csigó László felvétele)

egy másik, igen fontos vonatkozásáról szólunk. Ha egy gyermek egészséges fejlődése a családban nem biztosítható, a leghasznosabb, ha a családi környezetből elkerül és intézetben nevelődik tovább. Ezeknek a gyermekeknek többségét állami gondozásba veszik. Az állami gondozottak abszolút száma csökken ugyan, de százalékos arányuk az ifjúsági korosztályhoz képest nőtt. Állami gondozottak száma Év (a megfelelő népesség százalék arányában) 1965 1.75% 1968 1.95% 1972 2.26% A főváros széles körű intézeti hálózattal rendelkezik. Internátus jellegű otthonainkban a gyermekek hétfőtől szombatig tartózkodnak, s a hétvégét otthon, családi környezetben töltik. Az állami gondozottak számára hatezernél valamivel több nevelőotthoni férőhely áll rendelkezésre. Az utolsó öt esztendőben nevelőotthonaink országos figyelmet keltő fejlődésen mentek keresztül. Differenciáltuk ezeket az intézményeket: létrehoztunk otthonokat olyan gyermekek számára, akikcsak rövid, átmeneti ideig tartózkodnak az intézetben. Működnek otthonaink az életkorok szerint (óvodás, alsós és felsős általános iskolás, valamint ifjúsági otthonok). Vannak otthonaink, melyekből a tanulók kinti iskolába járnak. Intézeteinkben arra törekszünk, hogy a gyermekek semmilyen vonatkozásban ne maradjanak el családban nevelkedő iskolás társaik mögött. Némely otthonunk saját iskolával rendelkezik, itt mód nyílik a tanulók intenzívebb felkészítésére, magatartási hibáik korrigálására és a tanulásban mutatkozó lemaradásuk pótlására. Önálló otthonban vannak az úgynevezett túlkoros gyerekek, akiket tanítani, egyszersmind valamilyen munka végzésére is fel kell készíteni. Az ifjúsági korosztály külön otthonban él. Egyes intézetek belső munkalehetőségekkel rendelkeznek; s itt különös gonddal foglalkoznak a tanulók munkaerkölcsének alakításával, és arra törekszenek, hogy valamilyen szakmai jártasságot biztosítsanak számukra. Más otthonokból a fiatalkorú lakók külső munkahelyre járnak dolgozni; pedagógusok nyújtanak segítséget, hogy a gyermekek a termelő munkába beilleszkedjenek. A fogyatékos gyermekek számára széleskörű intézményhálózatot hoztunk létre, ezekben egyszersmind társadalmi rehabilitációra való felkészítésüket is elvégezzük. Sajátos otthonokban neveljük a neurotikus, az antiszociális gyermekeket: itt igyekszünk megteremteni a legoptimálisabb feltételeket a foglalkozásokhoz. E differenciált, a tanulók állapotát messzemenően figyelembe vevő intézményhálózat jelentős mértékben segítette elő a nevelőmunka szakszerűségét. Intézeteinkben színes, gazdag élet kibontakozására nyílik lehetőség. Az otthonban lakó gyermekek tanulmányi eredménye jelentős módon javult a korábbi évekhez viszonyítva, s az intézeti gyerekek javarészének teljesítménye a családban nevelkedő gyermekekéhez hasonló. Kiváltképp sokat fejlődött a nevelőotthonok munkája a szabad idő megszervezésében, a kulturált, tartalmas élet kialakításában. A családban nem alakulhatott ki helyes életvitelük, nehezen tudták megszervezni szabadidejüket. Sok esetben azért vált szétszórttá egész életük, mert senki sem ügyelt fel rájuk. Ma nevelőotthonainkban erős tanulói önkormányzat dolgozik. Minden nevelőotthonban kialakult az az aktív réteg, mely mind nagyobb felelősséggel vesz részt az egész közösség munkájának megszervezésében. Példamutatásuk a leghatásosabb nevelési tényező. A nevelőotthonokban gazdag és változatos a kulturális és a sportélet. Évente megrendezzük a nevelőotthonok kulturális és sport seregszemléjét, ahol a legkülönbözőbb nevelőotthonok sportolói, művészeti csoportjai mérik össze erejüket, s barátkoznak egymással. Megfigyelhető, hogy nevelőotthonaink fejlődeseben milyen nagy szerepet játszik az intézetek közötti baráti kapcsolat, a nevelőotthoni gyermekek szélesebb körű közössége. Javultak a nevelőotthoni munka feltételei is. Csökkent a zsúfoltság, gazdagodott az intézetek berendezése, felszerelese. Szőnyegek, függönyök, virágok teszik barátságossá a tanuló, háló és közösségi helyiségeket. Minden nevelőotthonunk rendelkezik klubbal, könyvtárral; javult a gyermekek ellátása. Néhány adattal hadd igazoljam ezt is. 1968 óta a nevelőotthonokra fordított költségvetési összeg jelentősen megnőtt. (1968-ban 133 millió Ft-ot fordítottunk nevelőotthonokra, 1973-ban közel 174 millió Ft-ot. Egy gyermek nevelése 1968-ban 20 ezer Ft-ba került, 1973-ban több mint 28 ezer Ft-ba.) Megszűnt a nevelőhiány. Míg 1968-ban több mint száz képesítés nélküli nevelő dolgozott a nevelőotthonokban, az idei tanévben már csak tíz. Kialakítottuk a nevelőotthonitörzsgárdát. Hűségjutalmakat adunk azoknak a pedagógusoknak és nevelőotthoni dolgozóknak, akik 5—10—15—20—25 évet nevelőotthonban töltöttek el. Eddig 1206 nevelőotthoni alkalmazott kapott törzsgárda jelvényt és 1 419 000 Ft hűségjutalmat. Nőtt a nevelők erkölcsi megbecsülése. Az utolsó 4 évben 43 nevelőotthoni nevelő kapott miniszteri vagy kormánykitüntetést. Van köztük, aki Állami Díjat, Apáczai Csere János-díjat, Földes Ferenc-dijat stb. kapott. Mindezek az eredmények joggal tesznek büszkévé bennünket, mert bizonyítják a fővárosi nevelőotthonok területén végbement minőségi változásokat. Nemrégiben megkérdeztünk nevelőotthonokból kikerült gyermekeket: hogyan emlékeznek vissza intézeti múltjukra. Különböző véleményeket kaptunk, — ezekből idézek néhányat: „Nekem jó dolog volt az intézet, ott fenn a hegyen. Ha nem ott növök fel, lehet, hogy nem itt tartanék — persze, mit lehet tudni. Ott megfogtak és megmondták, hogy mi, merre, és ez nem is ártott. És sok embert megismertem, barátaim vannak onnan." „Ahol én voltam az intézetben, ott mindent megkaptunk. Nem éreztem azt, hogy meg vagyunk különböztetve a többi gyerektől. Nagyon rendesek voltak. mindent megkaptunk, ami lehetséges volt. Nagyon sokat itthon voltam, úgy hogy azt mondhatom, hogy nagyon jónak találtam." „Itthon is négyes voltam, ezt az intézetben is megtartottam. Végig négy egészen felül voltam. Az intézetben sokkal jobban lehetett tanulni, mint a napköziben. Amikor még itthon voltam, napközis voltam. Ott nem nagyon törődtek velünk, hogy megtanultuk-e a leckét, vagy nem, nem nagyon foglalkoztak velünk. Amikor meg hazajöttünk, este a szüleink is fáradtak voltak, és gondolták, hogy a napköziben mindent megtanultunk, és már nem foglalkoztak velünk. Meg hát nem is nagyon tudtak segíteni. Az intézetben — azt hiszem —, 4—6-ig volt a tanóra, és ez elég volt arra, hogy felkészüljünk a következő napra. Ott a nevelők, ha valamit nem értettünk, újra elmagyarázták." „Én ott jól éreztem magam, meg mindent megadtak, tiszta ruhát, ételt. Nyaralni vittek. Nyáron dolgozni jártunk, abból mentünk nyaralni. Ünnepnapkor zsebpénzt kaptunk, a legtöbb harminc forint volt. Meg már a kis gyerekeket is rendre nevelték. Hetente tiszta ruhát kaptunk. Esténként alsónemű mosás volt." „Ott minden megvolt, színház, sport. Akkor még zenét is tanultam. Jóformán semmi gondunk nem volt. Nekünk csak élvezni kellett a jót. Szerettem kirándulni is. — Amikor bekerültem, mindig sírtam. Én soha életemben nem voltam közösségi ember; anyám bölcsődéből kivett, óvodából kivett, napköziből kivett, mert nem bírtam az ilyen közösségeket. Itt meg kellett szoknom." Ezek mellett azonban másfajta véleményeket is kaptunk. Például: „Nem tetszett nekem, hogy az érettségi után szinte kidobták az embert. Az nem tetszett nekem, hogy addig szinte bura alatt neveltek, nem engedtek sehová, aztán már dobták ki az embereket a mélyvízbe, menjen oda, ahová akar. „Nincs hozzászokva ahhoz, hogy dolgoznia kell. Hozzá van szokva, hogy mindent megkap, és nem biztos, hogy rendes ember lesz belőle. Nem tudják elhelyezni, aki kikerül az intézetből. Céltalan az élete, amíg egy rendes családba be nem kerül. Az se jó, hogy 18 éves korában kidobják az intézetből. Még jó, ha van valami munkája, de soknak még lakása sincs. Az albérletet nem tudja megfizetni. Nekem jó volt, mert haza kerültem. De biztosítsanak rendes helyet, a munkásszállásokon elzüllenek. Tudom, a férjemről. Még ruhájuk sincs. Semmijük sincs. Senki sem támogatja őket." S nem tagadhatjuk, hogy e véleményeknek van alapjuk. A nevelőintézeti nevelés ma még valamifajta elzártságot jelent a társadalomban. Sokan borzongva gondolnak az „intézeti gyerekekre", s a közvélemény hajlamos a nevelőotthont a züllött gyerekek nevelőintézetének tekinteni. Sokan panaszolják, hogy a nevelőotthonból kikerülve, az iskolában vagy a munkahelyen el kell titkolniuk, hogy intézetben nevelkedtek, ha el akarják kerülni az ebből származó hátrányokat. Egyikük elmondta; hogy az egyik munkahelyén, ahol tudtak nevelőotthoni múltjáról, ha bármi eltűnt a üzemben, nyomban rá gyanakodtak. Kénytelen volt otthagyni munkahelyét, hogy legközelebb eltagadja életének ezt a „foltját". A nevelőotthontól való idegenkedés már abban megnyilvánul, hogy amikor a gyermeknél a bajok kezdődnek, s amikor még lehetne rajta segíteni, nem adják intézetbe. Gyakran megvárják, amíg a gyerek már a rendőrséggel is összeütközésbe kerül, s csak akkor viszik intézetbe. 1972-ben az állami gondozásba vett gyerekek 21%-a követett el valamilyen bűncselekményt az állami gondozásba vétel előtt. Ezen a helyzeten sürgősen változtatnunk kell. Érvényt 2