Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Dr. Ságvári Ágnes: Emlékezés évfordulókra

szeti teljesítményt említi, hanem azok következményeivel, új városrészek kibontakozásával, közúti rendszer kifejlődésével és a várható városrendezési problémákkal összefüggésben. A népesség számának emelkedését a bevándorlás összetevőinek elemzésével, a szomszédos községek növekedésének Budapest jövőjét érintő problémájával együtt és az európai összehasonlítás tükrében tárgyalta. A közoktatási kiadásoknak 40 év alatt háromszorosra növekedése csakúgy, mint az 1870-ben még 92%-os analfabetizmus majdnem teljes felszámolása, a modern községi intézmények berendezése, közművek rohamos kiépítése mind-mind a kulturált városi élet feltételeinek megteremtéséről tanúskodott. A beszédet egy tízéves terv felvázolása fejezte be, amelyet a Budapesti Hírlap „Bárczy polgármester álmá"-nak nevezett el. Ma már tudjuk, hogy bár a terv megvalósítását a két világháború, az ellenforradalmi korszak és az újjáépítés gondjai meggátolták, az akkori elgondolások szervesen illeszkedtek Budapest építésének egységes koncepciójába, amelynek keretében mi, az utódok, a Boráros téri híd környékét, a Lágymányost, a budai hegyvidéket építjük, azóta megvalósítottuk Nagy-Budapestet, épül a „megálmodott" üdülőövezet, épülnek a népfürdők, múltat idéz, generációkat nevel az 1898-ban évtizedekre elnapolt tervek alapján elkészült, Pest-Buda múltjára emlékeztető korszerű múzeum a budai várban, egyre nagyobb méretekben bővül a Fővárosi Könyvtár, és a régi külterületen alakítandó kultúrközpontban kap helyet az egyesített főváros iratait őrző Fővárosi Levéltár. A hatalomra jutott ellenforradalmi rendszer megfosztotta a fővárost autonómiájától, megsemmisítette a forradalmak idején keletkezett progresszív rendeleteket, új vezetőket állított a város élére, a hivatalnoki kar pedig, néhány tisztviselő kivételével, hűséget esküdött. Az országgyűlési választások után hasonló terrorlégkörben került az uralom a fővárosban a „keresztény" Wolff-párt kezébe. Ilyen körülmények között a kormányzat jobbnak látta teljesen zárt körben megemlékezni a városegyesítés évfordulójáról. A rendszer nem volt még olyan erős, hogy tüntető nyíltsággal indíthasson támadást a várospolitika múltja ellen, hiszen a főváros lakosságától nem kapott volna ehhez támogatást, ahhoz azonban elég erős volt, hogy az elkövetkező húsz-egynéhány évre a politikai irányt megszabja. Ezek a célok tükröződtek a díszközgyűlés programjában, amikor is Berzeviczy Albert akadémikus történelmi koncepciót, Folkusházy Lajos helyettes polgármester hivatali beszámolót, Csilléry András, a kereszténykurzusegyikvezéralakja pedig politikai programot adott. Berzeviczy a város történetének — a későbbiekben kötelező — horthysta értékelését vázolta fel, amelyben egy sorba helyezte a fővárost tervező József nádort, a nagy reformer Széchenyit, a dualista rendszer magyar központját építő Andrássy Gyulát a fővárosba hódítóként bevonuló Horthy Miklóssal. Törést csak azokban az esetekben vél felfedezni, amikor Ausztria, a királyság iránti alkotmányos hűség meghasonlott. A trianoni békeszerződéssel függetlenné vált kis ország egysége, a relatív és abszolút súlyában megnövekedett főváros és az ország harmóniája létkérdéssé vált. A következtetések azonban súlyos veszélyeket hordoztak magukban. Budapestet az országtól idegennek, heterogénnek, a forradalmakat „egy országrontó nemzetközi izgatás" következményének, újatkeresését ,,az ősök tagadásának" titulálta. A jövőről nemigen beszéltek, mert a külföldi hitelezők éppen benyújtották a számlákat, mert a szanálás, amely elsősorban a kisembereket és tisztviselőket érintette, előrevetette árnyékát, és a Wolffpárt uralma a Városházán már a végét járta. Hogy sikerül-e megoldani a feladott leckét, miszerint „ha a fővárosból indultak ki a forradalmak . . . innen kellett kiindulniok az ellenforradalmaknak is!" — az attól függött, hogy a főváros fejet hajt-e új urai előtt. A város valódi állapotáról a hozzáértők számára tárgyilagos adatokat közöltek a statisztikusok. Az 1925-ben napvilágot látott „Budapest félszázados fejlődése" c. kiadvány szerzői így jellemezték a kötetet: „...célunk nem jubiláris díszmunkát adni, hanem segédkönyvet". Ez az összeállítás mind a mai napig vádirat a berendezkedő ellenforradalom ellen. A két, egymással életre-halálraszembenálló osztálynak mást és mást jelentett Budapest 1933-ban, amikor a napilapok hasábjain a részvény-árfolyamok csökkenése, a válság következtében országos problémát jelentő agráriusok állami támogatása vált létkérdéssé, amikor a liberális ellenzék az általános választójogért indult újra harcba, mert a választási névjegyzékbe felvettek száma még az 1925-öshöz képest is csökkent, s a városban naponta álltak sorban a munkanélküli-segélyért, a kiosztott népkonyha-jegyek száma pedig a 20 évvel előttinek 200-szorosa volt. A bűnözések száma az 1890-eshez képest tízszeresére emelkedett, ugyanakkor, amikor majd felére csökkent a tanulók és múzeumlátogatók száma. A főváros régi mecénási tevékenysége arra korlátozódott, hogy pl. az állás- és keresetnélküli képzőművészek segélyezésére alakult bizottságot „támogatásáról biztosította". Ekkor írta József Attila a munkások hitvallását: „Tudod-e, j milyen öntudat kopár öröme / húzvonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide? / Anyjához tér így az a gyermek,; kit idegenben löknek, vernek. / Igazán / csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. /' Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám!" 1942 43-ban a Magyarországra nézve oly tragikus kimenetelű II. világháború évei folytak. Szinte döbbenetes, miképpen próbálta a városi sajtó elterelni a figyelmet a sorskérdésekről, s hogyan próbálta a város távoli jövőjét felrajzolni és teWezni a Budapest holnapját eldöntő háborútól elvonatkoztatva. A Magyar Főváros,a Nemzeti Egység Fővárosi Pártja hivatalos lapjában 1942. novemberétől 1944. elejéig cikksorozat foglalkozott a „Hetven éves Budapest"-tel. Ebben a sorozatban az egyesítést előkészítő szervezési munkák menete, a virilizmus körüli viták és más szubjektív történelmi visszapillantások kaptak helyet. Morvay Endre az Új Világ 1942. októberi számában egy településtörténeti áttekintés után a tényleges nagyvárossá válás és annak közigazgatási funkcionálása közötti összhangról és kölcsönhatásról írt, mind a múltban, mind a jelenben utalva a partikuláris érdekek érvényesülésének veszélyére. Érdekes téma a XX. század közepi világváros problémáiról szóló fejtegetés, amely egyrészről abból indul ki, hogy „a nagyváros — mint lakóhely csak bizonyos pontig fejlődik, azon túl megáll, sőt visszafejlődik, s maga a város csak mint munkahely jut újabb szerephez". Ezzel felvetette a történelmi városrészek és megőrzésük, valamint az agglomerációs városövezetek törvényszerű kiépítésének problémáját. „Ha pedig figyelembe vesszük a mai Budapest közigazgatási határain kívül keletkezett telepek óriási fejlődését, megértjük, hogy most, 70 évvel Pest, Buda, Óbuda egyesítése után új fejlődési adottság előtt állunk." Szendy Károly polgármester ebben az értelemben szólt az évfordulón Nagy-Budapest tervéről, az idegenforgalom fellendítéséről, a múltat idéző Budapest-történeti irodalom kialakításáról és egy eljövendő békekorszakba vetett hitéről. Budapest a háborús terhek és a fokozódó fasizálódás hálójában vergődött. De a törvényhatósági bizottsági tagok megtizedelése, a budapesti sajtó nagy részének betiltása után a Függetlenség c. nyilas lap a „Hetven éves főváros" c. cikkében még további fasizálást követel, s teszi mindezt a magyarság nevében! Vádolja a modern várostervezőket: „nyugatosodunk és iparosodunk, mondták elégedetten, s csak jóval később vették észre, hogy a főváros és az ország lelkülete között nincs meg az összhang". Dicsérte a Horthy-korszakot, amikor is a város „ledobta magáról a sok kusza idegen vonást és felemelkedett az ezeréves magyar lelkiség. Ennek az átalakulásnak javarésze az utolsó két évtizedre esett." — Végét a rommá lőtt Budapest jelképezte! A főváros felszabadulása minden előzőnél élesebb határt vont Budapest történetében. 1945. február 13. — ha rendhagyó módon is, de — születésnap! Ezt ünnepeljük meg minden esztendőben, amikor is a főváros vezetősége számot ad arról, hogyan gazdálkodott a rábízott értékekkel, és milyen feladatokat jelöl ki az igazgatás, a fővárosi ipar és a lakosság számára. Elhalványította volna ez az évfordulóaz 1873-as egyesítés emlékét? 1948-ban Budapest az egész országgal együtt ünnepelte a 48-as szabadságharc centenáriumát. A közgyűlés akkor fosztotta meg Haynaut és Bachot örökös díszpolgárságától, s adta mai nevét a Felszabadulás térnek és a Szabad Sajtó útnak. Nem frázis, ha arra hivatkozunk, hogy 1947-ben a főváros lakói és vezetői a legméltóbban, munkával ünnepeltek, hiszen 1947 a hároméves terv indulásának esztendeje volt. Az akkori „Budapest" c. folyóiratban Lestyán Sándor gondosan számba vette a hároméves terv „ajándékait", és ugyancsak e lap hasábjain Gerő László „Újjáépítés és esztétika" c. cikkével vitát indított, helyzetet mért fel és feladatokat vázolt. A városi vezetőség tudatosan készült a valóban történetinek mondható munkálatok elvégzésére. 1948-ban Bognár József polgármester a költségvetésről és a bürokrácia elleni hatékony rendszabályokról, az önálló fővárosi tervezés kialakításáról, az MKP községpolitikai sorozata keretében Fodor Gyula alpolgármester többek között egy új fővárosi törvény szükségességéről, Földes Mihály a közüzemek irányításának ésszerűsítéséről, Beér János pedig a kerületi igazgatás annyira időszerű átszervezéséről szólott. 1947/48 — a „fordulat éve"-ként került be Magyarország és a főváros történetébe. Valóban, a bankok, nagyüzemek államosításával, a munkanélküliség felszámolásával és az országot vezető pártkoalícióban végbement balratolódás eredményeként kialakultak egy humánus berendezésű, egységes tervek alapján továbbépülő várospolitika és a tőkés tulajdon korlátaitól megszabadult városgazdálkodás feltételei. Ám a kétségtelenül súlyos anyagi gondok, a hidegháborús hangulat és a nemzetközi munkásmozgalom akkori nehézségeinek ismerete sem teszi indokolatlanná várostörténeti szempontú kérdéseinket. Az a vezetés, amely oly nagyra értékelte a haladó hagyományokat, s amely annyit tett a munkásság vezető szerepének érvényesítésért, hogyan hagyhatta figyelmen kívül a nevezetes évfordulót? Feltételezhető, hogy az 1867. évi kiegyezést egyértelműen a nemzeti függetlenségi törekvések és gazdasági fejlődés gátjának tekintő felfogás a kiegyezéssel és a dualista rendszer megalkotásával összefüggő városegyesítést mint reakciós aktust elvetette, s a város fejlődését az egyesítéstől független tényezőként kezelte. Ez esetben azonban kézenfekvő az ellentmondás: ha a főváros munkásságában a magyar munkásság élenjáró osztagát becsüljük, lehet-e kialakulását, osztállyá szerveződését, forradalmi állásfoglalásait, mozgalmait az őt körülvevő környezet nélkül vizsgálni? Igaz, a kiélezett ideológiai küzdelemben az eddig elnyomott osztályok mozgalmainak megismerése, az osztály küzdelmek jelentőségének feltárása, a régi politika- és várostörténetben uralkodó közjogi szemlélet leküzdése állt előtérben. Az új, nagy ideológiai és nevelési feladatok előtt álló marxista ideológusok és politikusok számára a várostörténet művelése, vagy akár átértékelése nem tűnt időszerűnek. A 75. évforduló idején a helyi érdekeket meszsze felülmúló jelentős változások történtek. Ezekben a napokban fogadta el az országgűlés a nők egyenjogúságáról szóló törvényt, ekkor államosították a tanoncotthonokat. Ma már szerénynek látszó tény, akkor azonban nagyjelentőségű esemény volt, hogy a közgyűlés tudomásul vette: a gyümölcs-, zöldség-és kenyérellátás zavartalan, és biztosított a novemberi tervberuházás 33,2 millió Ft-os fedezete. Az egyesítéssel fővárossá lett Budapest centenáriumát ünnepli. Budapest Főváros Levéltára a maga eszközeivel: adatszolgáltatással és tudományos kutatásokkal segíti elő a megemlékezést. Jó érzéssel gondolunk arra, hogy amikor jövőre az „egyesítés centenáriuma" fondcsoportjait rendezzük, az iratokról leltárat készítünk, megállapíthatjuk majd: az elmúlt száz év változásai azon is lemérhetők, hogy soha még ennyi ember, ennyi intézmény nem foglalkozott a város történetével: a száz év alatt együttvéve sem jelent meg e tárgykörben ennyi tudományos, népszerűsítő, irodalmi, művészeti publikáció a fővárosról, mint az 1972/73-as év folyamán. És mindez csupán útmutató, dokumentum — szaknyelven szólva: „forrás" — annak regisztrálásához, hogy a város lakói a szocialista rendszerben lettek már nemcsak polgárai, hanem gazdái is Budapestnek. 63