Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: Néhány szó a pesti szellemiségről

Ámde nem is egyszerűen csak magyarrá akart válni ez a város, hanem a magyarság képviselőjévé ország és világ előtt, a nemzet hivatásának, európai létjogosultságának, emberi feladatvállalásának erőközpontjává. A nemzeti öntudatra ébredésnek gócai eleinte többfelé voltak alakulóban, Erdélyben, Debrecenben, Dunántúl, felvilágosult arisztokraták udvara, cívis és plebejus hagyományú főiskolák körül; de még Bécsben is, a magyar nemesi testőrség szállásán. Fekete János gróf már Pesten tartotta irodalmi-filozófiai szalonját, Martinovics már innen terjesztette Kátéját, szervezte az összeesküvés köreit. Ez azonban még kivétel volt, még kevés köze volt az akkori Pesthez. Azonkívül paradox módon abban az időben a nemzeti függetlenséget a vármegyék konzervativizmusa — illetve: az is — képviselte, ugyanaz a konzervativizmus, amely a társadalmi haladástól a nemzetet féltette. Néhány évtized múltán azonban — Kisfaludyval, Vörösmartyval, Széchenyivel — már vitathatatlanul pesti központban és a pesti élethez kapcsolódóan találkoztak a társadalmi reformtörekvések a nemzeti függetlenség gondolatával. A feudális magyar vidékkel szemben, immáron általánosan elismert hegemóniával, a nagyvárosban, Pesten alakult ki a polgárosodás nemzeti programja. Aki ezt követően a pesti szellemi életnek mozgását mechanikusan a társadalmi viszonyok mozgásához kötné, alighanem rossz módszerrel kutatna. A kapitalista nagyipar kialakulása minálunk egy évszázadot késett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus alapján megszülető ideológiák és mozgalmak ne hatottak volna nálunk már jóval előbb. Sőt! A szellemi avantgarde-ot a társadalmi lemaradás éppen hogy fölajzotta. Nemrégiben Pándi Pál világított rá, hogy a múlt század harmincas éveitől kezdve Magyarországon — jelesül Pesten — a közvetlenül időszerű polgári átalakuláson messze túlmutató programok hatottak. A radikális pesti fiatalok kezében már nem Rousseau és az enciklopédisták kötetei forogtak, hanem Saint Simon és Cabet munkái. S bizony nem holmi komplottról, elszigetelt kis kávéházi körről volt szó. Petőfit, Vasvárit ismételten is sztrájkok — politikai sztrájkok! — és tüntetések támogatták. Mindenki tudja, miként hatott előbb Pozsonyra, majd az első felelős minisztérium politikájára a pesti utca népe. Még csak nagy fenntartással beszélhetünk munkásosztályról, a munkásságot néhány manufaktúra dolgozói és a céhes ipar legényei jelentették, de már volt — joggal nevezhetjük úgy — munkásmozgalom. Nemcsak a politikai sztrájkok jelezték. De például. 1848-ban a pesti nyomdászok már kollektív szerződést kötöttek munkáltatóikkal. A fejlettebb nyugati világot ugyanis nemcsak a kiváltságosak járták, nemcsak egy Széchenyi hozta magával a polgári haladás igényét és programját. Vakoló magyar munkások ezrei dolgoztak tőkés üzemekben s telítődtek szocialista eszmékkel. így esett, hogy míg a kapitalista ipar még csak kezdő lépéseit tette, a pesti munkás már az osztályharc legkorszerűbb formáiban szervezkedett! Nem holmi kegyeleti tény, hogy Táncsics lett az 1868-ban megalakult első magyar politikai munkás-szervezetnek — pártnak is nevezhetjük — az elnöke. Táncsics szocialista volt már 1848-ban is. Nem véletlen, hogy már az Első Internacionálé Főtanácsának volt pesti magyar munkás tagja, s hogy Frankel Leó, miután vezető szerepet játszott a Párizsi Kommünben, itt folytatta politikai munkáját: az első magyar marxista munkáspártot ő alapította meg 1878-ban. Pesten jelenik meg a világsajtó egyik legrégibb folyamatos munkáslapja, a Népszava. A városegyesítést megelőző évben zajlott le Pesten az első szocialistaellenes per, amelyet azután hetvenkét éven át még sok száz követett; az elítéltek tízezrei, a mártírok ezrei közt óriási túlsúlyban találunk pesti munkásokat. A munkásság ereje imponált, szellemisége hatott a kispolgárságra és az értelmiségre. Akiegyezéstől a világháborúig elteltfélévszázad folyamán, a magyar imperializmus Parlamentjének árnyékában, létrejött Pesten egy parlamenten kívüli radikális ellenzék. Innen sugároztak szét vidékre, nem egy esetben csupán itt tudtak teret találni azok az értelmiségi vállalkozások, amelyek a t. Házban megcsúfolt kossuthi hagyomány helyett az emigráns Kossuth meszszetekintő programját vallották; amelyek az akkori Magyarország társadalmi, azon belül nemzetiségi problémáit, a magyarság szerepét, történelmi feladatát nagyobb gonddal, több felelősségtudattal vizsgálták és vitatták meg, mint az úgynevezett történelmi osztályok képviselői. És amelyek —szövetségben a munkásság harcával — társadalmi hátteret adtak a parlamenti ellenzék egy-egy olyan kivételes erkölcsi és szellemi értékének is, mint amilyen Justh Gyula volt vagy Károlyi Mihály. * Nem akarom most ellenkező előjellel misztifikálni azt a,,pesti szellemet", amely ellen annyi rossz indulatú misztifikáció már történt. Nem arról van szó, hogy holmi „különös emberek" élnének itt. A lehetőségek voltak különösek. Ide koncentrálódott a tőke és a nagyipar, ezzel együtt tehát a munkásosztály; itt jött létre Délkelet-Európában a — sokáig — egyetlen európai színvonalú nagyváros, vele az ország általános helyzetéhez képest kirívóan magas civilizációs és kommunikációs lehetőségek; itt nem volt nagybirtok,a feudalizmus erői tehát—a szorosan vett városi közéletben — inkább csak közvetve érvényesültek; nemigen volt jelen a dzsentri az adminisztrációban, a városvezetés tehát mindig is korszerűbb, szakszerűbb, személytelenebb, s így alkotmányosabb is lehetett, mint bármely más magyar törvényhatóságé. Vegyük mindehhez, hogy már a XVIII. század vége óta itt alakultak meg sorra a magyar tudományos és kulturális élet országos hatósugarú intézményei, és ez mind nagyobb mértékben ide vonzotta, itt koncentrálta a szellemi erők legjavát. Nem arról van szó tehát, hogy lám, egyedül a pesti munkásság az, amely nyolcvanhárom év óta — mióta csak van ez az ünnep! — harcos tüntetésekkel üdvözli a május 1 -ét, s ebben a terror sem tudta megakadályozni. Hanem hogy sokáig és sokszor egyedül itt voltak meg ennek a szubjektív és objektív feltételei. 1905-ben, 1912-ben itt voltak a százezres forradalmi tüntetések, itt voltak a véráldozatot is követelő háborúellenes tömegsztrájkok, itt volt 1930. szeptember 1-e, itt bontakozott ki a második világháború alatt az antifasiszta ellenállás. Mindez azonban nem egyszerűen a budapestiek ügye volt, hanem országos ügy. Az ország népének, az ország progresszív erőinek itt volt rá lehetőségük, hogy megnyilatkozzanak. S az „országosnak" és a „budapestinek" ez a viszonya fordított képletben is érvényes. Az 1918—19-es kettős forradalom, a világtörténelem második munkásállamának megvalósítása méltán büszkesége városunknak. Tartalmában, tempójában az a forradalom sokfelé az országban kiélezettebb és gyorsabb is volt, mint éppen Budapesten. De attól, hogy Kiskunfélegyházán már 1919. március 20-án megalakult a direktórium, még nem lett volna Magyar Tanácsköztársaság. Ahhoz Budapest kellett. Vagyis, ha azt mondjuk, hogy városunk a XVIII— XIX. század fordulójától, de legalábbis a reformkortól — szellemi, erkölcsi rangja, nemzeti öntudata és emberi szolgálata alapján — de facto már fővárosa volt Magyarországnak, mielőtt de jure is az lett volna, hozzá kell tennünk: az ország adta ezt a rangot Budapestnek; nem valamiféle külön „pestiség", hanem hogy itt összpontosultak előbb a nemzetté válás és polgárosodás, majd a társadalmi fölszabadulás országos küldetésű erői. A parasztságért, a faluért, a magyar vidékért is elsősorban Budapesten lehetett és kellett harcra szervezkedni. Következett ez a főváros jellegből, s egyben igazolta is a rangot. * Amikor Horthy ezt a várost bűnösnek nevezte, fékevesztett dühe éppen az ellen irányult, amit ez a város az ország népének ad. ő a forradalomra, a forradalmi országra acsarkodott. Mellesleg: tiszti különítményei és csendőrsége nem kevésbé és csöppet sem kesztyűsebb kézzel büntették vidéken — kisvárosokban, falvakban — a forradalom megnyilvánulásait, mint a „bűnös" Budapesten. Sőt! A tetteinek ellentmondó szavakban azonban nemcsak düh: alattomos politikum is rejlett. Céljai érdekében megpróbálta szem beállítani a fővárost és a „tiszta, józan, magyar" vidék népét. Olcsón osztott egy privilégiumot (s annál nagyobb árat hajtott be érte!) a számszerű többségnek egy számszerűen kisebb, de szervezettebb, s neki halálosan veszedelmes kisebbséggel szemben. S hogy nem teljesen sikertelenül, abban némiképp Budapest is részes. Most nem is csak arra gondolok, ami általánosan, mindenütt érvényes: hogy kapitalista viszonyok között a nagyváros — értsd: az ipari tőke — a falu kizsákmányolója; sem a főváros államhatalmi központ jellegére vagy hivalkodó kontrasztosságára. Maradok a „pesti szellemiség"-nél. Egy főváros nemcsak adminisztrációjával irányítja az országot: az adminisztrációnál hatásosabb eszközökkel diktálja a stílust, a tónust, a divatot. Legtágabban értelmezve a szót: a női divattól a magatartás és az eszmék divatjáig. Budapest annak idején Béccsel versenyben fejlődött metropolissá. Volt ebben sok jó — a versengés-adta dinamika —,de volt rossz is. Mintha folyvást tükörben nézegetné magát: „vagyok-e már olyan" — saját karakterének — az ország igénye és alkata szerinti karakterének — keresése helyett nem egyszer abban találta meg ambícióját, hogy olyan legyen, mint más, hogy —persze, külsőségekben — valami másra hasonlítson, mint ami. Az „olyan" helyett aztán gyakran groteszkül „olyanabb" sikerült. A mi „balkáni angoljaink" angolabbak voltak, a mi „allür"-jeink sokszor váltak az eredetinek a karikatúrájává. Ez a kisebbrendűségi érzésből táplálkozó sznob provincializmus gyakran volt céltáblája nemcsak a legzsírosabb konzervatív provincializmusnak, de — teljes joggal — a józan nemzeti önérzetnek is. Vigyázzunk vele, mert máig itt kísért! Máig is megtörténik, hogy „bennszülöttekké" válunk; és nemcsak a vendéglátóiparban, hanem — például—esztétikai ítéletünkben. Tartsuk magunkat többre! Jogunk van rá, ha ezt a jogunkat jó helyen keressük. Abban jelesül, hogy egy szocialista ország fővárosa vagyunk, a szocialista Magyarországé. * A falak, amelyeket a kapitalizmus emelt város és falu közé, a falak, amelyeket sötét előítéletek is emeltek — leomlóban. Budapest az országé lett, megható módon bizonyította ezt az ország népe éppen most is, a centenárium alkalmából. Mérleget vonva, úgy érezzük, megállhatunk Budapest száz évével, Pest-Buda kétszáz évével a nemzet előtt. Megáshatunk kivált utolsó negyedszázadunkkal a gazdagodó, iparosodó, városiasodó, kulturálódó új Magyarország előtt. A budapesti munkásság ott volt földet osztani, amikor a hárommillió koldusból ember lett. Helytállt, amikor a parasztnak munkaeszköz kellett. Segítettszervezni és megszilárdítani a termelőszövetkezeteket. Ennek a városnak főiskolái évente több mint tízezer új diplomást adnak az országnak. A vidék iparosításához gépeket és szakembereket. A főváros és vidék közötti különbség megszüntetéséhez jó terveket és anyagi segítséget. Erőnkhöz képest viszonozzuk, amit kaptunk, erőnkhöz képest járulunk hozzá az ország gyarapodásához. És az nem kevés. Hiszen ma is itt van az ország szellemi és anyagi erőinek központja, tetemes része. Itt van a magyar munkásosztály legtapasztaltabb és legnépesebb hadteste. Innen indult el a szocialista brigádmozgalom, amelyre nem csekély feladat hárul, hogy — sokféle ellenhatással szemben, kemény harcban — új erkölcsöt és kultúrát teremtsen. Más fővárosokkal összehasonlítva, Budapest viszonylagos súlya az országban — az egyközpontú s a lakosság negyedét abban az egy központban foglalkoztató országban — kirívóan nagy. Ennek arányában nagy a pesti ember felelőssége; a többi közt a szellemiség tekintetében, a példa tekintetében, amit gondolkodásában, viselkedésében mutat. Ha tudja ezt és vállalja, ha nem. Illik, hogy tudja és tudva vállalja. 31