Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - Pro Urbe - Pro Arte Dr. Kemény Pál, Fórizs Sándor, Kiss Antal, Ruttkai Éva

vét csak 1960 óta 46 tudományos közlemény szerzőjeként, illetőleg társszerzőjeként említi a bibliográfia. * A kívülálló csak sejtheti, mekkora energiába, mennyi erőfeszítésbe került, amíg az egyemeletes, régimódi, sárga épületen belül sikerült megteremteni a modern gyógyászati munka feltételeit. Az emeleti csecsemőosztályt boxosltották. A kerületi tanács segítőkészségének köszönhető például, hogy szabaddá vált egy szolgálati lakás; annak a helyén létesíthettek új, nagyobb laboratóriumot. A tanács anyagi támogatásával tudták felépíteni a külön felvételi részleget, bővíteni a röntgenosztályt. További sürgető fejlesztéseket tett volna lehetővé az emeletráépítés; ezt azonban anyagiak híján nem tudták megvalósítani. Holott az épület szűkre szabott adottságai lassan akadályává válnak a korszerű gyógyító tevékenységnek. Például hozzájuthattak volna egy ún. EEG géphez, ami a központi idegrendszeri elváltozások kimutatására szolgál. De nem tudtak felszabadítani egyetlen olyan helyiséget, ahol ez a nagy gép, a hozzávaló kapcsolóasztal, vizsgálóasztal, meg egy ágy elfért volna. Vagy: a kórház kitűnő gyermekfülész főorvosa önálló osztály nélkül dolgozik. Pontosabban, önálló kórtermek nélkül. A fülészet ágyai részben a belgyógyászaton, részben a sebészeten vannak. A belgyógyászati osztályon például egyetlen kis szoba jut csak a fertőző betegek elkülönítésére. És legalább ilyen fájdalmas az igazgató főorvosnak, hogy a gyermekeknek nincs kellő mozgási lehetőségük. A jelenlegi körülmények között még a járóképes betegek is ágyhoz kötöttek; pedig a gyermeknek, még ha beteg is, minél több szabad térre, játékos mozgásra lenne szüksége. Mindebből a látogató nem venne észre semmit; csak a tiszta, barátságos környezetre figyel fel, meg a sok színes, művészi gyermekrajzra a falakon, amiket kiállítások képeiből szereztek. A csönd is megnyugtató, egyszer hallok csak felsírni egy csecsemőt. Kemény Pál elmosolyodik, csóvál ja a fejét; hiszen ő mindig büszkélkedik azzal, hogy náluk nem sírnak a gyerekek . . . * Portrét rajzolni, különösképpen Pro Urbe-díjasról, felelősségteljes feladat. Nem tudhatom, élethűre, igazra sikerül-e maradéktalanul a fölvázolt arckép. És a szokásos bizonytalanság mellett most az igazgató főorvos gondjai külön nyomasztanak. A Fővárosi Tanács márciusi ülésén elhangzott egy adat: a vb határozatai alapján, s különösen a Budapest centenáriumát ünneplő fővárosi lakosság cselekvő támogatásával az utóbbi két év alatt több óvodát nyitottak meg a fővárosban, mint a megelőző öt évben együttvéve. Közismert, hogy ez az eredmény elsősorban a gyárak, üzemek, vállalatok kollektíváinak köszönhető. Vaion nem lehetne-e az érdekelt kerületek között a Madarász utcai gyermekkórház fejlesztésének terhét megosztani? Kövendi Judit Fórizs Sándor — Mikor a lisztet, a vizet meg az élesztőt összekeverik, akkor ott már élet keletkezik,azt akkor már vigyázni, dédelgetni kell — mondja Fórizs Sándor. A technológus, a művezető kiegészítheti ezt a liszt sikértartalmáról, a tészta pihentetéséről, az egész technológiai folyamatról szóló szakszerű kifejezésekkel — de a kenyér lelkét, lényegét a tapasztalt, kiváló szakmunkás mondta ki. Szereti mesterségét, ismeri fortélyait, amelyeket csak az tudhat igazán, aki figyelmesen és fegyelmezetten dolgozik. Korán kezdte az ismerkedést a szakmájával: 11 éves korában már kenyérkihordó volt. Azóta eszi a maga kenyerét. Tizenketten voltak testvérek és hamar munkára kényszerültek. Brassó megyéből, Pürkerec községből való a család, nincstelen földművesek közül. Először Bukarestben, majd Szatmárnémetiben próbáltak megélhetést keresni, a háború kitörésekor pedig mindannyian Pestre költöztek. Sokáig nyolcan laktak egy albérleti szobában. — A bátyám asztalos volt, egy angyalföldi hadiüzemben dolgozott, engem is odavitt. Nekem szakmám még nem volt, mindegy volt, csak munka legyen. Reggelenként a Gömb utca és a Dévényi út sarkán mindig éreztem a friss kenyérillatot, ami aztán el is vezetett a Cigler pékségbe. Jó kenyeret sütött, ismerték akkor Pesten. Beállítottam egy nap, s mondtam a főnöknek, szeretnék ott dolgozni nála. Bizalma volt hozzám — és másnap már ott kezdtem a napot. 1944-ben fogságba estem, 48-ban kerültem haza. Visszamentem volna a Cigler pékségbe, de csak 60 forintot tudott fizetni egy hétre, nekem meg nem volt se ruhám, semmim. Az egyik barátom akkor beajánlott ide, a Hungária úti kenyérgyárba, azóta is itt vagyok, most már huszonötödik éve. — Nagy idő a sütőszakmában. — Először csak kisegítő munkákat végeztem. De mindig azt lestem, mit csinálnak a keméncénél. Nagyon vágytam a velem egykorú fiúk közé, akik a termelésben dolgoztak. Egyszer aztán egy reggel azt mondja a művezetőm: nem jött be az egyik vető, menj le a gödörbe Sanyi! A műszak végéig bevetettem nem tudom már hány száz kenyeret, csak arra emlékszem, hogy csupa hólyag lett a két tenyerem. De ahogy begyógyult, attól fogva ott dolgoztam. 18 év alatt jól beletanultam. Vagy hat éve letettem a szakmunkás vizsgát. Azóta is kemencés vagyok, de nem vető, hanem kisütő. — Mi a különbség? — A vető az, aki a lapátra borított kenyértésztát villámgyorsan megformázza, bevagdalja, bevizezi és beveti a kemencébe. A mellig érő gödörben állva percek alatt ötven darabot, először az alsó kemencébe, aztán ugyanennyit a középsőbe. Gázzal fűtiké kemencéket, 260—280 fokra. Mire ezzel kész, már szedheti is ki az alsó kemencéből, hiszen ez csak az elősütés, itt kapja meg a kenyér a kérgét. Ezután jön a kisütő: ő berakja egy másik kemencébe, az csak 170 fokos, ott sül készre a kenyér. így megy ez szalagrendszerűen, egész műszak alatt. Egy műszak — egy brigád. A mienk a Béke szocialista brigád, én vagyok a vezetője. Úgy vagyunk majdnem, mint a testvérek. Éjjel-nappal, két műszakban, hét vagon kenyeret sütünk. — Hányan sütik, hogyan sütik? — A 4-es üzemben, itt a Hungária körúton körülbelül hétszázan vagyunk. A fele a törzsgárdához tartozik, öt-tíz éve vannak nálunk. Az utánpótlással van a baj, ha bajról lehet beszélni. Meg hogy ötven éves a gyárunk, bizony jó lenne egy új, modern üzem. A dagasztás, feladás már tizenkét éve géppel megy. de a kemence-munka, ami a legnehezebb, az még kézzel, emberi erővel. És a mostani fiatalok nem szeretik az éjszakai munkát, meg a régimódi munkahelyeket. Válogatnak, keresik a könnyebbet. Mi, régiek mindent megteszünk, hogy akik nálunk tanulták meg a szakmát, meg is maradjanak. A legtöbben maradnak. Itt is könnyítenek valamit minden évben. Kiemelt órabért kapunk. Idén már kevesebbet kell túlórázni. Ha ledolgozza az ember a nyolc órát, az éppen elég. 44 órás a munkahét, a kemencéseknek 42. Van szabad szombat, vagy másik szabadnap. Van üdülője a gyárnak, Gödön meg Szigetszentmártonban. Itt ismertem meg a feleségemet. Az apósommal akkor már tíz éve együtt dolgoztam, jó szakember volt. Egy hét végén az üdülőben bemutatta a lányát. Most már nekem is van két lányom, 19 éves a nagy, kilenc a kicsi. — Van-e valami kívánsága, terve, vágya? — Van bizony. Egészségben megérni a nyugdíjkort. És még utána is szeretnék jó erőben maradni, hogy ugyanígy végezhessek pártmunkát, társadalmi munkát, mint most. És hogy a munkába is visszaáll hassak, ha hív az üzem. Mondják, akik már elmentek nyugdíjba, hogy nem lehet csak úgy kiszakadni innen. Aztán szeretnénk a szoba-konyhás lakásunkat egy kicsit nagyobbra, komfortosra cserélni. Az udvarunkban autójavító műhely van, ha éjszakás vagyok, nem tudok a motorpufogástól aludni. Fórizs Sándor fegyelmezett, pontos, segítőkész munkása szakmájának. Többször elnyerte az „Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója" kitüntetést. És most a Főváros Aranyérmét. Szabó Gabriella 11