Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Móricz Zsigmond pesti próbálkozásai II.

1932-ben írt riportja az ínségebédről. Ironikus ez az indítás. Csak éppen azt nem látjuk tisztán, kit vesz vele célba. A budapestieknek szól-e ez, akik elfeledkeznek az országról, vagy az országos politikának, amely mostohán kezeli, így bünteti a „bűnös" várost. Vagy őt magát illeti az irónia, mert harminc év alatt sem tudott igazán pestivé válni, nem látja, ami a szeme előtt történik, néhány lépésre a Nemzeti Színháztól egy pincehelyiségben, a kilencvenhat népkonyha egyikében. Három deci borsólevest, három deci paradicsomos káposztát és debreceni kolbászt adtak az utalványra, tizenöt deka kenyérrel. Móricz is megette jóízűen, és dicsérte a tisztaságot, rendet, gyöngédséget. De . . . „Mikor vége volt a jegyutalványosok ezres sorának, a maradékokra megjelentek azok, akiknek még jegyük sincs. Száznál többen voltak. Ezek kapják, amit lehet. Aki levest kapott, elmegy, a többi kap főzeléket. Mikor ez is elfogy, a hátramaradottak egyegy darab kenyeret kapnak. Mikor az sincs, bezárják a kaput. Megrendítő látni a kinyújtott kezeket, akik reszketve nyúlnak az utolsó darab kenyér után." Pokolba illő jelenet.. . A befejezés megint ironikus, de világosan, egyértelműen: „Az ötvenesek ebédje gazdagon kifizeti magát. Rend van és nyugalom Budapest utcáin." Személyesebb, háborgatóbb élménye volt a Kiserdő. Egy memorandum-forma cikket és egy elbeszélést írt a nyomortelepi látogatásáról. A két írás motívumai összefonódnak, a címük is egybecseng: Isten báránykái és Kiserdei angyalok. Kinek a kalauzolásával jutott el ide, nem tudjuk. Csak gyanítani lehet, hogy egy leány akadt az útjába. Az, akit az elbeszélésben Gitkának nevez. így a kiserdei felfedező út előjátéka lehetett a még nagyobb elkötelezettséget hozó találkozásnak: Csibével és a budai Rodostó utcával. Madártávlatból, a ferencvárosi pályaudvar kerítésétől nézve a kiserdei telep szinte szép: „Óriási bódétábor az ezüstfehér ég alatt, a szelíd őszi napfényben, ezernyi bódé, egy-egy falat kerttel." Közelebbről megtekintve is talál benne valami hangulatot, aki csak úgy idevetődik: „A telep a legcsodálatosabb világ a világon. Csupa bódé bódé után. Akkora deszkavityillók, mint egy falusi mellékhelyiség a házak mögött. Líciumkerítése van valamennyinek, tehát azért egy kis rend van a telepen. Az utcácskák, gyalogösvények a líciumkerítések között sarkosan kanyarognak. A bódék százával sorakoznak, ezrével. Némelyikben világos van, a pici ablakokon kiszűrődik a petróleumlámpa fénye, ezek a gazdagok." Móricz egy szétbontott bódé anyagát tüzetesen megvizsgálta. Elképzelem, hogy a botjával is beleturkált a szánalmas maradványokba: „Fundamentum egyáltalán semmi. A homokföld színére leraktak néhány követ. Hatszögletű utcaburkoló bazaltkövet, amit az út mellett találtak. Néhány darab betontörmeléket. Felbontott konyhabeton darabokat, egypár téglát és mindenféle kőtörmeléket, amit sár és vályog közé raktak. Erre ócska deszkából két méter magas falat, amit sárral betapasztottak. Padlásos teteje egyetlen háznak sincs, csak lapos tető, ringy-rongy deszkából, behúzva az eső ellen kátránypapírral." S akik így rótták össze viskójukat, azok — isten báránykái — még panaszkodásukban is milyen szelídek: „— Ó, nekem ablakom sem volt a múlt télen. Jó az istenke, megsegített, egész télen kihúztam, semmi se volt az ablakon, csak a rongy, amivel letakartam. Azért még csak náthám se volt." Nem is az a nagy baj, hogy így laknak, ablaktalan bódéban, hanem hogy innen is menesztik őket. Fölmondták a kiserdeieknek. 2260 személy — írja Móricz nyomatékkal. Bizonyosan megfordult a fejében az is, hogy az ő pátriájában már nem akármilyen falu, hanem nagyközség, aminek ennyi lakosa van. De hogy ekkora falut csak úgy elűzzenek, ez a török időkben történhetett utoljára. A pesti külvárosban ez is lehet: menjen ki merre lát. Ahogy 1928-ban már egyszer megfelezték a Kiserdőt: lóvásárteret telepítettek a lebontott részére. Volt aki elköltözött, volt akit befogadtak a megmaradottak, összébb szorulva. De most mi lesz? A megrettent bódélakosok érdekében írja könyörgő cikkét. „A Lóvásártér tökéletesen van megépítve. A pavilonok remekek. Hatalmas víztorony is van. Isten báránykáinak, az embereknek, könyörületet!" Az elbeszélés rejtélyes Gitkája napközben vetőmagborsót válogat kétszáznegyvened magával egy nagy „bálteremben". Aztán használt átszállójegyekre vadászik a Boráros téren;

kamaszlányok társaságában. Ő minősíti, melyiket lehet még félóráig is használni, s ő vigyáz arra is, hogy a gyerekeket el ne csípje a rendőr. Este udvarlóját, az állástalan fiatalembert vacsoráztatja meg szelíd erőszakkal. Éjszaka kétségbeesetten szerelmeskedik a fiúval egy szeméthalmon. Végül fűtenivaló gazt tépked és lopott deszkát aprít barátjával együtt egy özvegyasszonynak. Neorealistafilmtémának is beválna ez az elbeszélés. Gitka szent leány, jótevő és megbékítő. Barátja viszont a dühös fiatalok közül való, aki alig tudja fékentartani a gyilkolhatnékját. Csibe A kiserdei kirándulás után egy-két évvel esett Móricz Zsigmond találkozása azzal a lánnyal, akinek gáttalan vallomásai a legmélyebb emberi nyomorúság ábrázolásáig juttatták el írói útjának végén. Lehet, hogy csak én érzem így: Csibe nem olyan magabiztos egyéniség, nem olyan kiforrott karakter, mint Gitka. Talán még lelencgyerek korában szokott hozzá és törődött bele, hogy vele a dolgok csak úgy megtörténnek, mindig van, aki sorsáról határoz. Ő legfeljebb makacssági rohamaival jelzi, hogy nincs kedvére a helyzete. Tehetsége viszont abban mutatkozott, hogy ami így megesett vele kiskora óta, azt fel tudta idézni, ki nem kerülve a legvadabb színeket sem. Lehet, hogy erre Móricz kérdezési módszere vezette rá, de ennek nyoma nem maradt meg a Csibe inspirálta művekben, sem az Árvácskában, sem a novellákban. Első találkozásuk színhelye a Lágymányosnak akkor még feléből-harmadából beépített része, a külső Bercsényi utca, ahol a Vak Macskához címzett kocsma tengődött egykor. „Lassan kioltották az ügyelők az égi rivalda lámpáit. Már avörös és fehér elmúlt, csak a kékek égtek és világítottak valamenynyire. Ez rendkívül titokzatossá tette a budai szántóföldeket, ahol a learatott kukoricatáblák között imitt-amott óriási bérházak nőttek, mint szörnyeteg bolondgombák, amelyekbe mégis valamiféle élőlények kvártélyozzák magukat s éjszakára szórványosan bandukolnak el a BEAC-pálya mellett, hogy a félkomfortos lakásokban éjjeli nyugodalomra helyezkedjenek el." Ezzel a helyszínrajzzal kezdődik az első Csibe-elbeszélés, amelyben azonban Csibe még nem lép fel. Csak a másodikban, ahol a mama, aki egyáltalán nem a mamája, otthagyja egy szál kivágott ruhában a Vak Macska asztalánál ülve, hogy keressen pénzt, vagyis pénzes partner1

:. A Vak Macska falait egy naiv festő, vagy ahogy akkoriban mondták: őstehetség mázolta tele. „...a tulajdonosnő nem tud eleget mentegetőzni, ha új vendége jön, hogy a csirkefogó becsapta őt s rettenetes betyárokat és erkölcstelen bokorugrós parasztlányokat pingált, úgy, hogy szégyenére válnak az egész úri Bercsényi utcának. Én azonban megragadom az alkalmat, hogy e helyről megnyugtassam a kedves Róza mamát, hogy nem kell szégyellnie azokat az őstehetségi alkotásokat. Ha a mai ízlésnek nem is felelnek meg, a jövő igazolni fogja őket. Ebben a primitívségben báj van." (Vajon nem lappanganak-e ott ezek az immár irodalomtörténeti érdekességű falfestmények az egykori Vak Macska falán, megóvó meszelések alatt?) A pingált betyárok képe alatt ismerkedett meg Csibe egy finom fiatalemberrel. Aki azonban — ha jól gyanítom — több személyből összeötvözött alak. Többek közt Móricz Zsigmondból. Az ő első találkozása Csibével valahogy kimaradt a novellafüzérből. De a kedves fiatalemberrel folytatott Csibe-párbeszédek, a rávágós merész válaszok igazában úgy hangozhattak el, hogy Móricz volt a kérdező. A fiatalember itt leírt gondolatai is szembetűnően Móricz Zsigmond-osak: „Szívesen adott volna bármilyen pénzt, ha valaki felvilágosítja, ki lehet ez a kis durcás. Miért ül itt meztelenül ebben a késő éjjeli órában? Mit vár? Akárkit?. . . Valahonnan vidékről szakadt ide? hogy olyan közvetlen és édes a hangja: „az anyja szemit". A falu kirepített egy kis madarat s ez most tél kezdetén fészket keres?" A beszélgetésnek, amit alkalmi partnerével folytat Csibe a Vak Macskában, olyan novellákban támad folytatása, amelyekben már kétségtelenül az író a partner. Az első — átköltött — találkozás dialógusából: „— Úgy ülünk, mint az iskolában. — Maga járt iskolába? — Hogyne, mit képzel? — Mennyit? — Négy polgári és három tanítóképző . .. — És melyik képezdébe járt? ... A csalogányutcaiba? A lány felnevet. — Csalogány ... — újra nevet. — A csalogány az pacsirta, nem? Afiú már tudja, hogy nem járt 21