Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Móricz Zsigmond pesti próbálkozásai II.

képezdébe. Pedig milyen édes, intelligens arcocskája van." Mikor aztán már ő, Móricz Zsigmond a lány „apukája": „Néhány súlyos hazugságra is rájöttem, hazugságokra, amire az élet kényszerít. Nem merte bevallani, hogy nem pesti lány. Csak született Pesten, aztán néhány perc múlva már vidékre expediálták. Itt született a Gyulai Pál utca 2. szám alatt, anyakönyvi kivonat szerint. Gyulai Pál szeretett és jóakaró atyám volt harminchárom év előtt s szimbolikusnak tekintettem, hogy a kislány a nagy kritikus utcájában, s annak is az élén született, a kettes házban s nagy meglepetés volt, mikor megnéztem a házat a kislánnyal, aki vágyott születési helyét megismerni s ott találtam a Rókus-kórház nagy sötét tömegét." Hazudik-e vagy igazat mond ez a lány? Édesen naiv-e, vagy romlott és csak megjátssza magát? Tehetséges-e, vagy csak a műveletlensége, faragatlansága hat eredetiségnek? Ilyen kérdésekre fürkészte a választ Móricz. Nemcsak kezdetben, első találkozásaik idején, hanem akkor is, mikor már hitelesítette viszonyát Csibével mint fogadott lányával. Faggatta, gyóntatta, s közben a mimikájából is olvasott. Kísérleti helyzetekbe hozta: tánciskolába íratta, színházba vitte. Mint lelki orvos a munkanaplójába, úgy jegyezte fel az elbeszélésekben a kísérletek dátumát. S azt is, hogy a megnyugtató bizonyosságokból mindig új kételyek másztak elő: „Azt kérdeztem Csibétől szeptemberben: voltál-e színházban? Azt felelte nyugodtan s értelmesen: nem ... Tizenhét éves korában már itt volt köztünk, itt járkált naponta a Belváros kellős közepén, a Cityben, kosárral a karján s fényes szemecskéi itt botránkoztak afestett arcú, rossz nőkön, akik a gazdag főnököket meg szokták szólítani, mert szeme van a Csibének és mindent észrevesz. Két év, két és fél év is sok ahhoz, hogy egy kíváncsi, eszes, éhes kislány egyszer se került be egyetlen színházba se. Moziban voltál? kérdeztem ugyanakkor tőle. Hogyne, mondta fölényesen: Nem élhetek, nem élhetek muzsikaszó nélkül, dúdolta Lányi Viktor dallamát. Nagyon meg voltam lepve, megütődve s gyanakodva: talán tudja is, ki vagyok. Ki írta ezt a darabot? Mit? Hát a Neméiheteket? ... Az nem darab, az mozi ... De ki írta? Jávor Pál, felelte. Ekkora ártatlanság, bámultam. Szereted a mozit? Szeretem, azt mondta, s elmesélte azonnal a Nemélhetek egész tartalmát s mindgyárt utána a Légyjómindhaláligot is. Pedig már régen voltak ezek a darabok a Simplonban, hónapokkal ezelőtt. Nem szerző az ember, ha meg nem zabál egy ilyen kölyköt, aki így eltalálja, hogy miről kell mesélni." Ekkora ártatlanság! — bámulunk erre mi, olvasók. Csak szerző lehet ilyen naiv. Ez a kitanult álnaiva azt csinál vele, amit akar. Kéretlenül kezdi mondani a Nemélhetek után a Légyjó tartalmát. Csak egy szerző képes elhinni, hogy ez nem kiszámított hízelgés, hanem műveinek őszinte hatása. De Móricz szünetelteti a kritikáját (tudatosan is, ösztönösen is), mert csak ámuló balek módján férkőzhet test- és lélekközelbe ehhez a másik világhoz. S közben beszélteti, minél többet, míg meg nem romlik, el nem irodalmiasodik a naivitása. Amíg őstehetség ez a lány, akárcsak a Vak Macska falának bemázolója. Ahogy például a félig elfelejtett falusi betlehemezőt átformálta városira, s belerendezte magát is, pelerines bohócangyalnak. „Hát jön be Icu a nagy piros szőrbundában. Fehér szakálla volt neki s fehér bajusza vattából. A fején meg egy nagy falusi sipka volt, a fehér szőrével kifelé fordítva. De oly ügyes volt, hogy amint bejött, egy szót se szólt, csak lefeküdt középen a nagy erdélyi szőnyegre, ami az asztal alatt volt a házfelügyelőéknél. — Ne aludj öreg. — Hallgass. Álmodozok. — Mit álmodoztál, öreg? — Azt álmodtam, hogy olyan hosszú gyulai kolbászt ettem, hogy ha fel nem ébredtem volna, azóta a csabai végét rágnám. Azt mondja Csibe: — Gyere Jézuskát csókolni. — Nem megyek én mostan Mariskát csókolni. — Gyere velünk Betlehembe. — Inkább gyerünk kávéházba. — Gyere, főztem túróscsuszát. — Inkább főzz paprikáscsirkét." József Attila döbbenten nézte a Csibe világáról készült fényképeket: „ .. .ez az én életem ... én „csibe" vagyok, apátlananyátlan árva, ebből a mélységből és emiatt nehéz is nekem az élet." Móricz is erre érzett rá, az életkor és életmód különbségét félrehárítva: személyiségük legősibb rétegei egybevágnak. így lett testvér-könyv az Árvácska és az Életem regénye. Erdélyi József BUDAPEST Mit írjak Budapestről, a feltartott keresztről Gellért püspök kezében: hogy ragyog a kék égen, a hídon ha keresztül Pestről Budára tart a költő úgy mint régen, a Kurzus idejében, mikor a tiszti kard, a stájer acél újra s a nikkeles hüvely, csillogott, ám a költő, nem volt kinek felöltő, a Gellérthegyen hált, mivelhogy nem volt számára hely ... leszerelt tartalékos honvéd hadnagy, szegény, hazátlan csavargó lett; árvább a Föld-tekén költő nem volt őnála, a magyarnál; de most, bérlettel a zsebében, használhat villamost; jó néha mégis menni, gyalogszerűnek lenni, a szép új hídon át — a régi híd arany párta gyanánt szökte át a Dunát. .. Mit írjak Budapestről? Nem vagyok ifjú kezdő, öreg költő vagyok; de a világfa tetejéig, bivalybőr bocskorban baktatnak égig, hetvenhét évig a nagyok. Mit írjak Budapestről: Gellért kezében az aranykeresztről, s az ötágú vörös csillagról gót országház felett: négyágú aranykereszt és ötágú vöröskereszt közül melyk vonzza jobban a szivemet — e kettő közt Erzsébet, anyám nevét a híd viseli nagy költő fiára büszkén — jogos bennem e hit: költő vagyok, Budát és Pestet meglaktam én s meglakoltam: víg mégis, nem bús e költemény: éljenek mind az élők és megbocsássanak egy a másnak: mert egyenlően tündököltet a Nap csillagot és keresztet, keresztet-csillagot, s üdvözli mindakettő a felkelő Napot. . . 22