Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - Krúdy Zsuzsa: Apám Budapestje

I származású, kis termetű, kedves Pepi bácsi öccsét esténként szívesen kalauzolta. Megismertette a környékbeli fűzőkészítő és kalapos kisasszonyokkal is. Legkedvesebb helyük a Régi Zenélő Óra volt. Óh, azok a zaftos virslik,frissen csapolt sörök, ropo­gós sóskiflik! Pepitől hallott először Podmaniczky Frigyesről, aki egész életében Budapest világvárossá emelésén fáradozott. Neki, a Közmunka Tanács elnökének köszönhetői többek között az Andrássy út és az Opera létrehozása. Feladatát az is nehezítette, hogy itt abban az időben még vadvizek, mocsarak ékes­kedtek, valódi betyárcsárdával, melyet jobb volt elkerülni. Ekkor kedvelte meg Podmaniczkyt. Róla írt regénye, a Budapest vőlegénye, a közeljövőben lát majd napvilágot. Az ifjú Krúdy vidáman, szertelenül vetette bele magát az élet kínálkozó örömeibe, mulatságaiba, kalandjaiba — a józan nappal azonban a munkáé! Olyan aktívan, elsöprő lendülettel indult harcba a sikerért, érvényesülésért, hogy a szakmabeliek ha­marosan felfigyeltek rá, s a lapokban sűrűn meg­jelenő írásaira. ,,Józsiás úr ugyanis azon törekvő és fáradhatatlan írók közé tartozott, akik lehetőleg min­dennap szeretik nyomtatásban látni nevüket. .." Azonban még igen-igen sokat kellett dolgoznia, fá­radnia, míg a 10-es években, a Szindbád novellák és a Vörös postakocsi megjelenése után, országos hírű íróvá válhatott. (Azóta kilencszer jelent meg a Vö­rös postakocsi magyarul, s lefordították német, an­gol, szlovák és bolgár nyelvre.) Ady és Krúdy barátságának színtere főleg a Te­rézváros volt. ők csak Pesten ismerkedtek meg személyesen, bár mindketten Debrecenben és Nagy­váradon kezdték újságírói pályájukat, de néhány év eltolódással. Mindkettő jó megjelenésű, csinos, di­vatosan öltöző, igen ápolt, tiszta férfi, kik a nőknél aratott nagy sikereiket magától értetődőnek tar­tották, s kevés kivétellel nem nagyon törődtek vele. Munkakedvük szinte kiapadhatatlan. Több­nyire könnyen, törlés, javítás nélkül írtak. Imádták hivatásukat, az élet örömeit, utálták a kiszolgálta­tottságot, helyezkedést. Ezt Krúdy így fogalmazta meg: „Mert jegyezd meg magadnak 'Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton akar érvényesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrokra . . . Ezek a Kisztihan­dok, ezek a Csókolom a lábatok, ezek a Legalázato­sabb szolgája, méltóságos uramok — ezek a kél kö­nyökkel járók . . . Azért szeretlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen." Krúdy számos tárcát, s regényt írt a költőről, Ady Endre éjszakái címmel. Ady pedig két verset ajánlott neki. íme az egyik: öregszünk, öregszünk, öregszünk. Most tán állnánk meg, / Nem cél, nem pálya: / Ez a világ leghülyébb / Komédiája, / Jaj, öregszünk, öreg­szünk. / Óh, voltak jók is / Erényben, bűnben, / Kedves, jó kis asszonyok / Az életünkben, / De öregszünk, öregszünk, öregszünk. Találkozásaikat, amelyek ünnepszámba mentek, rendszerint Révész Béla készítette elő, szervezte meg. Varázslatos, szuggesztív egyéniségük sokakat vonzott. Egyszerű kisemberekkel: borbélyokkal, pincérekkel, trafikosokkal, portásokkal, kocsisok­kal, rikkancsokkal szívesen beszélgettek el jártuk­ban, keltükben. Minden és mindenki érdekelte őket. Igazi tanyájuk a Három Holló volt, de kedvelték az Erdélyi borozót (itt a gazda nővére, Róza kitű­nően főzött), a Müller kocsmát és a Nagymező utcai Télikert mulatót is. A hering-, hagyma-, pörkölt-, s hordószagú Há­rom Holló az egykori Andrássy úton, az Opera mel­lett állott. A költő társasága érdekes emberekből verbuválódott. A már említett Révész Béla újság­írón kívül Zuboly (Bányai Elemér) hírlapíró és mú­zeumi tisztviselő, a vörös Grajna (Greiner), aki, ha nem volt állás nélkül, közgazdasági rovatot veze­tett, Reinitz Béla muzsikus, az Ady versek meg­zenésítője voltak a leghűségesebbek. Időnként megjelent látogatóba, Ady kedvéért, a kocsmába nem járó Hatvany Lajos és Mikes Lajos. A társaság szellemes, de igen csípős nyelvű. Jaj annak, aki itt terítékre került. A legkevésbé a tehetségtelenek­nek és a költő ellenségeinek kegyelmeztek. A bolt­hajtásos kocsmának volt egy deszkafallal, dohány­színű függönnyel elrekesztett fülkéje, az „extra szoba". Ady ide vonult be időnként verset írni. A hű Révészaközeiben vigyázott,hogy a költő há­borítatlanul alkothasson. Ady és Krúdy szívesen időzött a körúti Meteor kávéházban is. Különösen abban az időben, amikor maguk is a Meteor szálló lakói voltak. Éjfélig ideális csend volt a kávéházban, csak később érkeztek meg a legkülönbözőbb mulatóhelyeken fellépő táncos­nők, kardnyelők, énekesnők, artisták, hogy meg­beszéljék az elmúlt este eseményeit. Krúdy Braunhuber Gyula pincér kedvéért költö­zött át 1914-ben a Meteorból az Astoriába, amikor az megpályázta és megkapta az ottani főpincérsé­get.lgen kedvelte, becsülte ezt a derék, tiszta szívű, jó modorú, lelkes, Angliában tanult fiatalembert, akit a Rezeda Kázmér szép életé-ben, Hubert néven örökített meg. B. Gyula bácsi negyven évig őriz­gette apámtól kapott apróságait. így kerültek visz­sza hozzám levelezőlapok, fényképek, pénzestárca, csontlegyező és egy könyv, Puskin Anyeginje. Az Anyegin, melyet ő sokáig az éjjeliszekrényén tar­tott, s Bibliaként forgatott. Május elseje a pestieket a Ligetben találta, ahol verkli mellett mulatott a nép. A cirkuszból kivonul­tak a bohócok, törpék, majomemberek. A Grego­ritsnál vidáman ült társaságával Parányi István, a VI. kerületi adókivetőbizottságelnöke, Kauser Jenővel, Bothmer kapitánnyal, Blau Noldival. (E nevezetes urakat a Boldogult úrfikoro'mban című regényében láthatjuk majd viszont.) Víg élet folyt a Zöld va­dásznál, a Kéményseprőnél és a Druschkánál. Ez utóbbi, a Víztorony mellett, főként a fiakeresek korcsmája volt. Itt leghangosabb a dal; itt ropta a táncot a púpos Béla, Jónap Andor, Oroszlán Farkas, Stern Árpád, Spinner Manó, Baumgarten Manó, Rikárd és Ottó. Hagyomány: hajnali birkózás, a friss füvön. Krúdy második otthona az Otthon (írók és Újság­írók köre). Ez az egyemeletes Dohány utcai ház méltó volt nevéhez. Lehetett itt enni-inni, beszél­getni, kártyázni, sőt nyugodtan dolgozni is. Szíve­sen járt a Régi Bécsi Serházba (itt a gazda unoka­öccse készítette a kiváló ételeket), az Üllői úti, zsindelytetős Régi Arabs Szürkébe, a közeli Mara­toni futóba, a Verbőczybe, Keszeyhez, Bécs városá. hoz, s még ki győzné felsorolni a ma már sajnos csak emlékké vált helyeket. Az őszirózsás forradalom után Krúdyt a fővárosi utca-elnevező bizottság vezetőjévé nevezték ki. ő rögtön munkához látott, a feladat kedvére való. Egyik nyilatkozatában elmondta, hogy célja muzeális emlékek, hagyományok, történeti kutatások alap­ján elnevezni az utcákat.Talán megbocsátják, fűzte hozzá: nagyon szeretné, hogy régi, nagy költők, írók, művészek jussanak végre utcához. Várospoli­tikai feladatra vállalkozott akkor is, amikor évekkel később beadványt készített egy margitszigeti mú­zeum felállítására. Egyik legkedvesebb kocsmáját és kocsmárosát 1918-ban ismerte meg. Az esetet nekem a piros­pozsgás, nagybajuszú bormérő, Krausz Poldi bácsi így mesélte el: — Még alig pár hete voltam a Mélypince gazdája, amikor hajnalfelé arra ébredtem, hogy zörgetnek az ablakon. Kiugrottam az ágyból, és úgy ahogy vol­tam, siettem felhúzni a redőnyt. A beszűrődő fény­ben egy gyönyörű szál férfit és egy alacsonyabbat pillantottam meg. Egy barátom társaságában álltak ott, aki megsúgta, hogy a magas Krúdy Gyula, az ezüstös fürtű pedig Bródy Sándor. Amikor betessé­keltem őket, Krúdy szelíden végig nézett rajtam és így szólt Bródyhoz: Sándor, ide fogunk járni. Ez a Poldi csak tisztességes ember lehet, ha hosszú gatyát hord madzaggal. Állta is a szavát, s mindvégig hű maradt Poldihoz és a négyszáz éves Mélypincéhez, amely a Tabánban, a Görög és Fehérsas utca sarkán húzódott meg, két szerény szobában. A kövér, pihegő cigány, Jóczó hegedűjén tisztán,cikornya nélkül csendültek fel a régi, kedves dalok. Krúdy szívesen hallgatta, de a részeg danászást, handabandázást, lármát utálta. „Családi asztal" feliratú törzshelyéhez leülhetni kitüntetés számba ment, s csak engedélyével lehe­tett. Kedves társai: Várkonyi Titusz, Herczeg Ele­mér, Kállay Pista, Hargittay Pista, Ábrányi Kornél, Bródy Bandi és Kellér Bandi újságírók voltak. 1931-ben az alábbi sorokat jegyezte fel Poldi emlékkönyvébe: „Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem." Poldi bácsi többedmagával hűségesen kijárt apám sírjához, minden év május 12-én, halála napján . . . A Tabánban szívesen járt még a Vén Eperfába, a Három Hetesbe, a Köteles téri Jászaihoz, az Arany­kacsa utcai Dick nénihez. Ennek az eltűnt város­résznek a Zöld ász és a Régi szélkakasok között című regényeiben állított emléket. Az Astoria után a Royal szálló, majd a Margitszi­get következett, ahol 1918-tól 1930-ig élt az író és családja. Születésem előtt néhány hónappal apám a IX., Ferenc krt. 24-be költözött anyámmal, hogy ha majd szükséges, közel legyenek a Bakáts téri klinikához. Vendéglátójuk, anyai nagyapám, „Cifra János temetkezési vállalkozó" már közel 40 éve élt a Ferencvárosban, s „mindenkivel" jó barátságban volt. Jószívvel ismertette meg vejét a kerület lakói­val, titkaival, utcáival, házaival. Az itt töltött idők emlékére s születésem örömére alkotta az Asszony­ságok di/d-t. Ez tehát a Ferencváros regénye. Egyes részletei vádiratnak is beillenek: ..Élnivágyás, meleg kacaj . . . termékenység és nagy adag bujaság lappangott a pesti utcák felett a gázlán­gok piros-sárga fényeiben. A nők fehérblúza úgy suhant be a kapuk alatt, mint a hivogatás. A papucsos, mord, borízű házmester szemhunyorgatva tartotta markát a kígyó módjára sikló kék bankónak, hogy bármely ár­tatlan leánynak a ház lakói közül csapdát állítson. Kipödört, festett bajszú, bikavörös arcú . . . remegő lábszárú öreg urak suhantak vézna kis munkáslányok nyomában . . . kis hervadt, elnyúzott asszonyok ron­gyos, mocskos kölykeikkel sóvárogva álldogáltak a cukrosbolt kirakatánál. A női fülekben babiloni kihívó­sággal fénylett, vakított a gyémánt. Szemét és drága­kő, rongy és bíbor hentergett a pesti utcán, hintájában királynő módjára ült a kokott, a háztulajdonosnő . . ." Mikor már nagyobb voltam, s akadt egy kis feles­leges pénze, néha-néha elvitt magával ebédelni. Leginkább a városligeti Gundelhoz és a London sö­rözőbe. A mai Marx téren levő színes, kék, piros abroszú söntésben, többnyire jobbra, a harmadik asztalhoz ültünk lel. Apu kedves ételét, főtt mar­hahúst ebédelt, s nagy érdeklődéssel figyelte a Nyu­gatiról érkező vidékieket. Életének utolsó három évében, 1930-tól 33-ig Óbudán, a Templom utca 15-ben éltünk. Súlyos betegségek, nyomasztó anyagi helyzet, a megélhe­tésért, az életért folytatott egyre nagyobb harcok jellemzik ezt az időszakot. Kétségbeesésében, szo­morúságában a munkában keresett vigaszt. Egyik akkori írásában olvashatjuk: ,,A világ képe egy vízcsöppben is obszerválható. Egy kis házikóból úgy megláthatni az életet magasztossá­gaiban, mint egy toronyból: tinta és papiros pedig elfér a legkisebb asztalkán is, hogy az erkölcsök megjaví­tása, fiatalok okulása, öregek mulattatása céljából soha be nem fejezhető élettörténeteket lehessen iro­gatni, akár csak ilyen formában: Tegnap zivatar volt Óbudán, de mára kisütött megint a nap . . ." 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom