Budapest, 1972. (10. évfolyam)

2. szám február - Gábor István: Egy régi épület új arca: ELTE Természettudományi Kar

Lépcsőházi részlet hatóan tanúskodik — ha anekdotikus formában is — Ádám bácsinak, Eötvös Lóránd öreg laborán» sának híres mondása: „A fizikát dicséretesre csak a méltóságos úr tudja, jelesre csak én, a tanársegéd urak talán jóra, a hallgató urak legfeljebb elégségesre." A bölcsészkar XX. századi történetétől, a nagy tudósok munkássága mellett, elválaszthatatlan a Galilei-kör működése. Azért is emlékezünk meg erről a forradalmi szellemű értelmiségi mozgalomról, mert annak egyik jellegzetes vonása éppen a természettudományok iránti érdeklődés volt. A kör egyik jelentésében ezt olvashatjuk: „A hét majdnem minden napján összejöttünk, hogy természettudományi és ismeretelméleti részletkérdéseket beszéljünk meg." Egy másik beszámoló részlete: „A múlt hónapban a természettudományi szemináriumban négy összejövetel volt, melyeken a Föld története, a biológia főbb problémái, a leszármazás ténye és bizonyítékai, és a leszármazást magyarázó elméletek kerültek megbeszélésre." De ne feledkezzünk meg a Galilei-kör szociális tevékenységéről sem, hiszen éppen ebben nyilvánult meg gyakorlati síkon a mozgalom haladó jellege, a Tanácsköztársaság létrejötte előtt. Az előbb már idézett jelentésben írják: „A kör következő havi működésének legfontosabb része a diákstatisztikai felvétel eredményéről való beszámolás lesz. A diáknyomor feltárását a Galilei-kör nagyszabású gazdasági diákmozgalom megalapozásával kívánja összekötni." (A jelentéseket Rubin László idézi a Századunk című folyóirat 1928-as évfolyamában, „A Galilei-kör története" című tanulmányában.) Hogy a Galilei-kör nem ok nélkül foglalkozott a szegény sorsú diákok helyzetével, azt Benedek Eleknek egy korábbi vezércikke is alátámasztja, a Fővárosi Lapok 1894. november 7-i számában: Az egyetemisták számára nincs menza; „mágnásaink, főpapjaink közül alig egynehányan nyitották meg e célra erszényüket, s ím itt a hideg tél, a szegény diákok ácsoroghatnak éhes gyomorral, vékony ruhában az utcákon, a vendéglők ablakai előtt." Benedek Elek arra is figyelmeztet, hogy az egyetemen nem csupán szociális kérdésekről van szó: „Egyedül a Jó Isten a megmondhatója, mert erre még statisztikánk nincs, hogy hány ifjú züllődik el az egyetemi évek leforgásán, gazdag és szegény, mivel hogy senki sem törődik velük. A tanárok a legkevesebbet, ők előadnak, kollokváltatnak, a szigorlatokon buktatnak: ez az érintkezés tanár és diák között." Későbbi keletű az a jellemző adat, hogy míg az 1929 —30-as állami költségvetésben 4 millió 700 ezer pengőt szántak a Pázmány Péter Tudományegyetem dologi kiadásaira, ez az összeg az 1934 — 35-ös tanévben 36 százalékkal, kereken 3 millió pengőre csökkent. A Ságvári-terem a ,,Gólyavár"-ban 4-A Tanácsköztársaság néhány hónapos fennállása is jelentős változásokat eredményezett az egyetemen. Ekkor lett előadó a bölcsészkaron Babits Mihály, Turóczi-Trostler József, Laczkó Géza, Vadász Elemér, a klasszika-filológus Révay József, a nyelvtudós Beke Ödön. A közoktatásügyi népbiztos 1919. május 17-én egyetemi tanárrá nevezte ki Babits Mihályt a modern magyar irodalmi és a világirodalmi, Király Györgyöt a régi magyar irodalmi, Fülep Lajost az olasz nyelvi és irodalmi, Szekfü Gyulát a történeti segédtudományi, Hevesi Györgyöt a fizika-kémiai, Vadász Elemért az őslénytani tanszékre. A Trefort-kertben ma is nagyobb összejövetelekre használatos épület, a Gólyavár — ma: Ságvári-terem — a Tanácsköztársaság alatt fontos politikai gyűlések színhelye volt. Itt rendezték meg például a művésznövendékek, a közalkalmazottak összejöveteleit. Több érdekes ankétot rendezett a Gólyavárban a Szocialista Jogászszövetség, Kim Béla pedig 1919. július 4-én itt tartotta meg előadását a magyar tanítóság feladatairól. Tudjuk, mi lett a sorsuk a Horthy-rendszer alatt azoknak, akik a Tanácsköztársaság munkájában részt vettek. Üldözést szenvedtek a forradalmi szellemű egyetemisták is, a proletárforradalom alatt kinevezett professzorokat pedig a Tanácsköztársaság leverése után azonnal menesztették. Néhányan, mint például Vadász Elemér, csak a felszabadulás után kapták vissza egyetemi katedrájukat. Lukács György is csak 1945-ben került az egyetemre. Az egyetem, ahol 1945 szeptemberének első napjaiban már megkezdődtek a beiratkozások, kifosztva, csonkán és kiégve fogadta az új diákokat. A háborús épületkárokat 4 millió 618 ezer aranypengőre becsülték; a berendezésben, műszerekben, könyvekben elszenvedett kár megközelítette az 50 százalékot. A súlyos károk pótlására közvetlenül a felszabadulás után mozgalom indult „Munkások a tudományért, tudósok a munkásokért" jelszóval. A MÁVAG munkásai például 40 ezer munkaórát ajánlottak fel a bölcsészettudományi kar épületének helyreállítására. Erről az áldozatkészségről mondotta akkoriban az egyetem egyik tanára: 24