Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Szabó Gabriella: Otthontalanok otthona

A kicsik tanulószobája — Ha lehetne három kívánságtok, mi lenne ? — Az lenne az első, hogy még hármat kívánhassak! — Nekem, hogy felvegyenek a gimibe, hogy biológus lehessek és sokat utazhassak. — Én azt szeretném, hogy rendes lakásunk legyen, szakmát választhassak és hogy anyukám hozzámehessen ahhoz a bácsihoz, akit szeret. — Vegyenek fel a gimnáziumba, azután egyetemre, hogy várostervező lehessek. — Szabásznő szeretnék lenni, öt évenként találkozni az osztálytársakkal, és ha nekem családom lesz, egészségesek legyenek és jól éljünk, egy rendes lakásban. — Nekem csak egy kívánságom van, hogy a most következő orosz órát felelés nélkül megússzam. Már jön is a tanárnő, kezdődik A nagyfiúk szobája az óra. A beszélgetésből nagyjából kiderült, hogy ki hol lakik — hová született —, és mivé lesz ezután. Talán azok a passzívan félrehúzódó fiúk is intézetiek, akik nem vettek részt a beszélgetésben ? — Ebben az osztályban nincsenek intézeti fiúk, csak a nyolcadik á-ban. Itt csak a tíz lányból hét Cseppkő utcai. Jó dolog, hogy a különbség — legalább is külsőre — ilyen nehezen észrevehető. Az ifi-csoporttal, a 14 éven felüliekkel este, vacsora után találkoztam. A fiúk nem értek rá, nagy munkában voltak: őszi nagytakarítást rendeztek. Már kirámolták a hálóteremből a bútorokat és hozzáfogtak a falfestéshez. A festő- és mázolóipari tanulók adták a szakmai irányítást a leendő lakatosoknak, asztalosoknak, szerelöknek. Éppen a folyosón rendezkedtek. Ahogy elmentem mellettük, udvariasan köszöntöttek. A lányok szobája már tiszta. A világoszöld falakon színes reprodukciók, saját készítésű subaszőnyegek. A modern heverőkön melegítőben, pongyolában „táboroznak" a lányok, ki-ki kedve, hangulata szerint varrogat, olvas, manikűröz, rádiót hallgat, párnát hímez, vagy éppen a frissen mosott haját csavargatja. Nyolc lány egy szobában, 14—16 évesek, csinosak, kedvesek. Néhány percnyi ismerkedés után szívesen beszélnek magukról, először is arról, ki mivel foglalkozik. Margit: Én már egy éve dolgozom, a belkereskedelmi minisztériumban programozó vagyok. A fizetésem kb. 1300 forint, ha leteszem a gépkezelői vizsgát, százzal emelik, ha leérettségiztem, akkor 300-zal. Most iratkoztam be a közgazdasági technikumba. Ági: A Toldi Ferenc gimnáziumba járok, az első bé-be, angol tagozatra. Egyelőre nem is nehéz. Kati: Elsőéves bőrdíszműipari tanuló vagyok. Nekem nagyon tetszik ez a szakma. Erzsi: Én a nyomdász szakmát tanulom, a Szikra Nyomdában. Aranka: Másodéves vendéglátóipari tanuló vagyok. Eladónak készülök. Gabi: A Vámos Ilona szakközépiskolába járok, a férfiszabó osztályba. Szeretem ezt a szakmát, a szüleim is ezt javasolták. Éva: A Pesti Barnabás élelmiszeripari szakközépiskola harmadik osztályos tanulója vagyok, édesipari szakon végzek. Lia: Én is bőrdíszműves leszek, Katival együtt járok iskolába. Fodrász szerettem volna lenni, de lebeszéltek róla. Most már kezdem ezt is megkedvelni. S néhány szó arról, hogy tanulás, munka után mivel töltik szabadidejüket a lányok: tánc, mozi, olvasás, színház, kézilabda, foci, nyelvtanulás, zene, nyáron strand, ifi-park, olykor randevú. Itt, az utolsó szónál megélénkülnek. — A fiúk nem szeretik az intézeti lányokat — panaszolják. — Rossz a vélemény rólunk, mert van néhány csavargó, huligánféle lány az intézetekben is. Miattuk általánosítanak. Nem is merjük megmondani a fiúknak, hogy intézetiek vagyunk; így meg hazudni kell, s ez mindenképpen nagyon rossz. Szóba kerül a divat, az öltözködés. Szeretnének ők is olyan divatos holmikat, mint a többi lány: bőrszoknyát, mini-mellényt, hoszszúszárú csizmát, szép kabátot. De az intézet ruhatárában — érthetően — nem ilyesmik sorakoznak. Ági, a gimnazista, vigasztalóan megjegyzi: —Azért mi sem járunk topisan. Nem kell szégyenkeznünk. Kati felsóhajt: Csak már dolgoznánk, pénzt keresnénk .. . Akkor könynyebb lesz. Végül megkockáztatom a kérdést : ki, mikor és miért került ide. Sorolják az okokat, olyan egykedvűen, mintha csaR a születési adataikat mondanák: — Egy éve vagyok itt, de négy éves korom óta mindig idegeneknél, albérletben laktam, akik enni sem adtak rendesen. Negyedikes voltam, amikor anyám lakást kapott, akkor odaköltöztem. De ő se törődött velem. Csak a férfiaknak él. Nyolcadikos koromban idegösszeroppanást kaptam, hat hónapig voltam kórházban. Azután kerültem ide, saját kérésemre. — Kilenc éve vagyok itt. Kicsi koromban se anyunál voltam. Albérletbe adott ötszáz forintért, ő nem szigorú, szeretné, ha barátnők lennénk, ha mindent őszintén megbeszélnék vele, de ez nehéz, mert sose éltem vele együtt és most már nem is tudnék. Apukámat nem ismerem, állítólag meghalt. — Két éve kerültem ide, anyám disszidált, apámat leszázalékolták. A szomszédok intézték el, hogy hozzanak be. — Nyolc éve vagyok itt, szüleim elváltak, anyám beteg, az öcsém is itt van. — Az én szüleim 60-ban váltak el, azután kerültem intézetbe, Bicskére. A nyolcadik osztály után apám ki akart venni, de van egy húsz évvel fiatalabb felesége, akivel nem tudtam kijönni, azért jöttem ide. — A nevelőszüleim lánya férjhez ment, azután nem volt hol aludnom, ezért vagyok itt, augusztus óta. Még egy kérdés: a jövőről. — Én megértő leszek a gyerekemmel, sose fogom bántani. Nagyon fogom szeretni. — Szeretném, ha majd két gyerekem lenne, egy fiú meg egy lány. De én csak nekik élnék. — Én se leszek nagyon szigorú. — Jó lenne mindenkivel megértésben lenni, nem veszekedni, gyűlölködni, haragot tartani. — Az lenne jó, ha több volna az őszinteség, az együttérzés. Csinosak, kedvesek, komolyak, jobb sorsra méltók. Még maguk is igénylik a védelmet, gondozást, de máris törődnek azokkal, akik talán náluk is jobban rászorulnak minderre. Az otthon igazgatójától hallottam: a lányok patronálják az intézet kis óvodásait, sétálni viszik őket, az Állatkertbe, a Vidám parkba; a szomszéd utcában egy beteg öreg néni gondozását is vállalták. 19