Budapest, 1973. (11. évfolyam)

6. szám június - Gábor István: Egy régi épület új élete Népopera — Erkel Színház

Ganne zenéjével Vancaire és Mitchel darabja volt: a Furulyás Jankó. 1912 februárjában Puccini szövegírójának, lllicának librettójával bemutatták Giordano Umberto operáját, a Szibériát. 2. A főváros 1915-ben házi kezelésbe vette a Népoperát, és igazgatójául Tapolczai Dezsőt, Tapolczai Gyula színművész édesapját nevezték ki. Tapolczai nem sokáig maradt a Népopera — 1917-től új nevén Városi Színház — élén; a vezetésben a híres színházi szakember, Beöthy László, majd Faludi Gábor váltotta föl. ők sem irányították sokáig a Városi Színházat: 1921-től ifj. Ábrányi Emil, 1924-től Sebestyén Géza vette át az igazgatást, és vele együtt a színház bérletét a fővárostól. Illő megmagyarázni, hogy a Népoperában, amelyet kezdetben hangos ováció fogadott, és ahol féléves fennállása után már Wagner-ciklust rendeztek a bayreuthi és müncheni ünnepi előadások mintájára — csak sokkal olcsóbb helyárakkal; egyedül a Parsifal nem szerepelt a műsoron, ezt viszont, az Operaházat 10 évvel megelőzve, 1914-ben mutatták be —, miért váltakoztak mindjárt kezdetben oly sűrűn a vezetők. A magyarázat látszólag egyszerű. A látványos és igényes terveket — jórészt megfelelő anyagi támogatás híján — nem sikerült megvalósítania a vezetésnek. Mert hiába mutatkozott be 1912 márciusában Fokinnak akkor már világhírű orosz udvari balett-társulata a Népopera színpadán — Szini Gyula (rt róla magasztaló beszámolót a Vasárnapi Újságban —, hiába tűzték műsorra Wagnernek úgyszólván valamennyi művét, a színházat nem sokkal alapítása után támadni kezdték. A Zene című folyóirat egyik 1912-es számában már ,,A Népopera idegen művészet szolgálatában" cimmel jelent meg bírálat. A Wagnerciklust — amikor a színház 92 ezer koronáért megvásárolta 1912 májusára az anhalti herceg dessaui udvari színházának ének- és zenekarát, karmesterét, díszleteit és segédszemélyzetét, és ugyanilyen összegért szerződtette a magánénekeseket is — ugyancsak erőshangú kritika fogadta. Ezt írta egy bíráló a Vasárnapi Újságban: ,,A ki rajong a zenéért, Wagner zenéjéért: az, esetleg, elfogultságában nem veszi észre, hogy e Népopera Wagnernek éppen főelvét nem képes megvalósítani: a .Gesammtkunstwerk'-et, a művészet együttességét: a szcénikai hatás, a színpad kellő területe és mélysége, távlata, a kép imponáló volta .. . sajnos hiányoznak ebben az új színházépületben, mely pedig nézőterét Bayreuthról mintázta le." Nem fogadta melegebb kritika az 1914 első napján bemutatott Parsifalt sem; egy bírálója, Járay Dezső szerint az előadás „ismét olyan kalmárszellemű, komoly művészetet fitymáló ügynöki irodává fajult, melyre egy szót sem érdemes vesztegetni." 1915-ben csődbe jutott a közben részvénytársasággá alakult vállalkozás: a színháznak 1300 ezer korona jelzálogos kölcsöne és egyéb súlyos adósságai voltak. Ekkor a Népopera RT azt javasolta a tanácsnak: engedjen el a 113 ezer korona tartozásból 75 ezer koronát, viszont kapjon jogot a színház az addigi előadásokon kívül revük, varieté- és moziműsorok rendezésére. Amivel kapcsolatban gúnyosan jegyezte meg az Alkotmány című napilap cikkírója: „Színházból zengeráj és mozi lesz — s egyéb mutatványok is lesznek láthatók a Nemzetközi Mulatóban." Két nappal később újabb tervről értesülhetünk az Alkotmány-ból: székesfővárosi német színházzá akarják átalakítani a Népoperát, és ezzel a ténnyel törlik az eredeti szerződésből azt a pontot, amely szerint „az előadások nyelve kötelezően magyar". A színház körüli botrányokat a Független Budapest 1915. július 21-i számában az egyik cikk címe is jól jellemzi: ,,A Népopera szennyese". Az alcím: „Le kell vágni a tengeri kígyó fejét." És az írás ezzel a megállapítással fejeződik be: „A legokosabb, amit a törvényhatósági bizottság ezúttal tehet, az, ha a Népopera tengeri kígyójának örök időkre kitekeri a nyakát." „A Tisza Kálmán tér fölött beborult az ég" — így kezdődik egy másik cikk az Élet című folyóiratban; „A Népopera csődje" című gúnyos hangú írás alacsony színvonalú kultúrát, brettlit, álnépies jelszavakat emleget. „Tehetségtelen, tehát olcsó ensemble", „a díszletek lomtárba való ósdi és ízléstelen ócskaságok" — állapítja meg a cikk szerzője. Bíráló cikkek, hosszas bizottsági értekezletek nyomán megszületett a terv: a Népopera RT, 1915. november 30-án fölajánlotta a színház használati jogát a tanácsnak, amely 1916 januárjában vissza is vette Márkus Dezsőtől; ezzel az 1911-ben megkötött szerződést fölbontották. Véglegesen a színházat 1916. március 6-án vette át Márkus Jenő tanácsnok, a Népopera új vezetője. A tanácsnok egy évvel később már azt jelenthette az első évadról a törvényhatósági bizottságnak, hogy nagyjából sikerült rendet teremtenie a Népopera házatáján. Filharmonikus hangversenyeket rendeztek, táncegyüttesek léptek föl, a Vígszínház és Sebestyén Géza társulata tartott előadásokat, és bemutattak két operát is — az egyiket Szenkár Jenő vezényletével — az új szezonban. Márkus Jenő csak rövid ideig irányította a színházat, amelynek vezetésében előbb Beöthy László, majd 1917. szeptember 1-től négy éves szerződéssel Faludi Gábor váltotta föl. Faludi demokratikus programot hirdetett: a magasabb zenei kultúrát, a nemesebb műfajokat, mindenekelőtt az operát kívánta népszerűsíteni. A Tanácsköztársaság rövid ideje alatt föllendülés jellemzi a színházat. A szokott operarepertoáron kívül két népszerű operett-bemutatót tartanak; felújítják Planquette Rip van Winkle című operettjét, valamint Chivot szövegével Edmond Audran Üdvöskéjét. Több vöröskatona-estet is rendeznek a Városiban, így például 1919. március 29-én Huszkától a Lili bárónőt adják elő, április 5-én és 12-én Schubert Médijét, április 21-én pedig Thomas operáját, a Mignont. A Tanácsköztársaság leverése utáni években ismét sűrűsödtek a fellegek a színház ege fölött. Az 1928-as évet 100 ezer pengő veszteséggel zárták, és a színügyi bizottság 1929. március 2-i ülésén Bánóczi László keserűen állapította meg: „Budapest valóságos színházi krach előtt áll. A lakosság elszegényedése, teherbíró képességének csökkenése, a rendkívüli időjárás, a járvány mind hozzájárultak ahhoz, hogy . . . két színház is a megszűnés veszélyével küzd, és a pillanatnyi szerencsétlenségeket csak azzal tudja elhárítani, hogy még a bérrel is adós marad . .. úgy, hogy az, amit a Városi Színháznál láttunk, az nem speciális jelenség, hanem az állami színházakat kivéve többé-kevésbé áll minden színházra." Az ülésen — a gazdasági válságot is jellemzően illusztrálva — szóba kerültek a 4—5—6 pengős siralmas fellépti díjak, Wagner-főszereplők 60—70—100 pengős havi fizetései. Volt olyan színházi este, amelynek bevétele nem érte el a 200 pengőt. A zsákutcából úgy került ki átmenetileg a színház, hogy az 1930. augusztus 22-i üzemigazgatósági ülésen ismét Sebestyén Géza lett a vezetője. Az ismert színész és színházi szakember 36 tagú állandó zenekart szerződtetett, 60 olcsó helyárú népszerű operaelőadást és 30 vendégfellépést vállalt. 3. Egyoldalúak volnánk, ha a Népopera, illetve a Városi Színház gyakori csődjét pusztán az elhibázott vezetéssel magyaráznánk. Nyilvánvaló, hogy az adósságokban, a bukásokban lényegesebb szerepet játszott először az első világháború, később pedig a kapitalizmus világméretű válsága. Hogy mennyire nem kizárólag a vezetés hibáztatható, azt jól jellemzi néhány tekintélyes művészeti törekvés, sőt, világnagyságok megjelenése a színházban. A sok közül érdemes megemlíteni a világhírű táncosnő, Anna Pavlova föllépését. Pavlova 1914 májusában mutatkozott be a Népoperában, majd 1927 márciusában operaházi előadása mellett ismét táncolt saját társulatával a Városiban. De bemutatkozott a Városiban több együttes is: 1928 júniusában például a milánói Scala társulatát, 1936 áprilisában Adrian Boult vezényletével a BBC zenekarát, 1937 februárjában a párizsi Opera Comique teljes gárdáját láthatta-hallhatta a Városi Színház közönsége. A világnagyságokon kívül ne feledkezzünk meg egy munkásmozgalmi nevezetességről sem: a Városi Színház adott helyet a'Munkás Testedző Egyesület előadásai számára is. 1929. március 3-án például Gergely Sándor bevezetője után Palasovszky Ödön, a magyar munkásmozgalmi kultúra egyik élharcosa konferált, majd az Alkoholellenes Munkásszövetség vegyes dalkara, a „100%" című folyóirat és az MTE szavalókórusa lépett föl. De bemutatkoztak munkássportolók is. Jemnitz Sándor, a neves zenekritikus a Népszavában megállapította: „Karének és testedzés a mi szemszögünkből nézve szorosan egybekapcsolódik, mint az egymást kiegészítő lelki és testi összetartozás egymást kiegészítő előmozdítója." Egy későbbi, 1930. március 16-i matinéról, amelyen a Munka szavalókórusa és gyermektornászok mellett bemutatkozott Madzsar Alice mozgásművészeti csoportja is, a Muskássport című folyóirat így számolt be: „A kultúra, a színház gazdasági nyomorúság okozta súlyos válságában üdítő jelenségként hatott a Városi Színházban megtartott ünnepélyünk, azzal a ténnyel, hogy a Munkás TE közönsége nemcsak hogy megtöltötte a Városi Színházat, de több százra tehető azoknak a száma, akik az előadás megkezdése előtt a lezárt pénztáraktól jegy nélkül távoztak." A 20-as és 30-as években — a Vigadóhoz hasonlóan — jelentős zenei események színhelye volt a Városi Színház. Aligha volt abban az időben a világnak olyan rangos énekese, hangszeres művésze, karmestere Giglitől Hubermanig és Toscaniniig, aki ne lépett volna föl ebben az épületben. A teljesség igénye nélkül szólunk itt néhányukról. Benjamino Gigli Márkus Dezső vezényletével 1929. május 28-án aToscában mutatkozott be. „Gigli diadalmas estéje a Városi Színházban" — ez volt Tóth Aladár beszámolójának A hajdani Tisza Kálmán tér a színház építése előtt 23