Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Pro Urbe — Pro Arte, 1974.

szigeten keresztül egészen le Dunaújvárosig idestova félszáz csáposkút hegesztett, aknafalba sülylyesztett kazánlemezei őrzik az emléket kezemunkájáról. Mellesleg a műhelye nemcsak terjedelme miatt érdemel említést, hanem azért is, mert fedetlen; hótól, fagytól, széltől, hőségtől nem védi a kútépítőt; és azért is, mert erre a munkahelyre csak véletlenül vetődik el kíváncsiskodó, hiszen minden lakott helytől távol esik. Barabás Dénes láthatatlanul dolgozik — munkájának mégis van közönsége. Méghozzá igen népes: vagy kétmillió lakos. Igényes közönség ez, s bár vajmi keveset tud csáposkútról, kazánlemezről, Surányról, a vízcsapnál döntőbíróvá válik. Ha elítélően dönt, Barabás Dénes saját magát érzi a bírálat címzettjének: ,,A víz az én kenyéradó gazdám, valahányszor vízhiányról olvasok, úgy érzem, mintha annak személy szerint én is oka lennék ..." — mondja. Takarékos mozdulatokkal, pontosan dolgozik — mondják róla a mérnökök, nyomban hozzáfűzve a statisztikát: évente annyi csáposkút születésénél bábáskodik Barabás Dénes, amennyi egész Miskolc város vízszolgáltatásának felelne meg. Ennek ismeretébenérthetővé válik, hogy miért sokszoros kiváló dolgozó, s miért alapító tagja a csáposkút-építők aranyjelvényes szocialista brigádjának. Munkabeosztása egyébként nem irigylésre méltó. Heti négy napon át 12 órát tölt el hegesztőszemüvegben, fején védősisakkal; ezenkívül hajnalban két órát utazik a munkahelyre — ezekben a hónapokban például Kisorosziba —, este megintcsak kétórai autóbuszozás következik hazafelé, a másfélszobás angyalföldi családi otthonig. ,,Én igazán nem szólhatok egy szót sem — mondja —, a csoport más tagjait Dunakeszin, Fóton, Tahitótfalun, Mogyoródon szedi össze a munkásbusz..." — Harminchárom év szabad ég alatt, 12 órás műszakban — mondja ismét. — Előfordul, hogy olykor én sem bírom könnyen, és nekieresztem a hangom munka közben. Bármelyik kellemesen fűtött lakatosműhelyben ott van kéznél a szerszám, a gép, és csak vágni kell a munkát. A Duna-parti pusztaságon nem lehet megélni a rutinból, sokat kell spekulálni, mindig újabb megoldásra kényszerül az ember, a talajba nem lehet belelátni . . . Az időjárás kellemetlenkedései ellen még csakaszeszes ital egy cseppjével sem élhetünk, mert fölöttünk a csörlővel felhúzott, három-négy emeletnyi magas fúrótorony, alattunk a mély kútakna, ahová nem tanácsos lebillenni. A tizenkét órás műszakhoz heti három szabadnap jár. Otthonülő ember, segít a feleségének, gyújtóst aprít, takarít. Esténként nézi a televíziót. És nem gondol a nyugdíjazásra. — Nem bizony — mondja — mégpedig három okból nem. Egyrészt tudom, hogy szükség van rám. Másrészt nagyon jól megférek a munkával, és az is velem. Olyannyira, hogy — és ez a harmadik ok — tönkremennék, ha egy teljes hetem, hónapom, évem maradna gyújtósaprításra, takarításra, tévénézésre. Túlságosan hozzászoktam már a vascsövekhez, a dunai tájakhoz, a hegesztőlánghoz, a levegőhöz, a munkatársakhoz. — Valami derűs epizódot említsek? Hát. . . nem tudom, hogy a főmérnök, aki mellesleg a csáposkúttechnológia feltalálója, annak nevezte-e az esetet. Néhány évvel ezelőtt kint járt az egyik építkezési helyszínen, s épp az aknában szemlélődött, amikor egy csődarab kicsúszott a kezemből — a fejére. Baj nem lett belőle, de azóta is úgy szólít engem: „Keresztapám!" Megjelenésében, beszédében, életmódjában egyaránt az idős szakember, a becsületes kétkezi munkásember típusa testesül meg. Amikor egyik napilapunk munkatársa megkérdezte, hogyan jellemezné saját magát, így válaszolt: „Olyan vagyok, mint a nagy átlag. Közepes. Még a fák közül is a fűzfát szeretem, mert sok van belőle és nem túl magas . . ." Barabás,Dénes kitüntetése az alkotó embernek, az élen haladó munkásnak szól. A kétmillió lakos érdekében végzett odaadó, áldozatos munka elismerését dokumentálja a Főváros Aranyérme. F. G. Csigó László felvételei Pro Urbe, 1974 Gulyás Mihály Becsületesen végzett munka huszonöt éven át egy helyen — valószínűleg ez adja a békés-derűs karakternek azt a biztonságot, mondhatni: méltóságot, amely Gulyás Mihály ács-szakmunkást, szocialista brigádvezetőt jellemzi. 1949 óta dolgozik a Fővárosi 1. számú Építőipari Vállalatnál. De már a felszabadulás után is ott volt a rombadőlt város első újjáépítői között. Sok-sok iskola, óvoda, bölcsőde, lakóház őrzi a keze nyomát. Azután a műemlékek következtek: a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Millenniumi Emlékmű, aVajdahunyad vára helyreállítása eredeti formában — nem csekély hozzáértést, arányérzéket, képzelőerőt kívánó munkák voltak. Pesterzsébeten egy kertes ház végében húzódik meg Gulyásék otthona. A konyhában palackos gáztűzhely, mellette vaskályha adja a meleget. A két kis szobát olajkályha fűti. A konyhához ragasztott fürdőszobát Gulyás Mihály építette. A házigazda a szobába tessékel. Kisvártatva kihúzza a politúros szekrény fiókját, amelyet félig megtöltenek a kis piros dobozok: egy negyed század kitüntetései. Élmunkás jelvény, sztahanovista jelvény, az Építőipar Kiváló Dolgozója, ezüstkoszorús szocialista brigádjelvény — nehéz lenne mind elsorolni. S most méltónak találták a Főváros Aranyérmére is. — Ne vegye dicsekvésnek, hogy így mutogatom a kitüntetéseket, de jólesik az elismerés. Valósággal megduplázza az emberben a munkakedvet, az erőt. Nekem az apám is ács volt. És a fiam is az lett. Az én kezem alatt tanult, ott volt sokáig a vállalatnál, aztán gondolt egyet s nemrég leköltözött a családjával vidékre. Egy kis házat vettek Bükkaranyoson. Ketten élünk itt a feleségemmel, aki esztergályos a Beloianniszban. Most épp délutános műszakban van. Ilyenkor, ha hazajövök, befűtök, gyakran megfőzök, kitakarítok. Mindenben segítek neki. — Pedig nem könnyű az én munkám sem. Azok a rendbehozott iskolák, múzeumok, színházak, lakások, bérházak, a Duna-parti sortatarozás! Reggel, amikor befut a busz a Boráros térre, mindig újra meg újra megcsodálom a várost. Elnézek a Gellérthegy felé. A Gellért fürdő javítását is mi végeztük. A régi épületek homlokzatán a fafaragásokat mindig mi csináljuk, az ilyen munkákra az én brigádomat küldik. A mi szakmánk is állandóan korszerűsödik. Villanyláncfűrésszel, körfűrésszel dolgozunk. De a tetőszerkezet összerakása még úgy megy, mint régen, az apám idejében. — A brigádom most kilenc-tagú. Rendes társaság. Csupa fiatal gyerek, egyedül a helyettesem, Beliczai József a velem egyívású. Vele már huszonöt éve együtt dolgozom. Az ő házát is a brigád segítette tető alá. Bánat is ért már bennünket: meghalt az egyik munkatársunk. A háza meg csak félig volt készen. Mentünk hétvégén — még két nap szabadságot is kivettem —, befejeztük a házát, hogy legalább ezzel segítsünk az özvegyen. Tavaly egy baleset sem volt a Gulyás-brigádban. Ez az ácsoknál nagy dolog. — Amikor én inas voltam, szombat-vasárnap is dolgoztunk, hordtuk a vizet, vágtuk a fát. Fizetéskor mindig rettegtünk, hogy a pár pengővel a munkakönyvet Is odaadja a mester. Én kedvelem a fiatalokat, így azután mindig mellém tesznek néhány tanulót. Megfigyelem őket, látom, milyen a képességük, aztán olyan munkát bízok rájuk, amit el tudnak végezni, hogy megjöjjön a kedvük. Az egyik tanulónk, Czedlár István, az idén szabadul. Gyors és ügyes kezű; jó ács lesz belőle. Kell az utánpótlás, hiszen egyszer mindenképpen át kell adni a szekercét, a vinklit, de maholnap nem lesz kinek. A mi vállalatunknál négyen-öten ha jelentkeznek évente. Felnőtt szakmunkás-képzéssel, betanítással próbáljuk megoldani a létszámgondokat. — Nem mondom, kemény mesterség a mienk, de az építés minden ága szép, és a vállalat meg is becsül minket. Vagyunk összesen vagy kétezerháromszázan, ebből legalább nyolcszáz a törzsgárdatag. A vidékiek munkásszálláson, tanulóotthonban laknak. Külön autóbusz hordja naponta a Pestkörnyékieket. Nyáron, hétvégén az országot járjuk a vállalati busszal. Én négyezer forint körül keresek. És a nyereségosztáskor sem kell elégedetlenkednünk. A vállalat most 40 lakásos házat építtet Kelenföldön a dolgozóinak. Nekem is ígértek új lakást, mert ez az öreg ház vizes, a falról hull a festék meg a vakolat. Szóval jövőre talán már én is száraz, távfűtéses lakásba költözöm. A kombinált szekrény vitrinjében, a porcelánok mögött könyvsor húzódik. — Szeretek olvasni, a feleségem is, elég sok könyvet veszünk. A kocsmát sose kedveltem. Itt a televízió, de azért moziba, színházba is eljárunk, hol kettesben, hol a brigáddal. Máskülönben: 1945 óta szakszervezeti tag vagyok és a vállalati szakszervezeti tanács tagjaként részt veszek annak a bizottságnak a munkájában is, amely eldönti: hogyan osszuk szét a nyereséget. Emellett vagy 150 ezer forint jut évente például segélyre a nagycsaládosoknak, a többi rászorulónak. A kérdésre, hogy elégedett embernek érzi-e magát, habozás nélkül válaszol: — Elégedett vagyok, mert a munkámnak van láttatja és megbecsülnek. Mindegy, hogy milyen munkát végez az ember, csak jól végezze. Itt van ez a régi, öt évvel ezelőtt betelt brigád-napló, ez a vonalas iskolai füzet. Ennek az első lapjára azt írtuk: „Szocialista szellemben szeretnénk élni." A kitüntetésből arra következtetek: észrevették az igyekezetüket. (-Ó -a) 6