Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Dr. Gerle György: A kritika hangján az elismerésről és a kritikáról

FÓRUM A kritika hangján az elismerésről és a kritikáról Élve — vagy inkább visszaélve — Preisich Gábornak „Az új budapesti irodaházakról" írott cikkében közzétett kihívásával, mely szerint „várja az ellenkező véleményeket", röviden el szeretném mondani a magamét is. Mindenekelőtt az építészeti kritikáról, amelyet a szerző jogosan hiányol, de ő maga olyan szelíden gyakorolja azt, mintha nagyobb veszélynek érezné a tolla hegyére tűzött hibákból fakadó érzékenykedéseket, mint a bírálat nélkül maradt hibák elburjánzását. Én azonban nem vagyok híve a „szőr mentén simogató" bírálatoknak, mert nem mozgósítják eléggé sem az érdekelteket, sem pedig a közvéleményt további hasonló hibák megelőzésére. Túlzottnak tartanám, ha hozzászólásom „hibajegyzékének" terjedelme meghaladná a hivatkozott — és egyéb vonatkozásaiban igen értékes — írásét. De legalább példaként rámutatok arra, hogy nem az egyetlen HUNGAROTEX székházban — szinte véletlenként előfordult — egyedi eset volt, miszerint „nyáron többen rosszul lettek a melegtől". „Nyugodtan" kimondhatjuk, hogy új irodaházaink többségében nem sikerült létrehozni a hatékony szellemi munkához szükséges mikroklíma műszaki feltételeit. Az alkalmazott függönyfalas térelhatároláshoz nélkülözhetetlen légkondicionáló berendezést ugyanis „kispórolták", vagy nem a legkorszerűbb rendszert alkalmazták. Ahol pedig „jól" működik a berendezés, ott a dolgozók könyvekkel torlaszolják el a nyílásait, mert a túlzott légmozgásba betegszenek bele. A cikkben ismertetett csaknem mindegyik székház egy-két dolgozójával elbeszélgettem új, korszerűnek szánt és százmilliókat felemésztett munkahelyéről. A lakásokból, kolostori és börtöncellákból, főúri palotákból stb. átalakított korábbi helyiségeikben csaknem kivétel nélkül jobban érezték magukat. Még a munka zavartalansága érdekében létrehozott egy- és kétszemélyes szobák használhatósága is felborul a közöttük válaszfalként alkalmazott furnérlemez iratszekrények miatt, amelyeken a legszerényebb sóhaj is maradéktalanul áthallatszik. Ezek a furnérból és aktákból épült válaszfalak egyébként a permanens tűzveszély forrásai is. Legalább ilyen élesen kell fogalmazni szerintem ahhoz, hogy a hiba csakugyan hibának lássék. Mert az OVH székházával kapcsolatos szelíd megállapítás — amely szerint „zavaróan jelentkeznek a homlokzaton a klímaberendezéshez tartozó fémdobozok" — csak valamilyen kisebbfajta építőművészeti botlásra enged következtetni a szomorú valóság helyett, miszerint egyes helyiségekre utólag és kívülről kellett egyedi légkondicionáló berendezéseket felszerelni, az odabenn uralkodó elviselhetetlen állapot kiküszöbölése végett. Az ilyen „keményebb" megállapításokra már kétségkívül reagálni kell. Vagy azzal, hogy tévedtem (aminek nagyon örülnék), vagy azzal, hogy végre mindenütt összhangba hozzák a munkahelyi klímát a homlokzattal (aminek még jobban örülnék). Ezek után rátérek a hivatkozott cikk gyakorlati mondanivalóit megalapozó „építészetelméleti" megállapításokra. A szerző szerint — és kollégáim döntő többsége szerint is (legalábbis így vallják) — „az építészet — művészet". Ezt a megállapítást a szerző — ugyancsak sokakkal egyetértésben — úgy enyhíti, hogy „az épület esztétikai megjelenése nem áll ellentétben a használhatósággal" és „nem áll ellentétben a gazdaságosság fogalmával sem", továbbá „az építészet — hasonlóan más művészeti ágakhoz — csak kivételes esetben hoz létre magas művészi színvonalú alkotásokat". Ez — legalábbis számomra — annyit jelent, hogy az építészeti alkotásnak mindenekelőtt esztétikai igényeinket kell kielégítenie, emellett legyen használható és gazdaságos is. De azért vegyük tudomásul, hogy nem minden építészeti alkotás egyben művészi is. Ez a követelményrendszer határozza meg a szerző bírálatának irányvonalát. Ez készteti arra, hogy észrevételeinek „tüzét" elsősorban az esztétikai színvonal megjavítására irányítsa. Ebből ered pl., hogy a Martinelli téri új parkolóházzal kapcsolatban csak a szomszédos irodaházhoz való csatlakozás „építészi megoldatlanságát" nehezményezi; ugyanakkor, amikor a létesítmény rendeltetésszerű használhatóságát akadályozó súlyos hibák (balesetveszélyesség, a kocsikat rongáló beázások, tűzveszélyesség stb.) miatt a kerületi tanács vb. építési osztálya a használatbavételi engedélyt sem hajlandó megadni, arra már ügyet sem vetve, hogy az előtte díszparkként meghagyott tenyérnyi zöld terület — kényelmesebb lehetőség híján — a Belváros többezer kutyájának nyilvános illemhelye lett (zápor esetén vízöblítéssel). Ebből az elsődlegesen esztétizáló szemléletből erednek az olyan bíráló kifejezések is, amelyek semmiféle konkrét útmutatással nem szolgálnak. „Súlyos tömegű felépítménye kifogásolható", „egy emelettel több a kívánatosnál", „a régi épülettel való kapcsolat kissé merev" stb. Mindezek nem jelentenek többet, mint a „nekem nem tetszik" kifejezés variálását egy jó izlésű szakember tollából. Ha igaz volna is az a megállapítás, amely szerint „a világ sokmilliós idegenforgalma elsősorban a különböző helyeken található építőművészeti alkotásoknak szól", akkor is ellene mondanék annak, hogy szűkös beruházási javainkat olyan alkotások megvalósítására fordítsuk, amelyek elsősorban a többszáz vagy többezer év múlva is még fennálló néhány függönyfal-maradványukkal a külföldi turisták érdeklődését szolgálják — mai és holnapi népességünk, dolgozóink minden irányú igényének hiánytalan kielégítése helyett. Épp ezért szükségesnek tartom a szerző „építészetelméleti" elveit a saját felfogásomnak megfelelően módosítani, amely szerint „az építészet abban tér el a tisztán művészi alkotómunkától — a festészettől, a szobrászattól, a zenétől, az irodalomtól stb. —, hogy míg ezek kizárólag alkotóik érzéseit, meglátásait, mondanivalóit hivatottak tolmácsolni, addig az építészet a társadalom különböző fajta igényeinek — közöttük az esztétikai igényeknek — hiánytalan, magas színvonalú és gazdaságos kielégítését szolgálja". Építészeti kritikánk is csak ebből a szemléletből kiindulva — emellett bátran és egyértelműen fogalmazva — lehet képes teljesíteni azt a rendeltetését, amelyet a szerző is jogosan elvár tőle. Dr. Gerle György