Budapest, 1974. (12. évfolyam)

3. szám március - Csák Gyula: Élünk és meghalunk

ár- .tó Helyett' íj»® • k\ait (ijiirtaiii: I íenyocsokof I mohakoszoTH | cserepes es vágoftw^ f gyertya mécses menyek miatt persze lehetetlen lenne ezeket a temetőket be­zárni, mert illetékesek szerint nincsen mód új temetők meg­nyitására. Bármennyire így van is, azért Mária Teréziának van igaza... Annál kevéssé nélkülözhet­nénk a mostani temetőket, mert jó néhány másikat viszont elke­rülhetetlenül be kellett zárni. Az úgynevezett nagybudapesti területen 1950-ben még nyolc­vanhét temető működött, de teljes alkalmatlanság miatt 1952-ben hetvenöt (!) temetőt lezá­ratott a Fővárosi Tanács. Elkép­zelhető, hogy — bár a lezártak többsége kicsiny területű te­mető volt — milyen zsúfoltság keletkezett a megmaradt teme­tőkben. S ha ehhez hozzá vesz­szük, hogy — tájékozódásom szerint — mind a szertartások lebonyolításához, mind a te­mető külső képének állandó rendbentartásához krónikusan kevés az emberi és technikai erő, akkor azt hiszem megért­hető és elfogadható az a szemé­lyes érzésem, hogy budapesti temetőink inkább egy különle­ges bazár hangulatát idézik, mintsem az örök elmúlás meg­ejtő és felemelő méltóságáét. Annak ellenére így van, hogy a fentebb jelzett adatok bizony­sága szerint jobb módúan te­metkezünk, mint régebben. Sza­porodnak a drága sírkövek, de szaporodik velük — sajnos — a kőbe vésett ízléstelenség is. Az életben mutatkozó társadalmi egyenlőtlenségek, gazdasági és kulturális különbözőségek rá­fényképeződnek a temetőkre; halottainkkal együtt odaviszünk egy-egy darabot kusza és zava­ros élővilágunkból is. Pedig a holtak mindezt már nem igény­lik. Az élők persze igénylik, hogy kapcsolatban maradhassanak kedves halottaikkal. Igényt tar­tanak a megvásárolt sírhelyre, hogy ott emlékezhessenek, bús­lakodhassanak, babrálgathassa­nak, sírkövet állíthassanak, vi­rágokat, fákat ültethessenek és gondozhassanak. És mindez olyan igény, olyan jog, amihez lehetetlen és embertelen dolog lenne erőszakosan hozzányúlni. A jóindulatú befolyásolásnak azonban a jelenleginél sokkal hatékonyabb eszközeit alkal­mazhatnánk. * Kegyetlen csapás, ha szeret­teink meghalnak. A szomorú, meg keserű érzések nyilvání­tása, és általában a megholtak irányában tanúsított, fájdalom­mal telített magatartások a leg­nagyobb tapintatot és tisztele­tet követelő magánügyek, noha egyébként minden élve mara­dott figyelmébe ajánlható, hogy nem helyes, ha ő maga már éle­tében félig-meddig a megholt­hoz társul és osztozni próbál sorsában, s szinte már életében kedves halottja mellé temetke­zik. De a közvetlen hozzátarto­zók iránti gyász-érzések és ma­gatartások nyilvánítása mégis a legszemélyesebb ügy marad. A halottak temetői együttese, sírkertjeink egészének külső képe viszont közügy, társadalmi ügy. Akármennyire profánul hangzik is: a temető meghatá­rozott tevékenység bonyolítá­sára létesített üzem, amelynek pénzgazdálkodása, anyaggaz­dálkodása, munkaerő-gazdál­kodása, következésként sajátos tervgazdálkodása van. Másrészt a temető, bár holtak nyughelye, mégis az élő világnak, az élő táj­nak és településnek szerves része, amelyet ebből követke­zően idomítani, tervezni kell, hogy minél harmonikusabban illeszkedjék az élő világba és minél szebben hordozza és hir­desse méltóságos rendeltetését. Honi barangolásaim során számos példát láttam arra, hogy milyen szépek tudhatnak lenni a temetők, főképpen, mint ko­rábban említettem, elsősorban egyik-másik falusi temető. Mivel mindig különleges gondolatokat ébreszt bennem a temetői lát­vány és hangulat, külföldön utaztomban is sok temetőt be­jártam már, és ott is bő tapasz­talást szereztem arról, milyen remek mintái léteznek már a temetőkerteknek, amelyekben a huszadik század égitestek kö­zött száguldozó embere ön­magához méltó nyughelyet lel­het. Mi még majdnem pontosan úgy temetkezünk, mint a múlt században, s temetőink is min­den tekintetben korszerűtle­nek és mai szemmel nézve: csúnyák. El kellene hozni a mintákat. Vannak már úgynevezett erdei temetők, gyeptemetők, park­temetők, urna-temetők, ame­lyek mind hű kifejezői a törek­vésnek, hogy korszerű művészi ízléssel rendezzük be halottaink szállását. Ennek a gondolkodásmódnak a terjesztése semmiképpen nem sértheti a gyászolók érzéseit, semmilyen tekintetben nem le­hetne kegyeletromboló. * Dehát mindez csak alkalmi elmélkedés. Temetőinkben sé­tálgatva éppencsak felbukkant bennem a vágy, hogy ne csak életünkben éljünk másként ez­után, hanem halálunkban is . . . Vajha megvalósulhatna! 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom