Budapest, 1973. (11. évfolyam)
12. szám december - Dr. György Júlia: A Gyermekpszichológiai Szakrendelő Intézet munkája
család belső érzelmi hálózatát, mely a gyermek állapota szempontjából döntően fontos. Megismerheti a család egyes tagjainak szerepét a családon belül, azaz a család dinamikus szerkezetét. Végül, de nem utolsósorban ezzel a beszélgetéssel teremti meg a szülőkkel azt az érzelmi kapcsolatot, mely további terápiás eljárásában, mind a gyermekkel, mind a szülővel való munkájában, az ún. nevelési tanácsadásban feltétlenül szükséges. Ez a közhasználatban egyeduralomra jutott kifejezés a legkevésbé fejezi ki azt a munkát, amelyet a gyermek érdekében a szülővel folytatni kell. A pszichológusnak a szülőt érzelmileg elsősorban azért kell megnyernie, hogy alkalmassá tegye őt a későbbi irányítás befogadására. Hiszen a szülő érzelmeit, következésképpen magatartását sokszor gyökeresen át kell alakítania, ha a gyermek számára az eddiginél kedvezőbb légkört kíván teremteni. Ez persze nem mindig könnyű dolog. Ha a szülő hibás magatartása csak tudatlanság volt, s az „engem is így neveltek" elvből származik, könnyebb a helyzet. De ha a hibás eljárások esetleg a szülő kóros személyiségéből adódnak, úgy tartós lelki irányításra, a szülő érzelmi átalakítására, sőt néha kifejezetten pszichoterápiára van szükség. Ha sikerül ilyen orvos—páciens viszonyt kialakítani a szülővel, ez a legjobb biztosíték arra, hogy irányításunk nem lesz pusztába kiáltó szó. Ez akkor is bekövetkezik, ha a szülőt nem pszichésen kezeljük, hanem valamilyen testi betegségét vesszük észre, s gyógyulásához segítséget nyújtunk. Minthogy mindazokat a szülőket, akiknek pszichoterápiára volna szükségük, nem vehetjük saját kereteink között kezelésbe, nagy segítségünkre lenne, ha az SZTK és az elme-ideggondozók is végeznének pszichoterápiás kezelést. Egyszóval a gyermekkel és a szülővel való foglalkozás helyes egyensúlyának megtalálása fontos tényezője a gyermek pszichoterápiája sikerének. A szülőkön kívül sokszor be kell hívni a nagymamát, a testvért, s az iskolai pedagógust is. Csak ha a szülő egyáltalán nem kész az együttműködésre, ha elmebeteg vagy alkoholista vagy züllött stb. — tehát ha az otthon semmi körülmények között nem hozható rendbe —. akkor javasoljuk a gyermek kihelyezését a családból. Azonban fel kívánom hívni a figyelmet arra, hogy pl. egy olyan gyermeket, akinél reális vagy akár irreális testvérféltékenység található a háttérben, bármilyen súlyos állapotban van is, a családból intézeti kihelyezésre javasolni súlyos ártalom, műhiba! Az ilyen gyermeknek a szülők felvilágosítása, illetve érzelmi áthangolása révén, otthon kell meggyógyulnia. Most azokról a leggyakoribb környezeti ártalmakról szólok röviden, melyek tapasztalataink szerint a személyiség fejlődésében zavarokat, majd a gondozás elmaradása esetén különböző irányú torzulásokat okozhatnak. Ezeket három fő kategóriába szoktuk sorolni. Az első helyen szerepelnek a károsító családi szituációkból származó ártalmak. Pl. ha rossz a házasság, a saját problémáikkal elfoglalt, a gyermek iránt közönyös, s többnyire ingerült állapotban levő szülők nyújtják azt az ártalmas élmény-anyagot, melytől a gyermek elhagyottnak, egzisztenciálisan veszélyeztetettnek érzi magát. Ehhez gyakran járulnak hozzá a gyermek előtt lezajló hangos, brutális jelenetek, melyeket felfogni, megemészteni nem képes, emiatt dekoncentrálttá, munkaképtelenné, esetleg kifejezetten neurotikussá válik. A válás és az utána következő lelki konfliktusok betetőzik a dolgot. A gyermek többnyire a szülők kölcsönös gyűlöletének eszközévé válik, miközben még inkább lerombolják előtte egymást mint támaszt, nevelői ideált. Az újból házasodó, elvált szülőfél gyermeke, ha az utóbbi házasságból újabb gyermekek születnek, rendszerint másodosztályú állampolgárrá válik a családban, diszkriminált helyzetbe, „Tantalus-szituációba" kerül, mely súlyosan „kriminogén" (bűnözést keltő ártalom). Súlyos, itt nem részletezhető veszélyeket rejthet magában a kellő hozzáértés és alapos vizsgálat nélkül végrehajtott örökbefogadás. S a szakirányítás nélkül gyakran hibás nevelői módszereket alkalmazó örökbefogadó szülők eljárásainak ugyancsak gyakori eredménye a gyermek bűnözővé válása. Végül, de nem utolsósorban sok károsodást okoz a kisgyermek korai állami gondozásba kerülése. Ezek a gyermekek a legsúlyosabb ártalmakat szenvedik el azáltal, hogy első éveiket anyjuktól távol kell tólteniök. Ha életben maradnak, a külvilágtól érzelmileg elszakadnak, depresszióssá, apatikussá válnak, s a gondozók folytonos változása által személyiségfejlődésüket egész életre szóló károsodás éri. Ugyancsak veszély-kategória a szülő kóros személyisége, s a túlnyomórészben ebből eredő hibás nevelői eljárások. A válások, a rossz házasságok nagy része is nyilván erre vezethető vissza. A hiperpedáns (túlzó), a perfekcionista (tökéletességre törekvő) vagy a kényszerneurotikus szülő neurotizáló bánasmódja, illetve hatása néha egész kisfokú alkati adottság mellett is oka lehet különböző neurotikus tüneteknek (ideges arcrángás, dadogás, körömrágás stb.). Az erőszakos nevelői módok, melyek a gyermeket testi szükségleteinek gyakorlásában is korlátozzák — pl. szabad mozgásába vagy evésébe avatkoznak be erőszakosan —, a gyermekből mérhetetlen agressziót váltanak ki. Ezekre a gyermek lázadással s az illető funkciónak éppen a kívánttal ellentétes módjával válaszol. Az ilyen gyermek néha egész életére rossz evő lesz, az erőszakosan tisztaságra szoktatott pedig viszonylag kisebb lelki megterhelésre is visszaesik. Külön tanulmányt igényelnének a veréssel nevelés következményei. Erről most csak annyit: ha a veréssel ,,nevelt" gyermekből nem válik minden funkciójában, az evéstől a gondolkodásig, a mozgástól az önvédelemre képtelenségig gátolt, életképtelen egyén, úgy lázadó antiszociálissá válik, s egyéb tényezőkkel együtt a kriminalitás legkülönbözőbb alakzatait produkálja. A kóroktan kiegészítéséül még csak annyit: álláspontunk szerint, akár tisztán neurotikus, akár perverz, antiszociális kriminális, akár elmebeteg személyiség-torzulásról van szó, ezek létrejöttéhez az oki tényezők sorozata szükséges. Ebben az alkati adottságnak — jelöljük („A")-val — mindig az élménytényezővel („É") kell kiegészülnie, mígnem egy újabb erős traumás hatás a tüneteket felszínre hozza. E tényezők egymást kiegészítő sorozatot alkotnak. Ha az („A") tényező nem súlyos, úgy az (,,É") tényezőknek kell súlyosaknak lenniök, hogy betegség jöjjön létre. A neurotikus és az antiszociális állapotok zöménél, melyekkel gyermekpszichiátriai rendelésünkön találkozunk, tapasztalataink szerint a megbetegedés fokát és jellegét, azt, hogy inkább neurotikus vagy inkább antiszociális irányú lesz-e a torzulás, elsősorban a vázolt környezeti tényezők határozzák meg. Ezt bizonyítja, hogy a gyermeknél elindult kóros folyamatok — ha a pszichoterápiás szakbeavatkozás sikerrel jár — megállnak, sőt vissza is fejlődnek. Ez a visszafordíthatóság mutatja, hogy a kóros állapot nem volt biológiailag determinált. Ezek a tapasztalatok azt is bizonyítják, hogy a pszichoterápiás beavatkozások annál rövidebb idő alatt és kevesebb energia-bevetéssel hozhatnak létre tökéletes gyógyeredményt, minél korábbi években történik a szakbeavatkozás. A szülőktől szerzett adatfelvétel után — melyből a környezetről és azok ártalmairól tájékozódtunk—, következnek a diagnosztikai vizsgálatok, mind testi, mind lelki vonatkozásban. A gyermekgyógyász vizsgálata után, pszichés téren informá-Gyermekrajzok a „Rajzolj velünk" című kötetből (Móra Könyvkiadó)