Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Zelk Zoltán: Bejárt világom: Budapest

vagyok, föladója Kassák Lajos, Bécsből. Megírja, hogy olvasta verseimet, figyelmeztet, hogy „ásson minél mélyebben magába", s azt is megtudom a levélből, hogy közli egyik versemet. A vers mpg is jelent, az emigrációban élő Kassák helyzete miatt más nevével jegyzett, de a lap minden sorát Kassák által szerkesztett 365 című avantgardista folyóiratban. A vers megjelenése után néhány nappal én is megjelentem Budapesten. S még aznap kiábrándulhattam Szabó Dezsőből, akinek izgága előadását meghallgattam az akkor Budapesten „régi képviselőháznak" nevezett épület termében, s ahol megismerkedhettem Komlós Aladárral, akiben nemcsak a költőt és kritikust, hanem a 33 éves öregurat is tiszteltem. Hol volt az első budapesti lakásom 1925-ben? A Kertész utcában. Csak két dolgot mondok erről a háromemeletes házról, és az említett lakásról, de ezzel a két dologgal azt hiszem, szinte mindent. A lakás, ahova unokanővérem befogadott, nem volt nagyobb egy cselédszobánál, s unokanővéremmel, pincér férjével, kétéves kislányukkal négyen laktuk. A házról pedig annyit, hogy tulajdonosa egy hatvan év körüli agglegény volt, aki öt szobában lakott egyedül az első emeleten, s emlékszem, a házmester így köszönt neki: „Kisztihand!' Unokanővéremnek újságárus pavilonja, pontosabban újságárus pultja volt a Körút és a Király utca sarkán levő hajdani Király — akkor Európa — kávéházban. Ott kaptam én is állást: napi három pengő fizetéssel telefonosfiú lettem. Délután kettőtől éjfélig dolgoztam, Nem sokáig. A kávéház, mint előtte annyiszor, 1925-ben is bezárt. De szerencsémre, hamar munkához jutottam, s megintcsak kávéházban. A Király utca és a Rózsa utca sarkán volt egy hajnalig nyitvatartó zenés kávéház: a Lovrana. Ott lettem ruhatári kisegítő, fizetésem ott is napi három pengő, de a munkaidőm délután kettőtől hajnalig tartott. Nemcsak a munkahelyem, a lakásom is megváltozott. A Sziget utcában lettem ágyrajáró, Kassák Lajos édesanyjánál, a szépnevű Istenes Erzsébetnél. A Sziget utca akkor még nem Új-Lipótváros, hanem Budapest kültelke volt. A ház is olyan. Omló vakolatú, kétemeletes bérház, melynek egyetlen lakásában sem volt se fürdőszoba, se vécé. Kassák néni lakása két udvari szoba és konyha volt. Ő a konyhában aludt, vaságyon. A kisebbik szobában asszony-unokája élt bankaltiszt férjével, a másik szobában három ágyrajáró: egy bankaltiszt, egy cipészsegéd, s egy fiatal költő, akit akkor még Zelkovits Zoltánnak hívtak. Ebben a lakásban szorítottak helyet az akkor már Bécsből gyakran hazalátogató Kassákné Simon Jolánnak, a József Attila versében is megörökített nagyszerű versmondónak. S történt egy napon, hogy Simon Jolán magával hívott a Centrál kávéházba, ahol bemutatott egy húszéves fiatalembernek, aki kéznyújtáskor így szólt: József Attila. S amikor én is megmondtam a nevem, ő utánozhatatlan kamaszos mosolyával szóról szóra elmondta egyetlen megjelent versemet. Dehogyis tudtam én, hogy milyen nagy ajándékot kapok, kitől kapom, hogy a század egyik legnagyobb költőjétől! Igazi alázatot és hódolatot akkor éreztem, amikor Simon Jolán csak úgy, álla emelésével megmutatta, kik ülnek az egyik márványasztalnál: Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád és Schöpflin Aladár. És aztán ? Kitavaszodott, félévi pihenőre ment a kávéház ruhatárosa, s én kereset nélkül maradtam. Ott kellett hagynom a Sziget utcai lakást is, s beköltöztem életem legtágasabb s legszellősebb szállására, a Városligetbe. Volt ottan pad is, bokor is, bőven. Új munkahelyet is ott találtam: változatlan fizetéssel, napi három pengővel, dodzsemkocsi tologató lettem az Angolparkban. Persze, csak késő ősz beálltáig, amikor bezárt az Angolpark. Megint a munkanélküliség s a hontalanság. Nem tudom, ki melyiket próbálta, én bőséges tapasztalatból tudom: a koplalást könnyebb elviselni, mint az álmatlanságot. Éjszakai kóborlásaimról nincs helyem beszélni, de hajnali menhelyemről, egy Gyár utcai „csehó"-ról néhány szót azért, mert az ilyen csehó nagyon is Budapest volt akkortájt. Hajnali háromkor nyitott, zsúfolásig megtelt, törzsvendégei magamfajta hontalanokon kívül kokainisták, stricik, koldusok. Ott próbáltam aludni, hol egy fél, hol másfél órát, az asztalra borulva. Nappali menedékhelyem az akkor Vági-pártként ismert MSZMP Hernád utcai helyisége volt. Többre nem tellett a pártnak: egy üzlethelyiséget bérelt, amelynek termében lócákon munkanélküliek üldögéltek, s a deszkafallal elválasztott parányi helyiségben volt az iroda: Vági asztala. S mert a Vági-párt tagja lettem, néhány hétre, ha nem is önszántamból, megoldódott a lakásproblémám: a Mosonyi utcai toloncházba „költöztettek". Harmincan, ha nem negyvenen zsúfolódtunk a toloncház cementpadlójú, hírhedt Egeresében. Fekvőhely? Néhány lóca, de azt már birtokolták az előttünk érkezettek, mi húszan-harmincan a cementpadlón feküdtünk. Persze, nem csak politikaiak, többségükben stricik, tolvajok, koldusok, lakástalan csavargók. Néhány hét múlva kiszabadultam, mint „macscsos", azaz rendőri felügyelet alá helyezett, akinek nem volt szabad nyilvános helyiségben, tehát se moziban, se kávéházban, se színházban tartózkodnia, s akinek este kilenckor már otthon kellett lennie. Otthon? Igen, megint otthonhoz jutottam, mert álláshoz is; ágyrajáró lehettem a Németh utcában. Új munkahelyem — az én kávéházi istenem így rendezte — a Budai kioszk, akkor Kikakker (hajdan híres kolozsvári kávéház-tulajdonos). Itt szivarosfiú voltam. Ekkortájt jött haza emigrációból Kassák, érkezéséről csak én tudtam, én vártam őt és feleségét a Keleti pályaudvaron. Kassák, hogy föl ne ismerjék, „álruhába" öltözött: orosz ing helyett galléros inget és nyakkendőt viselt, s híres „tót kalapja" helyett szokványos puha kalapot. Hamarosan megindította a — hitem szerint — legjobb magyar avantgardista folyóiratot, a Dokumentumot, melynek én is munkatársa lettem. A folyóirat rövidéletű volt. Az én második budapesti tartózkodásom is! Történt egy hétfő reggelen, hogy hét órakor fölkeltem, vásároltam öt Dráma cigarettát, egy Nemzeti Sportot, s viszszabújtam ágyamba, hogy füstölve élvezhessem, amit előző nap az Üllői úti pályán láttam: a magyar — francia mérkőzés leírását, a magyar válogatott i3:i-es győzelmét. Az első Takács-gól történetének olvasásához se érhettem, amikor nyílt az ajtó s a belépő detektív a Zrínyi utcai főkapitányságra invitált. Megint a Mosonyi utcai toloncház, de most már más folytatással: kitoloncolással, s örök kitiltással Magyarországról . . . Harmadik találkozás 1928 augusztusa. S mert az előző másfél esztendő nem Budapest, hanem Szatmárnémeti, Nagybánya, Szinérváralja, Kolozsvár — bármilyen emlékezetes is számomra, említetlen hagyom. Még azt is, hogyan sikerült azon az augusztusi éjszakán a határon visszasurrannom Magyarországra. Ott kezdem, hogy megint Budapesten élek, ezúttal egy Almási téri albérleti szobában, édesanyámmal és öcsémmel, mert ők is visszajöttek Budapestre. Nem tudom, miért vándoroltak anynyit akkortájt Budapesten az albérletben élő emberek, de gondolom, mások is így voltak vele; mi két éven belül az Almási téren, a Gyár utcában, a Népszínház utcában s az Erzsébet körúton laktunk. Én mint az országból örökre kitiltott, Zichermann Zoltán néven jelentkeztem az őrszobán, mintha édesanyám első házasságából született fiú volnék. Édesanyámnak tényleg csak első, mert egyetlen házassága volt. Ezt valahogyan gyanították házmesterek és szomszédok is, s ha mentünk az udvaron, hátunkban érezhettük tekintetüket: „Igaz, szép még ez az asszony, dehát mégis, egy ilyen fiatal fiúval . . ." Ezekbe az albérleti szobákba csak aludni jártam, aludni is csak hajnalban, addig kávéházakban üldögéltem, azok voltak az én igazi budapesti otthonaim. Az Andrássy úti Magyar Korona kávéház, a Nyugat igazi szerkesztősége, Osvát Ernő törzshelye; s mert az, ott ismerkedhettem meg Nagy Lajossal és Tersánszky Józsi Jenövei, ott üldögélhettem József Attilával, Illyés Gyulával. Ott kaptam életem mindmáig legnagyobb honoráriumát, első megjelenésem után a Nyugatban: Osvát kézszorítását. Aztán a Japán kávéház, ahol a fiatal írók, ha a pincér kérdésére azt felelték, hogy „Később ..." — két pohár víz mellett naphosszat ingyen üldögélhettek. Ha csak egy-egy pillanatra is, jöjjenek be velem azokba az irodalmi kávéházakba, amelyekben „lakva" megismertem az akkori Budapestet. Az elsőnek említett Magyar Korona kávéház nem sokkal Osvát halála után megszűnt. A másodiknak említett Japán kávéház csak nappal volt az írók tanyája, de akkor igazán az, mert aki író, valami ételt vagy italt rendelni tudott, annak Kraszner úr, a tulajdonos olcsóbb árat szabott, mint a kávéház többi vendégének. Ott ebédelt József Attila déli kettőkor, magával hozott fölvágottat, utána tejeskávét. ő, Nagy Lajos, Tersánszky, Fenyő László, Kellér Andor mindennapos vendégek voltak a Japánban. S most nézzünk be a József körút és Népszínház utca sarkán levő Simplon kávéházba, ahova este jártak az írók. ahol Kassák számára négy-öt asztalt is összetoltak a pincérek, mert nem csak fiatal írók, hanem fiatal festők, nyomdászok, építészek is Kassák asztalához gyűltek. Itt írta minden este cikkét a Pesti Napló számára Szász Zoltán, itt vacsorázott s üldögélt éjfélig feleségével Szini Gyula, s éjszakai kávéház-látogató útján ki nem hagyta a Simplont Nagy Lajos. A New York akkor már nem volt irodalmi kávéház. A harmincas években nyílt Bucsinszky kávéházat azzá avatta Nagy Lajos, s ugyancsak a harmincas években, aki délelőtt belépett a Szabadság téri Florenc kávéházba, láthatta Déryt, Illyést, Németh Andort, Gellérit. Aztán a főbérleti lakások . . . Mert Irén kézenfogott, s szellemi szükségmunkával keresett havi hatvan pengőjével is tisztább világba vezetett. Első szoba-konyhás és fürdőszobás lakásunk a Hajtsár úton (ma Nagy Lajos király útja) volt. Hetekig bámultam a konyha s a fürdőszoba csempéit, esküszöm, boldogabb érzéssel, mint egy kastélylakó a parkját. Aztán további költözések, mindig egyszobás, de mindig fürdőszobás lakásba, mert Irén az ebédnél s vacsoránál is fontosabbnak tartotta a fürdőszobát. Ilka utca, Thököly út, Gyarmat utca s a Balázs utca — tehát mindig Zugló. Zuglói patrióta lettem, a zuglói futballcsapat szurkolója, s talán kimondhatom: Zugló költője. S egy nap kilépek a Balázs utcai ház kapuján — és meg sem állok Nyezsin-ig. Aztán megyek tovább, fölgyújtott faluk pernyéjében, aknamezőkön, de ha egy erdőben vagy egy istálló szalmáján lepihenek: már Budapesten vagyok. Elindulok a Margit-hídtól a Boráros térig és vissza, számolom és mondogatom a Nagykörút negyven kávéházának nevét. S járok a Józsefvárosban, a Ferencvárosban, s persze a legtöbbet Zuglóban. Nem hurcolhattak engem olyan messze, hogy bakancsom ne a budapesti aszfalton kopogjon. S el is jött a nap, amikor megláttam a földkerekség legszebb lakását, azt a Balázs utca 24. alatti, második emeleti lakást. Hogy végképp és halálomig budapesti lehessek, azt az a fiatal szovjet őrmester hozta, aki 1945 januárjában kinyitotta zuglói rejtekhelyem ajtaját. Hogy mi történt velem ezerkilencszáznegyvenöttől ezerkilencszázhetvenháromig, megpróbáltam elmondani verseimben. Azt is, hogy most panelmennyezet van a fejem fölött, hogy egy még épülő kelenvölgyi lakótelepen élek. Itt, panelfalak között írtam azt a versemet, amelyben elmondom, hogy jártam Zuglóban, jártam Angyalföldön, jártam Budán, jártam a Teleki téren, s jártam a Margitszigeten. Ennek a versemnek címe: „Aki bejárta a világot". Ifjúkorom és öregségem: Budapest. Városom: Budapest. Világom: Budapest. 23