Budapest, 1973. (11. évfolyam)

2. szám február - Nyilas Márta: A százéves női szakképzés

házhoz; de ott elzárkóztak nő alkalmazásától. Ember Karolina később fő munkatársa lett a Nők Lapjának, majd 1872-ben letette a tanítóképesítő vizsgát. Iskolai munkája mellett könyve­ket fordított, cikkeket írt peda­gógiai lapokba, gyakran társa­dalmi kérdésekről is. (Pl. „Férj­hez mehet-e a tanítónő?") Lelkes tagjai voltak az Egye­sületnek azok a nők, akiknek önálló foglalkozásuk volt: szí­nésznők, írónők, pedagógusok. Jókai Mórné, Laborfalvi Róza már 1872-ben, az Egyesület meg­alakulása után elérte, hogy a Nemzeti Színház nagycsütörtöki előadásának jövedelmét az Egye­sületnek adja. Bulyovszkyné, Lendvainé jutalomjátékokkal, ünnepi rendezvényeken vállalt fellépésekkel támogatták az Egyesületet. Wohl Stefánia és Wohl Janka, Hentaller Lajosné — a képviselőnek, a 48-as sza­badságharc történészének fele­sége — és leányai, Emma és Mariska tevékeny támogatói voltak az ügynek. Hentaller Emma évekig titkára volt az Egyesületnek. Teleki Blanka unokahúga. De Gerando Anto­nina szintén titkár volt egy ideig és társadalmi munkában éneket tanított az Egyesület iskolájában, énekkart szerve­zett a növendékekből. Gubicz Andrásné, budapesti kovács­mester özvegye végrendeleté­ben az Egyesületet tette örökö­sévé. Gubicznét minden tekin­tetben alkalmasnak tartották ar­ra, hogy a növendékek elé pél­daképül állítsák. Egyszerű, tanu­latlan asszony volt. Amikor férje önálló üzemet nyitott, mellette dolgozott, az üzleti részt vezette. Férje halála után képes volt arra, hogy önállóan folytassa az ipart. A fő cél, a tanoda meg­nyitása csak 1874-ben sikerült; de már 1872. augusztus 17-én a Károly kaszárnya (a mai Város­háza) bérházában megnyitották az Egyesület boltját. Itt nemcsak a nők által beküldött kézimun­kákat árusították, hanem több varrógépet is beállítottak, varró­nőkkel. Ennek volt a legnagyobb sikere: a varrónők helyben is felvettek rendeléseket. Néhány hónap múlva a boltot átköltöztették egy megfelelőbb helyen levő és olcsóbb helyiség­be: a Váci utca és a Zsibárus utca (a mai Párisi utca) sarkára. A bolt árui iránt azonban nem mutatkozott tartós érdeklődés — az 1873. évi gazdasági válság is éreztette hatását —, úgyhogy megszüntették. A továbbiakban inkább alkal­mi vásárokat, „bazárokat" ren­deztek, kiállításokra küldtek anyagot. így az 1873-as bécsi világkiállításon az Egyesület Magyarország minden részéből származó 186 db. tárgyat állított ki és 25 érmet nyert. Az Egylet 1881-ben Országos Nőiparkiállítást szervezett a Fő­városi Vigadóban. Az augusztus 14-én megnyílt kiállításra 4500 kiállító 40 000 népművészeti és iparművészeti tárgyat küldött be. A beküldött munkákat szak­bizottság értékelte. A bizottság elnökének, Schnierer Gyulának a kiállított tárgyakkal kapcsolatos bíráló megjegyzései igen érde­kesek: „Habár a kiállított tárgyak között szép, ízléses, sőt remek munkák is felette nagy szám­ban találtattak, mégis ... vol­tak, melyek a ... régi minták­hoz képest, szembetűnő hanyat­lást tanúsítottak: a szőnyegek­ből kidomborodó állatidomok, a halpikkelyekből, posztóból, taplóból készült virágok, a hím­zett hegyi tájképek, várak és arcképek, a kereszthímzéssel és kirívó színekben naturalisz­tikus virágidomokat utánzó dí­szítmények tanúságot tesznek amellett, hogy a házi használatra szánt tárgyak előállításával fog­lalkozó nők ízlése nem ritkán téves irányzatot vesz fel . . . így pl. egy szőnyegre kiemelkedő­en hímzett oroszlán, bármily művészies legyen annak kivitele — (gyapjúból igazi műbeccsel bíró szobrászati munkák nem is készíthetők) — a jóízlés ellen van . . . Hagyjuk a táj- és zsáner­képeket, a történelmet a festé­szetnek . .. párnáink, szőnye­geink díszítésére alkalmazzunk mértani alakzatokat, alkalmaz­hatunk növényi és állati idomo­kat .... de mindezt olyan for­mában, amely az anyagnak meg­felel, azok minden perspektíva, árnyékzat és domborodás nél­kül oly módon alakítandók, hogy csakis színük által tűnjenek ki az alapzatból." Agiccselleni küzdelem e kora­beli harcosának érvelése ma is figyelmet érdemlő! Huszonkét iparág is kép­viseltette magát a kiállításon, annak dokumentálására, hogy női munkaerőket alkalmaznak: a fehérneműgyártás, varrás, hímzés, ágyneműkészítés, mű­virág-, dísztoll-, divatáru készítés, fényképezés, majolika- és por­celánfestés, kesztyűgyártás, nap­ernyőkészítés, zsinór- és paszo­mánykészítés, kötőipar, hímző­mintagyártás, levélboríték- és zacskókészítés, vállfűzőkészítés, nyakkendőgyártás, papírszipka­gyártás, sokszorosító-ipar. A Nőiparegyletnek csak 1874. január 22-én sikerült megnyit­nia iskoláját. Az első helyiség a Széna tér (mai Kálvin tér) és Üllői út sarkán, az Üllői út 1. sz. alatti ház második emeletén volt. A sajtó az eseményt „nem­zetünk művelődéstörténetében jelentékeny eseménynek" ne­vezte. Adományok érkeztek az iskola fenntartására, az ország minden részéből. A kezdeti időszakban fehér­neművarrást, női ruha varrást tanítottak és kísérleteztek a mű­virágkészítés, kesztyűvarrás, könyvkötés oktatásával is. Az intézet egyik tanítványa, Barta­lus Erzsébet rövidesen önálló könyvkötőműhelyt nyitott; ám a kellő érdeklődés hiánya miatt a könyvkötőtanfolyam mégis megszűnt. 1876-ban megindult a kézimunkatanító képzés. Mind­ezek mellettoktattak közismere­ti tárgyakat, kereskedelmi isme­reteket és nyelveket is. A szak­tanfolyamok háromévesek vol­tak és féléves szakmai gyakor­lat után mestervizsga letételét tették lehetővé. A növekvő érdeklődés miatt az 1880-as években Budán, majd Kőbányán is létesítettek fiókot. Finom-fehérnemű mosást, tisz­títást és vasalást is tanítottak, továbbá főzőtanfolyamokat indí­tottak. Az 1880-as években az Egye­sület fő tevékenysége a jó hírű iskola irányítása és fenntartása. Mintájára vidéken is nyílik női ipariskola; először Pozsonyban. Budapestre pedig az ország min­den részéből érkeznek növendé­kek, hogy tanulmányaikat itt folytathassák. A megfelelőbb el­helyezés érdekében az Orszá­gos Nőipar Egyesület telket vásá­rol a Szentkirályi utcában. Ám a telekvásárlás és a nem várt, egyre emelkedő építkezési költ­ségek felemésztik az Egyesület vagyonát. Már-már a virágzó iskola bezárására kellett gondol­niuk. Segélyért folyamodtak a fő­városhoz, a minisztériumhoz. De a Kereskedelem- és Iparügyi Minisztérium segítés helyett fel­oszlatta az Egyesületet és átvette az iskolát, valamint a félbema­radt építkezést, a terhekkel együtt. 1892-től már Állami Nő­ipariskola névvel — nagyjá­ból a régi elképzelések szerint és nagyrészt a régi oktatógárdá­val — folytatódott a tanoda mű­ködése. 1894-ben költöztek be a Szentkirályi u. 7. sz. alatt fel­épült kétemeletes iskolaépület­be. Ez az új épület sem volt azon­ban alkalmas valamennyi tan­folyam befogadására; a budai és a kőbányai fiókintézetek tehát megmaradtak. Az állami iskola történetében jelentős esemény az új, három­emeletes, Rákóczi tér 4. sz. alatti iskola átadása, 1911-ben. Az épületet Pártos Gyula mű­építész — Lechner Ödön irá­nyának híve — tervezte. Ebben az impozáns épületben már minden fővárosi tanfolyam he­lyet kapott; a fiókok megszűn­tek. Évenként 4—500 növendék tanítása vált itt lehetővé, jól berendezett műhelytermekben. Kiállítási célokra is voltak meg­felelő helyiségek. A felszabadulásig az iskola leánytanulók ipari képzésével foglalkozott. Esti továbbképző és mesterképző tanfolyamokat is rendszeresített. Az eredeti elképzelésekkel szemben azon­ban a délelőtti középiskola jel­legű tanfolyamon inkább azok az „úrilánykák" tanultak, akik­nek szülei úgy gondolták, hogy hasznosabb, ha egy leendő házi­asszony varrást és nem latint tanul. A szabó- vagy varrónő pályára induló munkáslányok műhelyekben tanulták a mester­séget s később a Nőipariskola esti továbbképző, illetve mes­terképző tanfolyamait látogat­ták. 1949-ben, a középiskolai ok­tatás egységesítése során Textil­ipari gimnázium alakult az épü­letben. 1951-ben ugyanitt Kon­fekcióipari Technikum nyílt, ru­házati és bőrfeldolgozó tagozat­tal. (A konfekcióipari oktatás már a két világháború között is időszerű lett volna; az akkori konzervatív vezetés azonban változatlanul a kisiparos kép­zést tartotta fontosnak.) 1956-ban az iskola Kulich Gyula szabó, munkásmozgalmi mártír nevét vette fel. 1963 óta a szakközépiskola mellett a Felsőfokú Könnyű­ipari Technikum ruházati és cipőipari tagozata is helyet ka­pott az épületben, valamint a Könnyűipari Minisztérium ruhá­zati ipari tanuló iskolája. Az, hogy megszűnt a külön a nők számára létesített ipar­iskola: száz ev előtt nem is ál­modott eredményt jelent. Azt, hogy a nők előtt szinte minden pálya megnyílt, s ma már együtt képezik őket a férfiakkal. El­tűnőben vannak a külön férfi és a rosszabbul fizetett külön női pályák. A törvények és ren­deletek teljes egyenjogúságot biztosítanak; ámbár még min­dig akad tennivaló a nők hátrá­nyos helyzetének megszünteté­séért. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom