Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - A címlapon: Újpalota (Csigó László felvétele)

fölött is kifogásolható minőségű. Másrészt va fővárosi, nagy koncentrációjú ipar ugrásszerű fejlődése következtében az ipari szennyvizek mennyisége lényegesen megnőtt, agresszivitása fokozódott. Ehhez járul a lakossági szennyvizeknek a tömeges lakásépítkezések miatti megnövekedése, amit az új típusú mosószerek használata minőségileg is kedvezőtlenül befolyásol. Az elhasznált vizek összegyűjtése A lakossági, az ipari és a csapadék eredetű szennyvizek számtalan helyen keletkeznek. Ezek nagy részét a városi közcsatorna-hálózat gyűjti össze. A szennyvíztisztításhoz tehát tágabb értelemben a gyűjtő-csatornahálózat is hozzátartozik, hiszen összegyűjtés nélkül nem juttathatók a vizek a tisztítóba. A budapesti csatornahálózat ún. egyesített rendszerű, ami azt jelenti, hogy ugyanabban a hálózatban folyik le a területre hullott csapadék és az épületekben keletkezett szennyvizek. A hálózat gravitációs elven működik; a csatornacsövek a terep esését igyekeznek követni a főváros legmélyebb vonulata, a Duna völgye felé. Kézenfekvő tehát, hogy amióta a csatornázás igénye felmerült a városban, a szennyvizek befogadója elsősorban a Duna volt. A múlt század derekán — a csatornázás erőteljesebb megindulása idején — a csatornák elsősorban a csapadék és a belvíz elvezetését szolgálták, hogy az utak járhatók legyenek. E vizek tehát még nem voltak „igazi" szennyvizek, és így a számtalan dunai kitorkollás nem okozott egészségügyi gondot. Az átfogó terv szerinti csatornázás a múlt század 8o-as éveiben kezdődött. Ekkor a közműves vízellátás hatására megindult a fokozottabb vízhasználat; a lakossági (fürdőszoba, angol W. C. stb.) és az ipari igények egyre nőttek. Abban az időben az élővíz védelmét — az akkor legfejlettebb technikájú ország, Anglia mintájára — úgy írták elő, hogy amennyiben a folyó vízhozama legalább 500-szorosa a bevezetett szennyvíznek, úgy semmilyen tisztításra nincs szükség. Egészségügyi előírásokat rendeltek el, hogy az ivóvizet a település fölött kell kivenni, a szennyvizeket pedig alatta kell bevezetni a folyóba. Ezeknek a klasszikus elveknek a megtervezett csatornahálózat akkoriban messzemenően megfelelt, mert a Duna még kis vízhozamú téli időben is több ezerszeres hígítást biztosított. A szennyvízhálózat végpontja pedig messze került az akkori település alsó határától, ugyanis a mai déli vasúti híd vonalába esett. Ez az egykor igen korszerű csatornahálózat azonban fokozatosan elavult és túlterhelődött. Az időközben eltelt mintegy 90 év után jelenleg 4—5-szörösen több embert szolgál ki, mint amennyit hajdan terveztek. A főváros határainak és beépítésre szánt területeinek kiterjesztésével a víztelenítendő területnagysága is többszörösére nőtt. A változások okozta helyzet felmérésére többször sor került. Végül, sok évi megfigyelés és adatgyűjtés után, 1962-ben elkészült a főváros távlati csatornázási terve, amely elsőízben a szennyvíztisztítás kérdésében is lefektette az alapelveket. Segítő mikroorganizmusok A Duna-vizsgálatok már több mint 15 évvel ezelőtt kimutatták, hogy a főváros területén — a bevezetett szennyvizek hatására — a folyóban megemelkedett a szervesanyag tartalom. Élő kórokozó baktériumok is kitenyészthetők a Duna vizéből. Ezért az illetékesek úgy döntöttek, hogy a jövőben a főváros összes szárazidei szennyvizét — a befogadóba való bevezetés előtt — biológiailag tisztítani kell. A külföldi példák és a saját üzemi kísérleti tapasztalatok alapján a tisztítás módszeréül az akkoriban még újdonságnak számító, nagy terhelésű élesztett-iszapos eljárást fogadták el. Az eljárás alapja tulajdonképpen az élővizekben lejátszódó „biológiai öntisztulás" mesterséges előidézése. A folyamat „főszereplői" azok a mikroorganizmusok, amelyek kedvező körülmények között igen nagy hatásfokkal bontják le a szennyező anyagokat. A kedvező körülményeket oxigén telítéssel teremtik meg. Ezért különböző eljárásokkal (forgókefékkel, légbefúvással stb.) levegőt juttatnak a szennyezett vízbe. Az elpusztult szervezetek alkotják a keletkező iszap nagy részét. Az iszap kezelésére és további ártalmatlanná tételére különböző eljárások ismeretesek. Legkorszerűbbnek jelenleg a víztelenítés utáni elégetést tartják; a mi meglevő berendezéseink rothasztás és szikkasztás után a mezőgazdasági hasznosítással számolnak. Az elmondottakból kitűnik, hogy a szennyvíztisztítás megvalósítása és folyamatos végzése költségigényes tevékenység. A szennyvíztisztítás iránti jogos igény és a lehetőségek összehangolása képezte a távlati tervezés egyik sarkalatos feladatát. A távlati terv elképzelései A távlati terv időtartamát 50—75 évben határozták meg. Még ilyen távlatra is adottságként kellett elfogadni a meglevő, több milliárdos értékű hálózatot és főként annak főgyűjtőrendszerét. Ez, valamint a főgyűjtők végpontjain megépült nagy szivattyútelepek elvileg meghatározták a szennyvíztisztító telepek gazdaságos elhelyezésének lehetőségeit is. 1970-ben — az Általános Városrendezési Terv módosítása nyomán — felül kellett vizsgálni az 1962-es távlati csatornázási tervet. Ennek eredményeit a Budapest Közmű- és Mélyépítési Távlati Terve (1970—1985) tartalmazza. A szennyvíztisztítási elképzelésekben olyan módosulás történt, hogy az északi lakótelepek belépése miatt a korábban elképzelt 4 nagytisztítómű helyett 5 telep létesítésére lesz szükség: a Palotai sziget térségében, az Angyalföldi szivattyútelep mellett, a Csepelsziget északi csúcsán, a Dél-pesti meglevő telep területén és a Nagytétényi Sertéshizlalda alatt. A Palotai sziget térségében lehet majd tisztítani a budai oldalról a Békásmegyeri, az Aranyhegyi és a Csillaghegyi lakótelepek, a pesti oldalról a Káposztásmegyeri lakótelep szennyvizeit, 1630 ha vízgyűjtőterületről, 200 000 m3

/nap mennyiségben. Az Angyalföldi szivattyútelep mellett létesítendő tisztítótelepre érkezik majd nagyjából a Róbert K. krt—Mexikói út és Kerepesi út vonalától északra fekvő 5170 ha terület napi 281 000 m3

-t kitevő szennyvize. A Csepel északi szennyvíztisztító telep Pest középső részéről — beleértve Mátyásföldet, a Rákos községeket és Kőbányát — a központi szivattyútelepre érkező szennyvizeket fogadja. A 7628 ha nagyságú területről várható szennyvíz naponta 577000 m

3. A budai oldalról — a kelenföldi szivattyútelep Duna alatti nyomócsövén — erre a telepre szivattyúzzák az Albertfalva déli határától Buda északi határáig terjedő 6615 ha terület napi 431 000 m3 szennyvizét. A Buda-déli szennyvíztisztító telepen az Albertfalvától délre eső területek, valamint a XXI. kerület szennyvizeit fogjuk tisztítani. A telep vízgyűjtő területe 2836 ha, a várható szennyvíz napi 94 000 m3. A Dél-pesti szennyvíztisztító telep I. üteme elkészült. Teljes kiépítésekor a déli peremvárosok 4126 ha-t kitevő területéről naponta 117 000 m3

szennyvíz tisztítására lehet számítani. A terv megvalósításának előfeltételei Az elképzelések tehát adottak. Megvalósításuk azonban egy sor egyéb tényező függvénye. A legnagyobb gondot az e célra fordítandó beruházási eszközök nagyságrendje okozza. Különösen nagy gond ez azért, mert a jelenlegi hálózati adottságok nem biztosítják a tisztítás előfeltételeit: a szennyvíz megfelelő színvonalon történő összegyűjtését és biztonságos eljuttatását a városrendezésileg kijelölt tisztítási helyre. Ez technikailag, a meglevőkön túl, további főgyűjtő- és gyűjtőrendszereket, szivattyú- és átemelőtelepeket, illetve ezek rekonstrukcióját igényű. Minderre jelenleg csak a dél-pesti tisztítóműnél van lehetőség, ahol a jelenlegi budapesti szennyvízmennyiség mintegy 5—7%-a összpontosul. A legsürgősebbnek ítélt, a Palotai sziget térségében elhelyezendő telep valamennyi előfeltételét — beleértve a gyűjtőhálózat kiépítését is — még ezután kell megvalósítani. A fővárosi szennyvíztisztítás zömét ellátó Csepel északi tisztítótelep megvalósításához kb. 1,5 milliárd forint értékben kell főgyűjtőket, Duna alatti nyomócsöveket építeni; ezzel egyidőben két nagyobb szivattyútelepet kell korszerűsíteni, további 0,5 milliárd forint értékben. Az 1962-es távlati terv mintegy 12 milliárd forintban jelölte meg a beruházási igényt, és a főváros összes szennyvizének tisztítását kb. 2