Budapest, 1973. (11. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Szalai György: Budapesti kávéházak I.

meg, hamar felgöngyölítette az összeesküvés egyik legfontosabb szálát a pesti „Kék oszlop" kávéházban. Itt tartóztatta le Tomanek Sándor pesti ügyvédet és a vele értekező Szolartsik Sándor jurátust — akit később a Vérmezőn lefejeztek. * Az 1800-as évek első harmadában egymás után nyíltak meg azok a kávéházak, melyek a kényelem és kávé mellett újságok tömegével látják el közönségüket. A Fürdő utcai „Legrand kávéforrásról" jegyzik fel az egykorú tudósítások, hogy 50 újságra fizetett elő, köztük számos külföldire; ez évi 1000 forint kiadást jelentett a tulajdonosnak. Ugyanerről volt híres azÚri utcai Privorszky-féle kávéház. A XIX. század első évtizedében Pestnek már 22, Budának pedig 12 kávéháza van. Egy Wilhelm Richter nevű utazó, aki a Csigó László reprodukciói múlt század elején járt Magyarországon, így számolt be a kávéházakról: „Pest és Buda kávéházai többnyire meglehetősen szépek. Hatalmas, nagy oszlopcsarnokok, melyekben 3—4 billiárdasztal is szolgál a közönség mulattatására. Számuk meglehetősen nagy . . . valamennyi jól megy." Az azonos foglalkozásúak, nemzetiségűek, társadalmi rétegek kialakítják a maguk kávéházát, ahol egymás között fesztelenebbül viselkedhetnek. A múlt század harmincas éveire ezek az ún. törzskávéházak nagyjában már kialakultak. Az egyetemi hallgatók is szakonként különültek el. 1848 előtt az orvostanhallgatók a mai Semmelweis utca és Kossuth Lajos utca sarkán levő Arany Sasban jöttek össze, a jurátusok a Pilvaxba jártak, a jogászok a Rózsa téri Török császárhoz, míg a filozopterek az akkori Papnevelde utca sarkán levő Philosophust keresték fel. Az idők folyamán minden pesti és budai kávéháznak kirajzolódott a maga arculata. Bármelyikről sok érdekeset lehetne mondani. A következőkben két olyan kávéházról beszélünk, melyek közül az egyiket a történelemkönyvek, a másikat inkább a botránykrónikák örökítették meg. Kezdjük talán az utóbbival. A Zrínyi kávéház kezdetben a nemzeti felbuzdulások, a magyar viseletért való lelkesülés, a nemzeti önérzetükben sértett emberek megbocsátható összetűzéseinek színhelye volt. Mikor azonban a nemzeti viselet már nem csak lobogás és németellenes dac volt, hanem magátólértetődő lett, akkor a lelkes felbuzdulások közönséges botrányokká, krakélereskedéssé fajultak. Még egyszer: 1848 márciusában a Zrínyi közönsége újból a helyzet magaslatára emelkedett. Amikor megkezdődött a honvédség toborzása, a Zrínyiből egy nap alatt hatvanan jelentkeztek katonának. i' Az irodalom a Zrínyi kávéházzal majdnem többet foglalkozott, mint az összes többi fővárosi kávéházzal. Horváth Lajos naplójában a Zrínyi jurátusainak zenebonáiról olvasunk. A Peleskei nótárius, valamint Szigligeti Ede „Szökött katonája" is foglalkozik vele. Lisznyai Kálmán, Petőfi barátja és harcostársa így ír a Zrínyiről: „Minden pesti kávéház nagyapja. Három emeletes alapod kalapja ..." A másik kávéház, a Pilvax újkori történelmünk halhatatlan eseményét idézi. A kávéház 1841-ben nyílt meg. Akkor még Renaissance-kávéháznak hívták és a már említett Privorszky alapította. Később Pilvax Károly szerezte meg a kávéházat 1847-ben, Pilvax halála után Pillinger lett a tulajdonos, a kegyelet azonban meghagyta a Pilvax nevet. A Pilvaxban a magyar reformkor írónemzedéke vívta irodalmi és politikai csatáit. A pesti német polgároknak és néhány konzervatív írónak — mint például Nagy Ignácznak — nem tetszett a Pilvax írótársasága, Petőfiéket korhely és mulatozó társaságnak bélyegezték. Maga a Pilvax kávéház szürke, kopott kis helyiség volt. Sem Pilvax, sem Pillinger, nem verte magát nagyobb költségbe. Később is hiányzott belőle minden kényelem. De a reformkor és a szabadságharc íróinak nem a kényelem volt a fontos, hanem a kötetlen beszélgetés lehetősége. Mint ahogy az 1789-es francia forradalom is félig-meddig kávéházból indult el, ugyanezt mondhatjuk az 1848. februári forradalomról is. A Café Tortoni asztalaiból rakták össze Párizs forradalmárai az első barrikádokat. Egy másik párizsi kávéházban, a Café Danemarkban osztották szét a fegyvereket a forradalmárok között. Amikor azután ez a forradalom általános európai forradalomba csapott át, a többi európai főváros illetve nagyváros kávéházai — így a bécsi, milánói, velencei, padovai, müncheni kávéházak — ugyancsak gyülekezőhelyei lettek a forradalmároknak. A Pilvaxban jött össze mindennap az az írói gárda, mely később a szabadságharc legradikálisabb értelmiségét alkotja és egyúttal a legszorosabb kapcsolatot tartja fenn a pesti néppel. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór, Vajda János, Irányi József, Pákh Albert, Sükei Károly és társaik itt szőve gezték meg a szabadságról szóló tizenkét pontot. 1848. március 14-én este egy csapzotthajú kesztyűslegény beviharzott a kávéházba és az asztalra ugorva, elkiáltotta magát: „Bécsben kitört a forradalom!" A jelenlevők izgalma és lelkesedése határtalan volt. Hát már Bécs is! És azon nyomban szalajtottak Petőfiért, aki az idő tájt ritka vendég volt a Pilvaxban: mézesheteit töltötte Szendrey Júliával. Rövid idő múltán már együtt ült a forradalom spontán vezérkara és Petőfi a kávéház márványasztalán először szavalta el a „Talpra magyar!"-t * A forradalmak 1848 után kiköltöztek a kávéházakból; új mozgatóik, a munkások már az utcán kezdték el. Csak néha vált egy-egy kávéház átmenetileg politikai poronddá, vagy fórummá. Mint nálunk a század első-második évtizedében a Balaton kávéház, majd a két világháború között az Aréna (ma Dózsa György) úti Grado kávéház, ahol a Magyar Szocialista Munkáspárt jogelődje megszületett. A kávéház fölötti uralmat lassan átvették a már megcsendesedett írók, a parlamenti képviselők, a ráérő mágnások, a világot jelentő deszkák mesterei, az üzletelő kereskedők, a kapuciner és egy pohár víz mellett órákig üldögélő békés polgárok. Egyszóval az a széles kavargó tömeg, mely a forradalmároktól kivívott jogegyenlőséget nem utolsósorban a fényes-tükrös kávéházakban élvezte. A kávéházaknak erről a szinte töretlen ívelésű, háromnegyed századnyi korszakáról majd legközelebb. 33