Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Zolnay László: A paraszti élet kezdete, tündöklése és elmúlása

tündöklése és elmúlása nak első „fecskéje", első bizonyítéka egy bronzkori kardtöredék volt. 1899-ben a mai palota építésekor találták. Ezután az 1949—1952. évi várásatások őskori vermeket, agyagtapasztású gerendavázas házak maradványait, cölöpépületeiknek megmaradt gerendahelyeit hozták felszínre, temérdek cserépedénytöredékkel egyetemben. Ekkor világossá vált: a III. és II. évezred fordulóján egy nagyobb létszámú bronzkori nép ütött tanyát a budai Várhegyen. (Településük központja a déli részen, a palota táján lehetett. Bár északon s a Várhegy egész területén megtaláljuk az őskori szórvány-leleteket.) A két utóbbi évben a palota északi előterében végzett feltárások során is — mondhatni — mindenütt ráakadtam ugyanennek az őskori kultúrának a nyomaira. Ezek az őskori leletek (a legalsó kultúrrétegből) sok mindent megmondanak. Felelnek az alcím kérdőmondatára is! Mert volt köztük hosszú félcipóidomú ép gabonaőrlő-kő, szarvasagancsból készített kapa, temérdek cserépedény-töredék. Annak bizonyságai ezek, hogy a Várhegyen lakozó bronzkori emberek — földművelők voltak. Kapáltak, vetettek, arattak, őröltek. (Hagyatékukban csont-árra is akadtunk; ennek segítségével ruháikat varrták bőrből.) Paraszti életformájuk — amelyet a történetszociológia a gyűjtögetők s a vadász-halásznépek munkájával szemben a fejlődés magasabb fokának vall— ekkortól fogva, háromnégyezer éven át, máig egyik jellemzője maradt tájunknak. Fővárosunk téeszei az ő utolsó örököseik. Az ókorban — a kelták, majd a pannóniai rómaiak idején — került sor a környék agrárkultúrájának igazi ki bontakoztatására. A rómaiak az 1 —5. században alakítják ki a jobb partnak azt a határát, amely egészen a középkorig elválasztja a természetes erdőhatárt a mesterségesen művelt földtől. ők plántálják e tájnak első szőleit is. Venyigéik gyümölcsének levét alighanem még a bort felettébb kedvelő avarok is szüreteigetik. Magyar eleink számára tehát mai fővárosunk területe már nem természeti táj, hanem kultúrtáj. Falvak Pest és Buda peremén Budapest a honfoglalók törzseinek úgy látszik, peremterülete volt. Az Üllő vidéki nagyobb szállás mellett Csepel északi csücskén, Óbudán s Pest területén számolhatunk nagyobb X. századi magyar lakossággal. A táj a magyar honfoglalóknak eszményien megfelelt. Vizei teli hallal, erdei vaddal. A szarvasmarha- és lótenyésztők számára a kimeríthetetlen legelők jelentettek különös vonzóerőt. Az Árpád-korban nemcsak Pest városát, Budát is széles ívben fogta körül kisebb agrártelepülések láncolata. Albertfalván korai magánvár állt. Kánán — a régi balatoni műút patkójában, a Panoráma presszó felett — XII. századi nagy bencés kolostor s annak parasztfaluja állt. Földművesek lakják (Buda-) őrsöt, az eltűnt Sasadot, a Csíki hegyek alján állt Csik falut, odébb a két (Buda-) Keszit, Hidegkútot, a hármashatár-hegyi Gercsét, le az óbudai határban álló Fehéregyházáig. S mindezek a tatárjárás előtti települések tetemes lélekszámúak: mindahány felsorolt királyi földművesfalunak kőtemploma volt. Ugyanilyen templomos hely volt a kicsiny Nyék (II., Vöröshadsereg útja 78.); ennek egyhajós román kori temploma mellé utóbb Mária és Zsigmond, majd Mátyás király építtette fel kedvelt vadászkastélyát. Egyhajós román kori templomot tártam fel 1971/72-ben a Ságvári liget táján (II., Budakeszi út 93); ez is királyi népek plébániája volt. Utóbb, 1300 körül a pálosok telepítették rá kolostoruk első, immár gótikus templomát. Ezek a tatárjárás előtt álló falvak azt mutatják: Budapest térségében nemcsak a honfoglalók katonai uralkodóosztálya találta meg életfeltételeit, de a tetemes lélekszámú köznép is. Ezeknek a falvaknak etnikuma — az oklevelekben megőrzött személynevek és helynevek szerint — magyar volt. Ha a később felperzselt jobb parton nem is számolhatunk biológiai hagyatékukkal, Pest határában néhány falu — Rákospalota-Ófalu, Szentmihály — mint élő kövület élte túl az évszázados seregjárást. És nem tréfa: általuk a legdélibb palóc falu — Pesti Meglehet, hogy valaha a budai határ felsorolt falvait is a magyarságnak ez a népcsoportja lakta. A Buda környéki falvak déli csoportja— Kispest, Örs, Sasad, Kána — mezőgazdaságának történetére különösképpen azok a régészeti feltárások vetnek közvetett, de igen éles fényt, amelyeket a közelmúltban — s még most is — a budai királyi palota területén végeztünk. Ennek a kutatásnak pár részeredményét kívánom ismertetni. Parasztfalu, pinceszer a'palota helyén A királyi palota újkori istállóinak elbontása után a talaj szintjét — új elrendezés okán — helyenkint több méterrel süllyesztették. E munka során mintegy száz méter hosszúságban megtaláltuk s feltártuk a budai palotának legrégibb várfalait. (Két méter széles, mészhabarcsba ágyazott márgadarabokból áll ez a falazat.) Ez a felfedezés nem okozott különösebb meglepetést. Annál nagyobb volt csodálkozásom — majd pedig örömem — akkor, amikor kiderült: ez a legrégibb budai várfal XII—XIII. századi leletanyaggal betöltött szemétgödröket, sziklavermeket, pincéket, hdzmaradványokat vág át. Sőt, átvág és megsemmisít egy XII—XIII. századi leletekkel datálható jó építésű vízvezető kőcsatornát is. (Erre a csatornára annyira vigyáztak, hogy hatalmas kőlapokkal Osztrák edények.a XIII. sz. elejéről (A budavári palota alatt feltárt agrár település anyagából) Középkori kő kézimalom (1973. évi lelet)