Budapest, 1972. (10. évfolyam)

2. szám február - Zolnay László: Nemzetiségek Pest-Budán

Város az időben XXXII. Zolnay László Nemzetiségek Pest-Budán Az a csodálatos fejlődés, amely azelpusztult,füstölgő romvárost ismét eleven nagyvárossá tette, a bevándorlók érdeme. Mert középkori törzslakossága a városnak — talán egyetlen család sem maradt! A XVII. század legvégén Pest városa lakosságának egynegyed része volt magyar. A többi német, kisebb részben szerb-bosnyák (rác). Az 1760-as évek elejére azonban a magyarországi származású lakosság aránya — Pesten — már elérte a 45%-ot. (Persze, Nagy-Magyarországnak nem minden Pestre vándorlója volt magyar nemzetiségű.) A külföldi Pestre vándorlók között a német-földieken kívül megjelentek a csehek, morvák s különféle balkáni nemzetiségűek is. Jellemző dologként mutat rá a történetíró arra, hogy 1840-ben Pest városának mintegy 4000 teljes jogú polgára között mindössze 18 olyan családfő akadt, akinek ősei már a XVIII. század elején is pesti polgárjoggal rendelkeztek. (És ha ilyen statisztikákat szerkesztenénk — családunktól kezdve iskolai osztályokig, hivatalokig, gyárakig —, bizony, az ezrelékek vagy tíz-ezrelékek nagyságrendjébe tartoznának azok az emberek, akiknek elődei kétszázötven esztendeje pest-budai lakosok lettek volna.) A XIX. század első felének s az 1850 utáni éveknek népszaporodásában — a lakossággyarapodásnak ebben a biedermeier demográfiai robbanásában — még tetemesebb a bevándorlók aránya. 1869-re Pest mintegy kétszázezer lakójának mindöszsze 63%-a „bennszülött". Összességében — mondja a kor jeles búvára, Vörös Károly — „1869 és 1950 között Budapestnek a bevándorlási nyeresége körülbelül háromnegyed millió ember! A feudális csökevényekkel terhelt faluból a XIX. század legvégéig a Budapestrehúzódás játszotta a későbbi amerikai kivándorlás szerepét . . ." Tekintsük át most fővárosunk hajdani lakóinak nemzetiségi, vallási viszonyait. Pest első magyarjai — és utolsó törökjei A XVII. századvégi pestvárosi összeírásokban — amelyeket magyarul nem vagy rosszul tudó német emberek vetettek papírra — kegyetlen ortográfiával leírt magyar nevekre is akadunk. Ilyen magyar név az Atsch (Ács), az Ertochs (Erdős), a Gentesczi (Gencsi), Kovacks (Kovács), Nagi (Nagy), Sabonosch (Szappanyos), Schőleczi (Szöllősi), Schodos (Zsoldos) s egy sereg hasonló. Az első pesti házösszeírás a következő etnikai képet rajzolja meg: 158 német, 75 magyar, 12 szláv (szlovák, cseh?), 31 rác (szerb), 3 olasz. A németség tehát 37 háztulajdonossal — vagyis 37 családdal—az összes többi nemzetiséget is meghaladja. Rómer Flóris, a múlt század úttörő régész-kutatója dolgozta fel első ízben Pest régi háztulajdonos-jegyzékeit. De átvizsgálta a város első anyakönyveit, tanácsülési jegyzőkönyveit is. Az anyakönyvekben akadt rá az utolsó budai-pesti törökök emlékezetére. Erre is érdemes egy emlékező pillantást vetnünk. A balparti város első tíz esztendejének legrégibb anyakönyve a pesti belvárosi plébániatemplomé. 1690-től 1700-ig vezette azokat Putanich János plébános. Itt látjuk — 1690 decemberében — egy kilencéves török leánykának Katalin névre való keresztelése bejegyzését. Utána egy hétesztendős török kislányt, majd egy ötéves török fiút, végül egy tizennyolc éves török hajadont kereszteltek meg. 1690-től 1699-ig mindössze 29 török hajtotta fejét a pesti plébánia keresztvize alá, holott 1686-ban összesen 6000 török került keresztény kézre. Hová lettek a többiek? Szomorú szakasza, fekete fejezete várostörténetünknek a pest-budai fogoly törökség sorsa. A gyermekek közül a kiszmetet áldhatta az, aki — mint rabszolgasorú cseléd — irgalmas szívű gazdára akadt. A megkeresztelt gyermekeknek az emberséges Putanich plébános igyekezett pártját fogni. Keresztény voltuk is már a jogvédelem minimumát jelentette. Megesett, hogy a török rabokkal embertelenül viselkedő pesti polgárokat Putanich bepanaszolta a tanácsnál. És a tanács — dicséretére legyen mondva — meg is tárgyalta ezeket a panaszokat. így 1691. november 25-én a pesti jegyzőkönyvben olvassuk: az egyik pestvárosi bormérő egy nála szolgáló török leányt — azért, mert víz helyett pálinkát adott — megégetett, megszúrt. Azután kegyetlenül megverte a szerencsétlent, s ha a „szánandó teremtés" — mintegy az egyház irgalmát kérve — Putanich plébánoshoz nem menekül, megöli. Budán közvetlenül az ostrom után a „vár alatt őrizték az árva és koldus török gyerekeket". 1687-ben egy félesztendő alatt száznegyvenet keresztelt meg közülük Neuburger Fülöp, budavári jezsuita. A szép Kártigám — Valóság és költészet Ime, ez volt a budai-pesti török maradék sorsa. A valóságban. És a költészetben? A „románokban"? 1772-ben Pozsonyban, Füskuti Landerer Mihály betűivel jelent meg Bodóbaári és Nagylutsei Mészáros Ignátz magyar író jeles műve, a Kártigám. Címe maga is felér egy kisregény terjedelmével. (Egy kis-rémregényével!) Hangzik pedig ekként: „Buda várának visszavételekor a' keresztények fogságába esett Kártigám nevű török kisasszonynak ritka és emlékezetes történeti, mellyeket némely különös feljegyzésekből magyar nyelvbe foglalt . . ." etc. Az érzelmes román szerint Kártigám — e hamisítatlan világszépség — az anatóliai basának Budán foglyul ejtett leánya. Megmenekül, s Krisztina névre keresztelik. Szépsége-jósága okán nem kisebb legény veszi feleségül — egysmás kalandok után —, mint maga a toszkánai nagyherceg. Boldogságuk végül az egekig szárnyal, amikor előkerül az anatóliai basa is. És kiderül: Kártigám Budán már másodszor esett fogságba. Ugyanis „egy nagy magyar uraság szülötte", s maga az anatóliai basa is mint fogoly gyermeket vette magához és nevelte fel. Amiből is kiderül: vae victis! Töröknek születni — mint mondták — nem bűn, csak szégyen. S a tanulság? Az, amit e soknevű Ignátz, magyar író ekként kalapál éktelen klapanciákba: „A 'jó 's hü szerentse viszi embert nagyra, Az igaz jó erkölts emeli nagyobbra; Nyelv, ruha tsalhatnak: ki melly Haza szülte? Példa e kettőre Kártigámnak élte .. ." (A kiagyalt Kártigám-regénynek — e barokk kriminek — volt valami halavány történeti alapja. Mészáros Ignác is utal e „különös feljegyzésekre". Johann Dietz, a brandenburgi választófejedelem segélyhadának 1686-ban Budán működő felcsere 1735 körül papírra vetette regényes élete történetét. Memoárjaiban az alábbi gyászos hangulatképet találjuk. 1686. szeptember 2-án — a felszabadulás napján — Buda ég. „. . . amikor egy égő ház pincéje mellett elmentem — írja Dietz —, abból egy öreg aszszony mászott elő és lábamhoz vetette magát, két gyönyörű szép leányával együtt. Zokogtak és a maguk nyelvén, amelyet én nem értettem, esdekeltek, hogy védjem meg őket. Megnéztem őket. A leányok szép karcsúak voltak. Az egyik tizenhét, a másik tizennyolc esztendős lehetett ... Nagy gondban voltam, mit kezdjek velük. Alig vittem be őket sátramba s tétettem elébük ételt-italt, parancsnokom, Schöning tábornok megtudta, hogy szép török nőkre tettem szert. Azonnal parancsot adott, hogy küldjem hozzá őket. Engedelmeskednem kellett s igy elvesztettem legszebb zsákmányomat. A leányokat pedig sok előkelő törökkel és gazdag zsidóval együtt elvitték egészen Berlinig, itt, amikor agárdánál dolgoztam, őket is gyógyítanom és kötöznöm kellett. Később klkeresztel-39