Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Szépvölgyi Zoltán: Újabb negyedszázad elé

ILLYÉS GYULA VERSEI Dárdavivő Egy hétig voltam pesti! S most az esti eső-paskolta, őszvégi határban — hol kóboroltam — mit hordtam magammal, jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas, fényes dárdaként a Váci-utat. Egy hosszú héten át bámultam nappal villamos-sinét és este végtelen lámpasorát lakván jól kint már-már Újpest felé (a Frangepán úton) körösztanyám konyhája földjén. Fejem, a nemrég szűk falusi fej, helyén egy — léghajó? birodalom? — egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte percenként s tette csizmás léptemet tánckönnyűvé a dűlőút sarában. A vasas-otthonban, hová Lali (unokabátyám, lakatos-segéd) naponta elvitt, Bokányi beszélt asztaltetőről olasz nagyanyái tüzével működtetve rengeteg hajfürtjét és majdnem annyi kezét fogadkozva és apró termetével vívó-állásba egyre úgy szökellve a Parlament, a Belváros felé, hogy egy pillanat s — modern Gerelyvető, Sárkányölő — fölkapja s elhajítja, amire folyton lemutogatott, azt a kezünk ügyében heverő, fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal, nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló és végtelen erős Váci utat, mely rejtelmesen most messzi helyén úgy várt, hogy közben itt is volt kezemben. Vittem, pörgettem szinte, könnyedén, nem sejtve még, hogy költőnek születtem! Szennyes sikátorok tövén Berohantam a kapualjba, homlokomon és mellemen szúró cseppekben hirtelen kiütközött a rémület — az égre néztem, társaim rohanó lépte és rekedt fegyverek csahintásai verték szívem. Fejem felett izzottak messzi csillagok. Távoli korok, ti ózondús, vihar utáni tág idők! kiknek jöttében úgy hiszek, emlékezzetek majd reánk! emlékezzetek, férfiak, ránk, s ti jövő boldog lányok is, szennyes sikátorok tövén lopakodtunk mi itt előre szétszórva, félve, remegő kezünk kapkodó kézfogása meleg, foganást kereső szerelem volt, ölelkezés — erős lelketek szülője! Széchenyi hídja Hány könyvet írt! És valamennyinél többet ér ez a híd. Hogy él! Egy mondandóm, mit nem papírlapokra bízott, ki észbe fogta és létre hozta, egy derék eszmén járok át naponta. Napi örömöm ez a jó anyagba burkolt közölnivaló. Vigaszom lépnem e szép értelmű sok vason. Egész mozgó testemmel olvasom. Kézzel érinthetek egy győzedelmet. Ledönthették, amit ő megteremtett. Akár a jó fa, tőből újraserkedt. Egész lényemmel értek valamit, valami boldogító igazit; így szól a szívhez: dehogy hal meg a gondolat! míg ember él a nap alatt, itt mindig híd lesz! Egy eszme itt látod, örökre működik, mint csoda-óra. Pedig csak ember volt — hány elbukás tudója! a fölhúzója. Kivilágított ablak Tehergépkocsikaraván dübörög Az utca reng De a bezárt nagy ablakok mögött micsoda csend a tündöklő tornateremben Hangtalan egyre lelkesebben dalol egy lépcsősen fölállt leánysereg Az esti gimnázium hallgatói A lehunyt szemek s az o-alakú szájak Fra Angelico-i angyaloké Karmesterük szárnyként dobálja karjait fejük fölé Állnak és szállnak egyöntetűn mint a lift ők tudják milyen más világ felé Bélyegesek Vitt a villamos; — mint a háló szűrte szemem a tömeget: rögeszmém volt már nézni, bárhol, ki a nálam is öregebb. Ez, az, amaz! Saját jövőmet vizsgáltam az arc-romokon. S belém nyilait a szívriasztó hasonlóság: mind rokonom! Velük kaptam egy anyanyelvet, egy édent, egy szülőhazát, (téged, délszaki, barnabőrű, fűszerszigeti ifjúság!) Velük volt közös ideálom, hiedelmem, egem, hitem, velük égek közös pokolban, ha e hitem elveszítem (abban, hogy oda bár az éden, van föld s munka, gyümölcsöző, elszállt a menny bár, áll fölöttünk csoda-népesen a jövő). Kínai és kínai közt vagy néger és néger közt se több, a szín-, a vér-, a sorsközösség, mint mi bennünket összeköt. Közös célt, hajh, közös utat mi lelünk, egyívásúak! Sárgafoltunk van, közösebb, mint nemrég a kivetetteké — velük megyek máris menetben egy szörnyű téglagyár felé — Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell feleznem hát bút s örömöt; a többi — bámész utca-nép csak; ha szán, ha pénzt lök, ha röhög: más! Más az étele, szokása, sorsa: idegen! Nem-rokon! Dacosan, sértetten soká ezt gondoltam. Már nem gondolom. Mert már tudom, hogy kik a járdán úgy feszítettek az imént, a menet végén, folytatásul, mind bekerülnek mi közénk. Tudom: néhány perc s oh milyen vad zűrzavar lesz, micsoda vak rémület lesz köztük a „gyűrű", az igazoltatás miatt — Szeretnék odaszólni nékik: fussatok, míg ideje van; fussatok gyorsan, — csomagolni, mert a menekvés — hasztalan! Motyóba gyorsan kenyeret, gézt, vajat, aszpirint, takarót, s csókot hamar, kiknek a búcsú nem is az, ha nincs búcsúcsók, aztán, gyerünk! Elég a holmi, sőt fölös is, bármily kevés! Igy szólnék. Nem szólok. Hiába ez is, a figyelmeztetés. Hisz megadták hajdan az intést s hasztalan adták nekem is; pedig nem is akárkik adták — utoljára szegény Babits ... Nézem némán a járda népét s nem bánva ki ért, ki nem ért, tisztelgek bensőmben nekik, mint elítéltnek az elítélt. 12