Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Preisich Gábor: Száz év legjelentősebb építészeti alkotásai

híres párizsi és bécsi operaházzal vetik egybe, és építészeti érték tekintetében ezek fölé helyezik. Én nem mennék ilyen messzire, az ilyen jellegű öszszehasonlítást erőltetettnek érzem. Operaházunknak — nézetem szerint — éppen az az értéke, hogy nem Párizsba vagy Bécsbe, hanem ide, Budapestre, a Sugár út házsorai közé való. Azokkal együtt alkot harmonikus, nem hivalkodó városképet. Szép belső terei méltók külső megjelenéséhez, és azzal tökéletesen összhangban állnak. Különösen megkapó ünnepélyes, egyben mozgalmas főlépcsőháza, amely mintha a zenei élmények építészeti bevezetés% volna. * Budapestnek nagyszabású, bár a Sugár útnál kevésbé egységes és kevésbé egyértelmű városképi értékét, a pesti Duna-part házsorát, több egymás után következő építészeti korszak hozta létre. Építési vonala, beépítésének ritmusa, átlagos magassága a historizmus idején alakult ki. (A Lánchíd — Erzsébet-híd közötti szakasz építészeti léptéke, az ostrom alatt elpusztultszállodasor helyén épült Duna Intercontinental szálló révén most áll változás alatt.) Vitatható, hogy a Dunától csak egy utcával elválasztott tömör beépítés, az 1805-ben Hild János által javasolt, széles, fasoros kertsáv helyett mennyiben előnyös vagy hátrányos (Táncsics Mihály a börtönből röpirattal tiltakozott ellene), de nagyvonalúsága nem vonható kétségbe. Ennek a beépítésnek fő hangsúlya az 1889— 1902 közt felépült Parlament. Kétségtelen, hogy a millennium évtizedében megvalósult középületeink látványos, propagandisztikusan reprezentatív megjelenése szemünkben bizonyos mértékig ellentmondásnak tűnik. Ellentmondás a tőkés fejlődés kezdeti szakaszán álló országnak elmaradottsága és a nacionalista nagyhatalmi ábrándok jegyében keletkezett középületek monumentalitása között. Ebből a szemszögből nézve Parlamentépületünk is túlméretezett. Hogy ennek ellenére környezetéhez illik, az elsősorban tervezőjének, Steindl Imrének érdeme, aki a historizmus kelléktárából felhasznált gótikus elemekkel, emellett egyéni alakítással fel tudta oldani, könnyeddé tudta tenni az óriási épülettömeget. Rados Jenő szavai szerint ,,a történelmi stílust az új feladat szolgálatába állítva, egyéni átélés gyümölcseként, lényegében és szellemiségében új értékké érlelte". Kétségtelen, hogy a Parlament a fent vázolt ellentmondások ellenére Budapestnek egyik legfőbb jellegzetessége, mintegy szimbóluma. Szinte a Dunából kinövő, a folyam vizében tükröződő, feloldott, mozgalmas tömege különösen távolról, a budai hegyek felől, vagy a budai Duna-partról nézve gyönyörködtető. Közelről már korántsem olyan meggyőző. Belső tereit, túldíszített termeit, aranyozott, hosszú folyosóit fárasztónak, monumentális, de túlságosan rideg, számomra idegen világnak érzem. * A historizmus aszázadforduló idején már túlhaladt fénykorán. A technikai fejlődéssel, a változó igényekkel mindinkább ellentétbe került. Világszerte elterjedtek a történelmi formaismétlésből kiutat kereső törekvések (Jugendstil, Szecesszió, Art Nouveau stb.). Az eklektika jegyében fogant épületek mind üresebbé, formalisztikusabbá váltak. Budapesten is nélkülözik azt a harmóniát, frisseséget, amely a korábbi alkotásokat jellemezte. Ez az oka annak, hogy nem tudom a legjelentősebb építészeti alkotások közé sorolni a korszak nagy középületeit, a Kúriát (ma Nemzeti Galéria), a Tőzsdepalotát (ma TV székház), de még a tömegelosztásában zseniálisan megoldott Királyi Palotát sem. (Hauszmann a Mária Terézia idején épült Palotát átépítette, megduplázta, középen nagytömegű kupolát helyezettel, az által — szememben — a Palota a Várhegy arányaihoz képest túl naggyá, terjengőssé vált. Ezen a legújabb helyreállítás, átépítés sem segített.) Van azonban ennek a korszaknak egy olyan építészeti alkotása, amely — talán éppen azért, mert nem középület a szó szoros értelmében — játékosságával, mozgalmasságával, kétségtelen ellentmondásaival, a giccs határán álló építészeti megfogalmazásával, mégis a historizmus budapesti remekművei közé sorolható. EzaHalász bástya. Schulek Frigyesnek, a budavári Nagyboldogasszony-templom — közismert nevén Mátyás-templom — nagytudású restaurátorának 1901 — 1903 között épült alkotása. A Halászbástya — szememben — bizonyítéka annak az elvnek, hogy az épület csak környezetével együtt értékelhető. Sehol a világon nem állhatna, csak a budai Várhegyen, a Mátyástemplom alatt. Azért szép, mert maradéktalanul a környezetébe illeszkedik, a mögötte érvényesülő templommal és a Várnegyed régi házainak sziluettjével együtt harmonikus egységet alkot. A pesti oldalról látható panorámának változatos, romantikus jellegzetessége, ezért idegenforgalmunk egyik legfőbb vonzóereje. Ha a Parlament és a Halászbástya hiányoznék, Budapest dunai panorámája mai érdekességéből, attraktivitásából sokat vesztene. * A történeti formák ismétlésétől elszakadni kívánó szecesszió jegyében (szecesszió = elszakadás, kivonulás) a századforduló körüli két évtizedben Budapesten is igen sok épület keletkezett. A szecesszió — amelynek alkotásait ma ismét jobban megbecsüljük, mint a rákövetkező visszahatás, vagy akár a modern építészet kezdeti éveiben —, nem tekinthető egységes stílusirányzatnak. Ezzel a gyűjtőszóval foglalják nálunk össze mindazokat a A Postatakarékpénztár épületének részlete A Földtani Intézet épületének homlokzati tornyai