Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Haláchy Loránd: Környezeti ártalmak és közművesítés

FORUM Bernáth Aurel •• •• TOPRENGESEK A DUNA FOLOTT Valamikor, még az ostrom előtt, ugyanebben az utcában laktam, ahol most, csak öt házzal feljebb. Az ostrom földig lerombolta azt a házat, otthonom­mal és az összes képemmel együtt. De olyan alaposan, hogy több méter magas téglamező ma­radt a helyén. Egy ideig még do­báltam ide-oda a téglákat, de az­tán belefáradtam. A pincébe he­lyezett, s ekként menteni próbált képeim és egyéb műtárgyaim pe­dig három hónap alatt a pince szénkészletének fojtott — mert légmentes — tüzében lassudad égtek hamuvá. Családommal együtt Budán él­tük át az ostromot, egy baráti család pincéjében. Szerencsénkre kerültünk hozzájuk. De ahogy vége volt a dörgéseknek, fölme­rült a kérdés: — No, most hová ? a tízéves gyerekkel hová ? Sógornőm — legyen áldott — magához vett bennünket, miután férje és anyósa különféle módon elpusztultak, pár héttel-hónappal azelőtt. Két szobája volt — az egyikbe beköltöztünk. Isteni pillanat: a szoba a Dunára nézett, Budára, nagy hosszúságában, a Rózsadombtól a Mátyás templomig. Ó, micsoda pillanat volt ez számomra! Itt, előttem a város legszebb arca, Pestről Buda, mégha egyelőre romokban is, a Margit-híd, végül a meg nem szűnő ballagásával a folyó, közönyével az iránt, hogy háború van-e vagy béke. ő csak folydogált lassan, ha áradt — gyorsan, majd újra lassan, és én már az első pillanatban tudtam, hogy a folyó életét nem lehet megunni. Majd pedig az következett, hogy a szomszédunk, aki egyébként a ház tulajdonosa volt, bölcs előre­látással Amerikába költözött a gyermekeihez, és az ugyancsak Dunára néző lakását számunkra kiutalták. Itt élek tehát azóta is ezen a boldogító helyen, mert ha az ab­lakon kinézek, szívem úgy visel­kedik, mint mikor egy szép mű­tárgyat ha nézek: emelkedik. Ki ne ismerné ezt a lélekállapotot: egy város látványát magasból, fenséges tágasságával, meg nem szűnő változásaival?! Itt élek tehát egy ilyen lakás­ban, magányos, csöndes percek­ben-órákban, ha éppen a házam népe szétszéledt a városban, mun­kájukra rendelten. * Amiért a fentieket elmeséltem, az a végnélküli együttérzésem miatt van, Pest szűk utcáinak la­kói iránt. Nem lehet itt, így a Duna fölött merengve nem rájuk gondolni. Kik, hányan, hány ez­ren élnek Pest utcáiban, akiknek földszinti, esetleg még hozzá ud­vari, szűk, földszintes szobáikba a nap sohase süt be, sőt villanyt kell gyújtaniok, ha a postás leve­let hoz, vagy ha egy újság kerül a kezükbe ? Hogy lehet ezt kibírni — hogy lehet ezt elviselni ? ... ezt az élet­re szóló börtönt?! Én aztán tu­dom, hogy ez börtön, mert nem egy helyen láttam a másik végle­tet. S ezért meditálok itt a követ­kezőkben, hadd ültessek el egy kis nyugtalanságot a szívekbe, azokéba, akik ezen valahogy se­gíthetnének ! Elsősorban a Belváros ilyen­nemű lakóin kellene segítenünk. Ez a városrész még őrzi a közép­kor várfalonbelüli életének és építészeti kötelmeinek máig kiha­tó szörnyű hatását. Szűk helyre kellett szorulniok az embereknek, hogy a várfalon belül elférhesse­nek. De azoknak a várfalon belül élőknek akkor még megvolt az a lehetőségük, hogy békében — ami mégiscsak az életük nagyobb fe­lét tette — a várfalon kívülre mehettek kertecskéjüket művelni. De hová mehet a mai ember, ha kertecskét akar művelni légszomj­ból, vagy szenvedélyből?! Leg­alább két óra villamosozás, gya­loglás oda, két óra vissza. Kik, hányan vállalkoznak erre? Nem tudom, de nem lehetnek sokan. S ott vannak az öregek, akik már a villamosra se szeretnek vagy tudnak ülni. Ezeket látjuk időnként az udvarok földszinti ab­lakaiban, kezüket a párkányon pi­hentetve, csak néznek a sötét lyukból ki a sötét udvar föld­szintjére, a szemetes vödrökre. Ezrek tengetik ezekben a börtö­nökben életüket. És sajnos ehhez még az is hoz­zájárul, hogy a századforduló utá­ni építészet se tudott kikerülni az ezer éves városépítészet tra­díciójából, az egymáshoz tapadó házak sorából, az egymáshoz ta­padó utcák labirintusából.Mi még rádupláztunk — európai viszony­latokban értve. Alig vannak tere­ink, s amik vannak, szánalmas tervtelenségek szülöttei. Tudok kerületekről, ahol egyetlen tér sincs. * Mit lehetne csinálni, mit lehet­ne kezdeni ekkora csődtömeggel ? Ehhez a kérdéshez csak a legna­gyobb megfontoltsággal lehet hozzászólni, mert hisz nagyon jól tudom, hogy a kétmilliós Buda­pest még továbbra is növekszik. Van a nemzetben egy titkos — tökéletesen indokolatlan — indu­lat, hogy fővárosunk lakossága megközelítse Párizsét. Ezt ponto­san tudom, hogy így van, mert mikroszkopikus indulattal szem­lélve ezt a balgaságot, még azt is észreveszem, hogy magam is ezek közé tartozom. Az ország lakosságához viszonyítva mi már régen túl vagyunk Budapest né­pességének terén az elképzelhető optimális mértéken. De a folyamat a szemünk lát­tára testesedik. Épülnek a ház­gyárak alkotta telepek, áramlik beléjük vidékről a nép, mert a pesti gyáraknak ki nem elégíthető munkásigényük van. A vidék te­hát költözködik Budapestre, ami­lyen gyorsan csak tud. És itt a helye, hogy megkérdez­zem: hány nyomortanyát, hány koromsötét udvari-földszinti la­kást számoltunk föl a házgyár al­kotta telepekkel? Lehet, hogy rámpirítanak, de akkor is meg­kérdem, hogy a vidékről áramló települőkkel parallel gondoltak-e ezekre a pesti koporsólakókra ? 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom