Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Bertalan János: A főváros demográfiai és munkaerő helyzete

terheket vállalnak, amelyekről gyakran egé­szen rövid időn belül kiderül, hogy igen je­lentősen meghaladják teherbíró képességü­ket. De térjünk vissza a Csanády utca 25. szám alatti társasház modellproblémájára. A 27 lakástulajdonos közül összesen 6 a nem nyugdíjasok száma. 19 lakásban a tulajdonos, 6 lakásban bérlő, és a 2 állami tulajdonú lakásban is bérlő lakik. A 19 nyugdíjas tulaj­donos között van olyan özvegy, aki 350—550 forint havi nyugdíjat kap. Nagyobb részük 800—1100 forint nyugdíja mellett valami­lyen kereső foglalkozást folytat, vagy a roko­naitól kap segítséget. Olyan nyugdíjas tulaj­donos, akinek saját nyugdíja a 3000 forintot meghaladja, mindössze 3 lakik a házban. E kép elég szomorú a költségek, a teherbíró­képesség szempontjából. Viszonylag előnyös szerződéssel csak a távfűtési szolgáltatásba való bekapcsolódá­sért 300 ezer forintot kell fizetnie a háznak. Ehhez jön a bevezetés költsége, amely 600 ezer forint, összesen tehát — mire fűteni kezdenek — 1 millió a költség. Ebből az összegből az egyszobás garzon lakásra mintegy 12 ezer, az egyszoba komfortosra 25—27 ezer, a kétszobás, személyzetis, kom­fortos lakásra pedig 40—50 ezer forint jut. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a 19 nyugdíjas az OTP-től mindenképpen rövidebb le­járatra kapja a hitelt, mint a fiatalok. A másik súlyosbító tényező, hogy a bérben levő laká­sok tulajdonosai közül három egyáltalán nem hajlandó a költségek vállalására, mond­ván, hogy neki nincs fedezete, a lakást idegen lakja, és a lakbértörvény szociálpolitikai ódiumát nem neki, hanem az államnak kell viselnie. A legsúlyosabb diszkrimináció, hogy a távfűtés költségeit az IKV lakások után kizárólag a tanács viseli, az öröklakók ilyen kedvezményt nem élveznek. A Fővárosi Távfűtő Vállalatnak a há­lózatépítés költségeit valamilyen forrásból fedeznie kell. Ez tény. De ha az IKV lakások után a költséget a tanács viseli, semmiképpen sem helyes, nem méltányos, ha e terheket néhány száz idős, kisjövedelmű öröklakó vállára hárítják át. A levegőtisztasági prog­ram végrehajtása egyébként sem csak az öröklakók ügye. Annak hasznát minden erre kijelölt kerület, végső soron pedig egész Budapest élvezi. Olyan aránytalanság ez, ami feltétlen revízió után kiált. Gondoljunk arra, mi lenne, ha a MÁV minden fejlesztés költségét a leendő utasok­tól, az Országos Vízügyi Hivatal pedig a vízhálózat vagy az árvíz elleni berendezések terheit előre behajtaná a városi, illetőleg a partmenti lakosságtól. (A Fővárosi Vízmű 100 évvel ezelőtt — és ez világszerte általá­nos gyakorlat volt — kedvezményeket jutta­tott azoknak, akik a saját kutat üzemen kívül helyezve, vezetéki víz fogyasztására tértek át.) Semmi túlzás az összehasonlításban: a lég­tisztasági program nem néhány öröklakás ügye, hanem létfontosságú állami célkitűzés, és az államon kívül minden olyan település polgárainak is hozzá kell járulniuk, akik az érintett területen ennek előnyeit élvezik. A Távfűtő Vállalatnak pedig állami forrás­ból kell a fejlesztéshez szükséges eszközöket megkapnia. A bauxit-ügy az öröklakás-konfliktus következő pontja. A Csanády utcai modell 32 évvel ezelőtt épült. Az Építéstudományi Intézet (ÉTI) vizsgálatai 28 lakásból 16 lakásban találtak olyan korróziós szimptómákat, amelyekre — az ÉTI jelentése alapján — a tanács dúco­lási, idővel pedig helyreállítási kötelezettsé­get írt vagy ír elő. A bauxitbeton sajátossá­gainak ismeretében logikusan feltehető, hogy a korróziós folyamat tovább folytató­dik. A jelenleg sérült 16 lakás dúcolása, majd helyreállítása a mai árak szerint is minimum 2 millió forint. Ha a bauxitveszély tovább növekszik — ami szinte bizonyosra vehető — további költségekkel is számolni kell. A ház teljes víz- és szennyvíz vezeték­rendszere 32 év alatt erősen elhasználódott, s már esztendőkkel ezelőtt ki kellett volna cserélni. Csakhogy ez 1—2 millió forintba kerülne. Ennek híján a lakók szinte havonta rendkívüli hozzájárulással toldozzák-foldoz­zák a korrodált vezetéket, a javítások összege a már felemelt közös költségen kívül laká­sonként évi 3—4000 forint körül mozog. (Külön téma lenne az a garázdálkodás, amit egyes szerelő kisiparosok visznek véghez. Annyit kérnek, amennyi éppen eszükbe jut; a ház lakói kényszerűségből minden árat megfizetnek. Utána pedig a szennyvíz, ivó­víz pontosan úgy szivárog, mint a falak fel­fúrása előtt . . .) A háznak azonban nemcsak a víz- és szennyvíz vezetékrendszere ment tönkre. Teljesen korszerűtlen a gáz- és a villany­vezeték is. A háztartási gépek és a tv kor­szakában nemcsak az üzembiztonság, de a szolgáltatás folytonossága is a vezetékcsere mellett érvel. Kár lenne megvárni, amíg a baj sokkal súlyosabb, a közérdeket veszélyez­tető arányokban jelentkezik. A csere költsége 2—3 millió forint lenne. Végül: a ház be van sorolva a sortataro­zási programba. Ennek költsége, a szakembe­rek becslése szerint, további 1—2 millió forint. A felsorolt tennivalókból csak a távfűtés és a bauxit-program költsége 2 millió forint körül van. Ha a további munkálatok is sorra kerülnek, egy-két éven belül összesen 5—7 millió forint teher torlódik egymásra. A ház szociális struktúrájának isme­retében e feladatok állami támogatás és te­herátvállalás nélkül megoldhatatlanok. Emel­lett szól a méltányosság és minden közgaz­dasági realitás is. A törlesztési ráta még a nagyobb keresetű vagy nyugdíjú lakástulaj­donosokat is olyan mértékben sújtaná, amely már közgazdasági szempontból sem tartható. A lakástulajdonosok között olyan család vagy egyedül álló személy is van, akinek nyugdíját a havi törlesztési ráta felemészti. Az utóbbi 16—18 évben öröklakások, szö­vetkezeti és társasházi lakások tízezrei épül­nek Budapesten és országszerte. Ha figye­lembe vesszük, hogy e lakások tulajdonosai­nak döntő hányada 15—25 évi törlesztés rátáit viseli, arra is gondolnunk kell, hogy a törlesztési rátán felül minden karbantartási, felújítási teher fedezet nélkül jelentkezik nagyobbára kisebb keresetű fiatal családok háztartásában. (A XIII., Victor Hugo és a Hegedűs Gyula utca sarkán álló OTP-ház alig 7 évvel ezelőtt épült. Az ivóvíz fővezetékében szinte az első perctől napi­renden vannak a kisebb-nagyobb hibák. Az eltelt idő során összevissza hegesztett fő­vezeték-csőnek egy 2—3 méter hosszú da­rabját nemrégiben ki is kellett cserélni.) Mindenképpen gondolni kell tehát arra, hogy a személyi tulajdonban levő OTP örök­vagy szövetkezeti lakások és társasházak kar­bantartása tömegszükségletté válik! Állami szervezetet kell létesíteni en­nek a munkának a lebonyolítására, mert mind szakmai, mind árvetési szempontból, de morális vonatkozásban is csak így oldható meg ez a jelentős műszaki, gazdasági és szervezési feladat. Ekkora volumenű munká­ra az országban ma sem maszek, sem szövet­kezeti kapacitás nincs. Egyébként arra is célszerű gondolni, hogy állami javító szerve­zet nélkül minden javítási munka olyan után­járást és annyi energiát emészt fel, amit a még nyugdíj előtti fiatalabb nemzedék is csak munkahelyi teljesítménye rovására tud produkálni! A mai szervezetlenség megszün­tetése, a különféle garázda visszaélők meg­fékezése is csak egy állami szervezet életre­hívásával oldható meg. Közhely, de úgy tűnik, szükséges hang­súlyozni, hogy a személyi tulajdonban levő lakás éppen olyan része a nemzeti vagyonnak, mint az állami tulajdon. Nem is szólva arról, hogy az idő előtt elhasználódó lakásvagyont akármilyen szektorból kell pótolni, az erő­forrásokat von el egyéb nagy célok megvalósí­tásától. Ez az egész öröklakás-helyzet feltét­lenül orvoslást követel! Kormányzatunk, lakáspolitikai elgondolá­sainak megfelelően, igen jelentős kölcsönök­kel segítette a személyi háztulajdon szerzé­sét. A mi bérviszonyaink között a személyi lakástulajdon döntő hányada nem megtakarí­tásból, hanem hosszú lejáratú kölcsönből épült és épül. Ennek következményeként, ha az éves törlesztésre a karbantartási és felújítási kölcsön törlesztésének terhe is rá­torlódik, az egyén és a család igen nehéz lét­körülmények közé kerülhet. Nem ellensú­lyozza ezt az sem, hogy közben az ingatlan forgalmi értéke jelentékenyen emelkedik. A részleteket ma kell fizetni, az ingatlan értékemelkedése a tulajdonos számára csak fikció. Az emberek döntő többsége különben sem spekulációból, hanem a családalapítás, az emberséges otthon megteremtése miatt épít, és vállalja az építéssel járó nagy terhe­ket. Igen hasznos volna egy olyan vizsgá­lat, amely e kérdést a cikkünkben bemuta­tott modell tanulságai alapján tömegarány­ban és a következő évek várható viszonyaira vetítve tisztázná. Ismételten hangsúlyozom az egyik fő tennivalót: mielőbb meg kell teremteni azt az állami szervezetet, amely a következő évek során a személyi tulajdonban levő lakóházak tatarozását, felújítását ellen­őrizhető, tisztességes állami árakon és szer­vezetten megoldja! Csak így szabadíthatjuk meg a piacot és a társadalmat egy zavarosban halászó, tisztességtelen, kontár siserahadtól, mely ma a lakóközösségeket fosztogatja — tisztelet néhány derék, rendes iparosnak, akiknek a száma viszont egyre gyérül. A Csanády utcai modellhez hasonló ese­tek kárvallottak pedig már most meg kell se­gíteni, mert az öröklakás tulajdonosok szo­rongatott helyzetükben mind többen azt fontolgatják, hogy lakásuk tulajdonjogát minden térítés nélkül a tanácsnak ajánlják fel. 29

Next

/
Oldalképek
Tartalom