Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Fekete Gábor: A legnagyobb kerület

Források Budapest múltjából III. 1919-1945 aForrások Budapest múltjából c. forráskiadvány sorozat harmadik kötete 1919 augusztusától az ellenforradalom győzelmének, majd negyedszázados uralmának idejét egészen a felszabadulásig, 1945 február 13-ig öleli fel. A szerkesztő, Szekeres József a lényeget tekintve hű maradt az eredeti célkitűzéshez, de a korábbi kötetek tapasztalatait felhasználva módosít, változtat szerkesztési elvein. A forráskiadvány belső tagolását a fővárosi önkormányzat történetének korszakai, s ezzel összefonódva az országos politikai és gazdasági viszonyok határozzák meg. Az egyes fejezeteken belül tematikus csoportosítás nélkül, időrendben követik egymást a dokumentumok. A rövid bevezetők megmaradtak, de mellettük bővebb jegyzetek is segítik az olvasó könnyebb tájékozódását és a történelmi folyamat egészének bemutatását. Az életrajzi utalásokat szerencsés kézzel kiemelték a szövegből és a kötet végére csoportosították. Ennek köszönhető, hogy gyakrabban előforduló személyek adatait nem kell ismételni, sem pedig az olvasónak keresgélni korábbi iratok, lábjegyzeteiben. A közel 300 korabeli irat, feljegyzés, röplap és újságcikk természetesen csak igen vázlatosan mutathatja be 25 év teljes történelmét. De a kötet összeállítói nem is törekedtek teljességre. A dokumentumok zöme a budapesti törvényhatóság működéséről, a várospolitikai harcokról tudósít; ezekből is sokszínűen cárul elénk egy nagyváros élete. A politikai küzdőtéren a fővárosi autonómia kérdése mellett szóba kerül a lakáshelyzet, a közművek, a közlekedés, a városfejlesztés pllapota; a figyelmes olvadó a gazdag mozaikképekből összerakhatja a város körképét A kötet végén közölt statisztikai adatok tanúsága szerint Budapest népessége 1920-ban 928 996 lakos, ez a szám 1930-ig lassan emelkedett 1 millió fölé, majd a növekedés valamennyire meggyorsult, s 1941-re már 1 184 963 volt. A főváros lakosságánál gyorsabban nőtt (majdnem megkétszereződött) a hatósugarában levő városok, községek, az ipari gyűrű lakossága. Kár, hogy a népesség növekedésével, a születési és halandósági viszonyokkal — mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket több dokumentum érint, elemez (pl. egészségügyi viszonyok) — nem foglalkoznak részletesebben a statisztikai adatok, amelyeknek segítségével számszerű képhez is juthatna az olvasó. Ezt az információs szerepet nem mindig töltik be a jegyzetekben megadott kisebb kimutatások. A népesség növekedésével nem járt együtt a lakások számának arányos gyarapodása. A lakáshiány, az elavult, rosszul felszerelt lakásállomány a közölt dokumentumokban visszatérő probléma. Frühwirth Mátyás 1921-ben 24000 lakásra becsülte a szükségletet (1921. júl. 7-i felszólalása a Nemzetgyűlésben, 42. sz. irat), 1926-ban 15 000-re teszik hivatalosan a hiányzó lakások számát (83. sz. irat). 1927-ben a főváros által épített 2800 lakásra 16 000 igénylő esett (97. sz. irat). A budapesti lakáshelyzetről és lakbéruzsoráról Földes Ferenc 1935-ben írt cikkéből bontakozik ki egy általános kép (187. sz. irat); a gazdasági válság hatására a csökkenő lakásépítés mellett nő egyrészt az üresen álló lakások, másrészt a nyomortelepek száma. S jóllehet egészében a lakások száma gyorsabban nő, mint a főváros népessége (1920 és 1941 között 138, ill. 125%), a szükséglakások, nyomortelepek terjeszkednek, a munkásrétegek életkörülményei romlanak. Számtalan korabeli munka, vizsgálat tanúskodik erről a kötetben. A munkásság életkörülményeit, Budapest fejlődését elsősorban az ipar határozza meg. A fővárosban összpontosult az ország iparának jelentős része. Ez az arány az ország területének csökkenésével még hangsúlyosabbá vált. Ennek ellenére viszonylag kevés dokumentum szól a termelés, az ipar problémáiról — visszaeséséről, átalakulásáról, majd fellendüléséről a hadikonjunktúra idején. A gazdasági konjunktúra alakulását a kötet szerkesztői elsősorban a lakosság életviszonyaiban kísérelték meg ábrázolni. Természetesen a levéltári adottságok is ilyen irányban szűkítették a válogatást. A főváros levéltárának anyagára támaszkodó forráskiadvány a várospolitika területén a leggazdagabb. A kötet szerkesztője is ennek bemutatásában jelöli meg célját. „A kötetben közölt iratok — írja a Bevezetésben — elsősorban a budapesti várospolitika történetét, a kormánynak a fővárosi autonómia felszámolására irányuló törekvéseit és a törvényhatósági bizottságon belül a főváros politikai vezetéséért folytatott küzdelmet kísérlik meg dokumentálni." (8. o.) Az uralkodó osztály szemében a forradalmak Budapestje „bűnös város"-ként élt. Ezt fogalmazta meg teljes nyíltsággal Horthy Miklós budapesti bevonulásakor (1919. november 16-án): „Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost; ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönbe vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat." Ezt a vezéreszmét fejti ki részletesen Turcsányi István a kötetben is szereplő Bűnös Budapest c. cikkében (30. o.), ezt hangoztatja Dömötör Mihály belügyminiszter 1920 májusában, amikor a fővárosi törvényhatóságot támadja (39. o.). A város és a falu elszakítása, az ország mesterséges megosztása végig jellemezte az ellenforradalmi korszak politikáját, s ez a szemlélet változatos formában szerteágazott a magyar politikai gondolkodásban és irodalmi életben is. 1871-ben, a Kommün veresége után a győztes ellenforradalom megfosztja a „bűnös" Párizst önkormányzatától. 1919 után a magyarországi ellenforradalom is mindent megtesz a főváros autonómiájának korlátozására. Már az 1920. évi IX. tc. jelentősen megnövelte a kormány ellenőrzési és beleszólási jogát. 1924-ben újabb fővárosi törvény születik, amely tovább korlátozza a választójogot. 1925-ben az egyesült ellenzék győzelmét a kinevezett tagok akadályozzák meg a fővárosi törvényhatósági bizottságban. 1930-ban és 1934-ben újabb törvények szabják még szűkebbre a városvezetés jogait. Leghelyesebb az ellenzék véleményét jdézni az 1930. évi törvény kapcsán: „Ez a törvényjavaslat halálosan megsebzi az önkormányzat elvét, az önrendelkezés jogát és szabadságát, a jogegyenlőség elemi ismérveit, mértéktelenül felduzzasztja a kormány hatalmát, kiegyenlíthetetlen ellentétet támaszt jogok és kötelességek között, pártokra és személyekre szab törvényt, kicsinyes, visszataszító, elavult és átlátszó kifogásokkal játssza ki a választópolgárság érdekét és akaratát." (író. o.) Ily módon a választások már eleve nem a város valódi közvéleményét tükrözték, igen sokan maradtak ki a választójogból vagy a választói jegyzékből, nőtt a tartózkodás. A várospolitika uralkodó csoportjának, a Keresztény Községi Pártnak a működését dokumentáló iratok mellett a kötet a mögöttük álló erőket is megmutatja. A prímási levéltárból közreadott iratok tanúsága szerint az egyházfő nemcsak közelről érdeklődött a fővárosi politika eseményei iránt, hanem bele is szólt abba. A katolikus egyház befolyása megnőtt, a gyarapodó plébániák érdeklődését elsősorban a politikai befolyás növelése kötötte le. A liberális ellenzék (Nemzeti Demokrata Párt) bár időnként jelentős erőkkel és befolyással bír, nem tudja kikényszeríteni a városi politika megváltoztatását. 1925-től jelen van a Városházán a szociáldemokrata párt is. Képviselői élesen leleplezik a városigazgatás és a vezetés reakciós politikáját, de hathatós ellenzéki szövetséget nem képesek létrehozni, s fokozatosan visszaszorulnak. A párton belüli baloldali kísérletet (Magyar Szocialista Munkáspárt) a rendőrség töri le. A Kommunista Párt tevékenységéről nagyrészt rendőrségi jelentésekből kapunk hírt. Emellett a fővárosi politikával kapcsolatos elemzéseit is közreadja a kötet, köztük nem egy eddig ismeretlen dokumentumot. Az ország fasizálódása, a baloldali pártok tehetetlensége Budapesten is éreztette hatását. Az 1939-es választásokon a nyilasok a szavazatok közel 25%-át kapták meg, a szociáldemokraták csak 12%-át. A kötet utolsó részében (1944) már a főváros védelme, a bombázások kerülnek a dokumentumok homlokterébe. A városi vezetők és a hercegprímás nyílt várossá akarják nyilváníttatni Budapestet. A baloldal szervezkedik, a munkásság legöntudatosabb része szabotál; de végül a német érdekek jutnak érvényre a főváros minden áron való védelmében. Az utolsó írások az elpusztult főváros képét mutatják be, és beszámolnak az élet megindulásáról. A forrásközlést jól egészíti ki a kötet végén az időrendi áttekintés, és a már emiitett életrajzi mutató. Mindkettő önálló részként is él. Az életrajzok egymásmellettisége azonos szempontokat követelne meg az adatok közreadására; sajnos, előfordul, hogy egyik-másik, teljes és pontos, máskor csak részleges, hiányos vagy különböző szempontú adatokat közöl. Pedig a fővárosi politikai élet szereplőinek alaposabb ismerete, pályájuk alakulása a város társadalmának jobb megismerését is előmozdítaná. Sajnálatos, hogy a kötetben háttérbe szorult a budapesti kulturális élet; csak egyes nagy alakjainak (Bartók) erkölcsi, politikai helytállása kapott helyet. A hétköznapokat, a pesti életet valamivel bővebben mutathatnák be a képek. Örvendetesen szaporodó forráskiadványaink közül is mindenképpen kiemelkedik ez a sorozat. S ha az iratközlésen kívül más források nagyobbkörű bevonása mellett szóltunk is (statisztika, bővebb képanyag, életrajzok), meg kell állapítanunk, hogy a maga elé tűzött célt egészében teljesítette, s egyes eddig ismeretlen dokumentumokkal a szakemberek figyelmét is felhívhatja újabb problémákra. Benda Gyula 15