Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Hegedűs Géza: Új-Lipótváros

Hegedűs Géza IJf-Lipötifäros Valamikor régestelen régen — vagyis 1873-tól 1950-ig — Budapestnek, a székesfővárosnak ötödik kerületét hívták Lipótvárosnak; főút ja volt a Lipótkörút (a mostani Szent István körút), ettől délfelé terjedt az Ó-Lipótváros, észak felé egészen az akkor külvárosnak számító Angyalföldig az Üj-Lipótváros. 1950-ben azután az Ó-Lipótváros az addigi Belvárossal egyesülve lett a mi Nagy-Budapestünk V. kerülete, míg az Üj-Lipótváros odacsatlakozott az Angyalföldhöz és lett a mostani XIII. kerület. De az Új-Lipótvárosnak akkor is külön saját arculata volt, amikor még a módos polgárok Lipótvárosához tartozott, külön arculata van ma is, amikor a XI11. kerület déli része és a Szent I stván kőrútnál határos a megnövekedett Belvárossal. Mindig is úgy éltem át ezt a fertályt, mint amely szakadatlan kapcsolatot tart egyszerre dél felé, a Lipótváros polgári jellegével, és északra az Angyalföld proletár-jellegével. Az én számomra az Új-Lipótváros töprengő értelmiségi-városrész. De lehetséges, hogy a magam töprengő értelmiségmivoltát terjesztettem ki szűkebb hazámra: az Új-Lipótvárosra. Itt születtem, és habár kisgyermekkorom első emlékei apám városához, Nagyváradhoz fűznek, még iskoláimat is ott kezdtem, hétéves koromtól fogva megintcsak új-lipótvárosi lakos voltam, sohase laktam másutt, itt és innét ismertem meg a világot, ide vágyódtam vissza a háborús évek távoli és keserves kalandjaiból, tűzvonalból, internálótáborokból, itt találtam meg újra magamat és világomat, itt élek azóta is. Egész eddigi életemben — leszámítva a kisgyermekkor éveit és a háború sokesztendős kényszerű távollétét — mindössze négy lakásban laktam: mind az Új-Lipótvárosban volt. Szüleim 1918. végső napjaiban, az első világháború végén jöttek fel újra Budapestre; akkor is mindenki éppen új életet kezdett. Apám papirosos volt, hol önálló papírkereskedő, hol papírkereskedelmi világcégek főtisztviselője; anyám is papírkereskedő családból származott. Apámnak is, anyám rokonságának is régi ismerőse volt Andrényi bácsi, azaz Andrényi Zsigmond borítékgyáros és papírnemű nagykereskedő, akinek üzlete és műhelye saját házában, az Ügynök utca 18. szám alatt volt. ö beszélte rá a szüleimet, hogy a házában béreljék ki azt a földszint 3. számú lakást, amely azután kisfiú koromtól kezdve egészen 1932-ig otthonunk volt. Azt az Ügynök utcát azóta Kresz Géza utcának hívják, és a 18. számú háznak most 24-es a száma, mert az utca eleje azóta meghosszabbodott (az én gyermekkoromban ott még a Silos nevű gabonaraktár terült el, amely idővel leégett: feledhetetlen gyermekkori emlékem az a nagy tűzvész a szomszédságunkban). Emberi fejlődésem kamaszkoron át ifjúkorig ott játszódott. 1919-ben kerültem a második elemibe, 1932-ben már másodéves egyetemista voltam. Közben, a Sziget utcai szomszédos elemi után következett a közeli Markó utcai Berzsenyi Dániel gimnázium nyolc esztendeje: a személyiség kialakulásának kora, a nagy olvasások kora, az első szerelmek kora, az íróvá-költővé válás kora, a filozófiai eszmélődés kora, majd a társadalmi eszmélődés kezdete. Az Ügynök utcai otthonból jártam nyári délutánokon a Margitszigetre, onnét mentem téli esténként a színházakba, főleg a Nemzeti Színházba, onnét siettem ki vacsora előtt a lipótkörúti korzóra, ahol fiúk-lányok társaságában kamaszviták és kamaszidétlenségek között bontakoztak a szerelmek és bontakozott az egyéniség. Még első kutyám — a bozontos fehér szőrű Lola — is Ügynök utcai emlék: végigkísérte iskoláskoromat. Mire szüleim elhatározták, hogy korszerűbb lakást keresünk, én már félig felnőtt voltam, első verseim és novelláim itt-ott már megjelentek. A következő lakásban, a Visegrádi utca 23. alatt (III. emelet 1.) mindössze két évig laktunk, 1932 és 1934 között. Abban az időben kezdett nagy lendülettel kiépülni az addig sok helyütt hepehupás Új-Lipótváros. Egész tömbök épültek egyszerre: meghosszabbodott a Pannónia utca, megszületett a Tátra és a Hollán utca (most ezeket Rajk László, Sallai Imre és Fürst Sándor utcáknak hívják). A Visegrádi utcai évek csak arra voltak jók, hogy kedvünk támadjon egy igazi Új-Lipótvárosi új házban lakni. De közben lélekbeli fejlődésemnek felejthetetlenül fontos állomása, hogy ebben a lakásban kezdtem el Marxot és Engelst olvasni. Itt képzeltem magamról még igen-igen bizonytalan világnézettel, hogy marxista vagyok. Sőt olykor kommunistának hittem magamat, holott utópista ábrándozó voltam, de egyetemi kollégám és akkori jóbarátom, Ságvári Endre rábeszélésére beléptem a Szociáldemokrata Pártba, amelynek lelkes ismeretterjesztő előadója maradtam egészen 1945-ig (illetve gyakorlatilag csak 1940-ig, mert akkor a történelem belesodort a háborús kalandokba, és csak a háború végén vetődtem haza, amikor már a Magyar Kommunista Pártba léptem). 1934-ben azután szüleim megtalálták a megfelelő lakást, a Sziget utca 23. számú ház földszint 3. alatt. Ez a ház akkor a Sziget utca és a Pannónia utca sarkán állott; ma ez a ház a Rajk László utca és a Radnóti Miklós utca sarkán áll. Nemegyszer elgondolkozva álltam azóta a hajdani ablakok alatt. Mintha valaminek a szimbóluma volna ez. Életem különböző szakában Rajk László is, Radnóti Miklós is jóbaráti hangú ismerősöm volt; szerettem és tiszteltem őket. Mind a kettő vértanúként halt meg, és utcáik ott találkoznak, ahol én 22 éves koromtól 28 éves koromig éltem. Nagyon szerettem ezt az otthont: ötszobás, igazi modern lakás volt, szobámat saját ízlésem szerint rendezhettem be. Ott írtam első regényeimet. Ott léptem be az irodalomba. Amikor odaköltöztünk, éppen reménytelennek tudtam egy szerelmet: bánatosan szakítottam egy szeretett leánnyal, akit tizenegy évvel később feleségül vettem, és azóta is ő a feleségem, aki formáját adja életemnek. Abban a lakásban éltem együtt utoljára szüleimmel, akiket elpusztított a történelem vihara, amíg én távol jártam. Öcsém, aki onnét vonult be, több mint egy évtizedig volt katona, azután munkaszolgálatos, azután hadifogoly, hogy csak 1947-ben, sok évi .„eltűnt" hír után, kerüljön elő; azután hátat is fordított az egész múltnak és elment külföldinek: régóta svéd állampolgár, neki köszönhetem, hogy olykor Stockholmban is megfordulok. Amikor hazaérkeztem a háborús kalandokból, otthonunk kifosztva, a régi világ romokban, szüleimet megölték. Nekem nem volt kedvem akárcsak lábamat is betenni az emlékekkel teljes lakásba. És akkor találkoztam össze az évtizeddel előbbi szerelemmel, ő is új-lipótvárosi volt: a Báró Aczél utca 3. alatt lakott, a III. emelet 4. szám alatt. Nemsokára feleségül vettem és odaköltöztem. Az utcából később Aczél utca lett, majd Ditrói Mór utca, de mi még mindig ott lakunk. Ami a felszabadulás óta történt, az ebben a lakásban vagy ebből a lakásból történt. És ezt egészíti ki már régóta nyári otthonom Visegrádon (Fő utca 95). A visegrádi kis ház az én számomra a Ditrói Mór utcai lakás meghoszszabbítása a csöndbe és a zöldbe. Regényeim, egyéb írásaim itt születtek és születnek, itt van az otthonom, itt vannak könyvespolcaim. A magam képére formáltam a lakást. Innét megyünk feleségemmel évről évre rövid külföldi utakra. A külföld képeit úgy gyűjtöm emlékezetemben, mint a bélyeggyűjtő a bélyegek változatos képeit. Ide, a Ditrói Mór utcába hozom haza a külföld képeit, ide jönnek barátaim olykor esti beszélgetésekre, itt olvasok, itt válnak az emlékek és élmények irodalmi művekké. Megrögzött új-lipótvárosi vagyok. Egykét ízben a feleségem felvetette, hogy jobb lenne talán Budára költözni, zöldebb tájra. Ilyenkor én elképedve néztem rá és azt kérdeztem: „Kivándoroljak?" — Szeretek utazni, de azért, hogy hazajöjjek. Szeretem egész Budapestet, de úgy, hogy az Új-Lipótvárosba menjek haza. Innét nézem a világot. 60