Budapest, 1972. (10. évfolyam)

2. szám február - Szabó Gabriella: Gyermek- és ifjúságvédelem

szólok, hogy ma megint később jövök, vagy nem tudom, mikor jövök, szó nélkül tudomásul veszi és este kilenc-tíz órakor még ahhozisvantürelme, hogy végighallgasson. Apám is ilyen volt, ő évtizedekig a hajdani családvédelmi szervezetnél, az ONCSÁ-nál dolgozott, s amikor az megszűnt, egy szociális otthon vezetője lett. Talán tőle örököltem a hajlamot; alighanem az ő régi, esténként elmondott történeteit hallva erősödött meg bennem az elhatározás, hogy én is ezt a hivatást választom. — S kik segítik a gyámhatóság munkatársait? — Sokan vannak, de sose elegen . . . Óvodákban, általános-és középiskolákban a gyermekvédelmi megbízottakon kívül a pedagógusok, az igazgatók, a lakószomszédok, a munkahelyekről a dolgozók, a szakszervezet, a nőbizottság. De a munkahelyek sokkal többet tehetnének. S a máshonnan érkező segítőszándék, meg a magunk igyekezete is gyakran kárbavész. Amit most mondok, ne vegye panaszkodásnak. A mi dolgunk a megelőzés. Ebbe szinte minden tevékenységünk belefér. Ám nem mindegy, hogy milyen stádiumban jut el hozzánk egy ügy. Rendbe tudjuk-e hozni mi, vagy már a rendőrség, a bíróság beavatkozása is szükséges. A bölcsődés-, óvodáskorú apróságokon szinte alig lehet észrevenni, hogy otthon bajok vannak. De a harmadik, negyedik osztályos gyerekek viselkedése már árulkodik a családi élet zűrzavaráról, a felső tagozatos veszélyeztetettek pedig csavarognak, kisebb-nagyobb vétségekért a rendőrségnek is van dolga velük. Az lenne jó, ha idejekorán értesülhetnénk a bajokról, akkor, amikor még könnyebben és eredményesebben lehet segíteni. — Nézzünk egy tipikus esetet. — A veszélyeztetett család szomszédai felháborodottan jelentik: az apa részeges, elissza a keresetét, a család nyomorog és állandóan retteg. A gyerekek piszkosak, éheznek, a lakásból kizárják őket, iskolába sem járhatnak rendesen. Az apát az egészségügyi osztály segítségével elvonó kúrára javasolják és megindítjuk ellene a bírósági eljárást, ifjúság elleni bűntett címén. Már eddig is rengeteg munkánk van az ügyben: kihallgatások, jegyzőkönyvek, környezettanulmányok stb. Igenám, de az esetek túlnyomó többségében a bejelentők nem jönnek el a tárgyalásra, sőt, letagadják, hogy bármit is láttak vagy hallottak. Egy-egy ilyen ügyben öt-hat bírósági tárgyalást is kitűznek, mert tanúk híján mindig elnapolják. A tanúk távolmaradásának oka: félnek a randalírozó főbűnös, az apa bosszújától. Végülis, tanúk hiányában, a bíróság kénytelen elejteni az ügyet, és a szülők megússzák rendőri figyelmeztetéssel. — És hadd mondjak még valamit. Az ügyeket, eseteket mi ismerjük igazán, hiszen benne élünk. Mégis, a bírók többsége bizalmatlan a gyámhatóság képviselői iránt; a vádlottak előtt bemondják a lakcímünket; keresztkérdésekkel faggatnak minket. Joggal elvárhatjuk, hogy hatóságként kezeljenek bennünket. Aztán meg, ha a rendőrségnek adjuk át az ügyet, ők mindent újra, élőiről kezdenek: kihallgatást, jegyzőkönyvet, környezettanulmányt — de gyakran ők sem tehetnek semmit. S ha mégis összegyűlik a szükséges bizonyíték, akkor is a „nevelő hatás" vélt reményében túl enyhék a büntetések. Legtöbbször felfüggesztik a züllött apa büntetését, az pedig néhány hét vagy hónap után folytatja, ahol abbahagyta. — Mindez kedvét szegheti a gyámhatóság dolgozóinak. — Nagyon nehéz valamit elérni, de azért a munkánk mégsem eredménytelen. Amikor járom a területemet, gyakran megállítanak az utcán, asszonyok, gyerekek, volt tanítványaim. Panaszkodnak, vagy örömmel újságolják, hogy mostanában jól vannak. Mások, ha rendeződik a család helyzete, eltűnnek, kikerülnek bennünket, szégyellik azt, ami volt. — Sokan nem is intézkedést kérnek tőlünk, csak együttérzést. Jönnek ide, az irodába asszonyok, néha férfiak, nagyfiúk, lányok és szó szerint elsírják panaszukat, bánatukat, aztán nem is kell semmit csinálni. Megkönnyebbülnek attól, hogy kiönthették a szívüket. Például a múltkor egy apa kétségbeesve adta elő, hogy hónapok óta nem látta a kislányát, segítsünk elintézni a láthatást. Kiderült, hogy nem az anya tiltja a gyereket, a 13 éves kislány az, aki nem akar az apjával találkozni — mert az apja elolvasta a naplóját. Emiatt kerüli, bújik előle. Bárcsak ott tartanánk, hogy az efféle ügyek volnának többségben, s nem az olyanok, ahol az anyát, a gyerekeket, a szomszédokat és a gyámhatóság munkatársát is konyhakéssel fenyegeti egy-egy elvadult férj, apa — mondja a gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő. Dr. Nedeczky György a VI. kerületi tanács gyámügyi csoportjának vezetője. Talán ő az egyetlen Budapesten, aki egyfolytában harminckét éve munkása a gyermek- és ifjúságvédelemnek. Csupa energia, gyors beszédű, élénk mozgású, cselekvésre mindig azonnal kész. — A tevékenység maga az élet — mondja. Egyébként ő az egyetlen a tanács épületében, aki külön engedéllyel öt óra után is benn maradhat. A portás gyakran este 7—8 órakor zárja be utána a kaput. — Sokszor nincs gépírónő, s a fogadónap valamennyi ügyét rögzíteni, iktatni kell valakinek — magyarázza. Hirtelen témát vált: — Az emberek nem rosszak, csak szerencsétlenek. S ahogy én látom: a férfiakat nem kell védeni, ők mindigmegvédikmagukat. Védeni a gyengéket kell, a gyerekeket, a nőket, az öregeket. Nem szégyen jónak lenni másokhoz. Semmire sem vagyunk jók, ha csak magunknak vagyunk jók. Egyszerűen mondja a hitvallásnak is beillő szavakat. Tizenhétévesen leérettségizett, mert ötéves korában már iskolába kerülhetett. Huszonegyévesen doktorált, s mindjárt az Árvaszékhez került. így emlékezik arra az időre: — Az árvaszéki munka lényege nem a személyvédelem, hanem a vagyonvédelem volt. Kiskorú árvák örökségét, birtokát kellett védeni a rokonok kapzsiságával szemben. A megelőzés szinte nem létezett. Ha egy asszonyt megvert az ura, nem is jött be, nem foglalkoztak akkor ilyesmivel. Azután, az 50-es években azt hittük, a szocialista társadalomban maguktól megoldódnak az emberek közti Korniss Péter felvétele