Budapest, 1973. (11. évfolyam)
10. szám október - Vértesy Miklós: A „pesti kényszerítő dologház”
Budapest egyetlen gótikus harangja a margitszigeti Szt. Mihály kápolna tornyában (Csigó László felvétele) A budai Városháza XVIII. századi harangja (Vöröss Emőke felvétele) Megkonduló s elnémult budai harangok P ,est és Buda területén már a XIII. században találkozunk a harangöntés emlékével. Harangjainkat — s a gótikus Pest-Budán volt vagy száz harang — nem ama példabeszédbeli hajdúk, hanem becsületes harangöntőmesterek öntötték. Egyikükről, Henricusról már 1240-ben kelt oklevél beszél. 1240-ben Henrik harangöntő mestertől (Henrico magistro infusore campanarum) és társaitól, Nagy-Pest (vagyis a balparti Pest város) polgáraitól tisztes évi bért kap a telki s a kánai (ma Kamaraerdő) bencés apát. Amiért is a jobbparti Kis-Pest és Kána határában a pesti polgárok 200 hold földet kapnak bérbe, szőlők telepítésére. Sajnos Henrik harangöntő mesterről — ki két évre rá alighanem a Pestet megsemmisítő tatárjárás áldozata lett — csak írásos emlékünk maradt. Kezemunkái — a hajdanvolt pesti, budai harangok — elenyésztek. De nem csak a tatárjárás előtt élt s dolgozott Henrik mester harangjai semmisültek meg. A török hódítás kezdetével Pestnek, Budának, Óbudának mindegyik harangja eltűnt. A török elhurcolta azokat s ágyút öntött belőlük. Az ipartörténet művelője egészen 1915-ig ugy tudta: az iker-főváros középkori harang-légiójának hírmondója sem maradt. Ám 1915 júliusában, a Vasárnapi Üjság 27. számában, „Béla herczeg sírja a Margit-szigeten" című cikkében ezeket írta néhai Várkonyi Titusz, Krúdy barátja, a jeles közíró: „A tavasz elején történt. Fairtás közben egy ősrégi harang érczén csendült meg a csákány. A leletről értesülve, Salkovits Károly műszaki tanácsos engedélyt kért és nyert a Közmunkák Tanácsától az érdekes lelet helyén folytatandó ásatásokra." Ennyit írt 1915-ben Várkonyi Titusz a margitszigeti harangról, Nagy-Budapest eme egyetlen gótikus harangjáról. Salkovits műszaki tanácsos jóvoltából a harangot jó időre a Magyar Nemzeti Múzeum vette gondozásába. Amikor azután — az 1920-as években — Lux Kálmán műépítész tervei alapján rekonstruálták a Szigeten a középkori Szent Mihály kápolnát, ezt a Margitsziget fövenyében megmaradt harangunkat a kápolna tornyában helyezték el. Ott van, s megszólal ma is, ha megkondítják. A közel félezer éves bronzharang — annyi háború után — túlélte az 1944/45. évi ostromot is. Mindössze egyetlen aknaszilánk sebezte meg patinás testét. A szigeti gótikus harang felirata német harangöntő-mester nevét őrzi. A német szövegű felirat magyarra fordítva így szól: „Segíts bennünket Isten, Mária könyörülj rajtunk, szegényeken. Öntött Strous János mester." Felirata alapján a harang készítési korát a XV—XVI. század fordulójára tehetjük. Pest és Buda középkori levéltárai elpusztulásának tulajdonítjuk, hogy az öntőről — Hans Strous mesterről — e művén kívül mit sem tudunk. De szeretnék szólni még egy — kissé feledésbe merült — régi harangról. Ez, noha ép, elnémult. A Budapesti Történeti Múzeum tulajdonában s a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum használatában van az I., Szentháromság utca 2. sz. épület. Hajdan ez a ház volt a budai Városháza. Virágh Antaltól, a Budapesti Történeti Múzeum idős, érdemes nyugdíjasától tudtam meg: ez a kisméretű, barokk kori harang eredetileg a budai Városháza huszártornyában, a Városháza házikápolnája felett működött. (A hajdani házikápolna mellett ma is megvan az az átalakított udvari helyiség, ahonnan a harangozó meghúzta a kisharang kötelét.) A harangocskát a múlt században az Iskola téri (ma Hess András tér) iskola (a későbbi Szilágyi Erzsébet leánygimnázium) épületébe vitték át. Itt a tízpercek kezdetét s lejártát jelezte. A leánygimnázium lebontásakor Spannberger, az I. kerület elöljárója a Szentháromság utcai épületbe vitette vissza a harangot, ahol a hajdani kerületi elöljáróság munkaidejének jelzésére kongatták. Utóbb — 1967-ig, mígnem a Vármúzeum elköltözött onnan — múzeumi időjelzőnek használták. Azóta elnémult. Az épület hátsó udvarán rozsdásodó harang, eredeti szerelésével egyetemben fontos és múzeumi elhelyezésre méltó emlékünk. Felirata szerint Knoll János öntötte Pesten, 1763-ban (Koss mich Johannes Knoll in Pest 1763).
