Budapest, 1972. (10. évfolyam)

2. szám február - Granasztói Pál: A Belváros egykor és ma III.

A Váci utca. Czeizing Lajos felvételei A Duna Intercontinental. Csigó László felvétele esetleg egyedül a Centrál hiányzik. A hely jelenlegi felhasználása nem szerencsés ilyen exponált központi hármas utcasarkon, s a városképben sem az. Az idősebbek — márpedig ez a korcsoport növekszik —, a nyugalmat keresők, vagy otthon dolgozni nem tudók, esetleg asztaltársaságok megérdemelnének legalább egy sarkot a városban. . . Eltűntek jórészt, s ez bizonyosan szélesebb körnek veszteség, a járdára kitett teraszok, kis kertek, nemcsak a Korzón, vagy a Vadászkürt, a „Blumenstöckli" udvarán, hanem sok helyen másutt is; egy-kettő kivételével, mint pl. a Kárpátia, a Corso étterem. Az eltűnések okai különbözőek, de bizonyos, hogy régen jóval több volt, s kellemesek, vonzóak, főként melegebb időben, nyári estéken. Eltűntek az egyszerűbb kisvendéglők, ahol egyrészt olcsóbban étkezni, másrészt üldögélni, összejönni lehetett, mint ma is Itália bármelyik városa legtöbb terén, sarkán. A Belváros vendéglátói szerepe ma túlzottan a nagyobb egységek s a hivalkodás, a vélt idegenforgalmi érdekek felé tolódott — hiszen a turisták többsége sem nagypénzű —, s a saját, egyszerűbb, takarékosabb, éppenséggel munkás, iparos lakosságának, itt dolgozóknak a rossz, megtűrt italboltokon kívül alig nyújt étkezési, találkozási lehetőséget. Holott a meglevők csinosítására kétségtelenül van törekvés. Ezen előbb-utóbb segíteni alighanem kevésbé közgazdasági, mint inkább szemléleti és szervezési megfontolásokat kíván, figyelembe véve más nagyvárosok belvárosainak tapasztalatait is. S a járókelők, az utca élete ? Teljesen más. Nem csak a mai színes, változatos öltözékek, hajviseletek, a sok fiatal, nyáron a sok turista miatt, hanem mert - amint már szó volt róla — a Belváros osztályhelyzete az össztársadalmi változások keretében teljesen megváltozott. Bizonnyal akadnak még régóta itt lakók, egymást nyilván ismerik, vannak ilyen eredetű kapcsolatok — de nem ez az általános. Az általános az, hogy egy kiegyenlítettebb, hivalkodó luxustól és nyomasztó szegénységtől egyaránt mentes új társadalom — az egész fővárosé — áramlik át a Belvároson, özönli el utcáit; akik Magyari prímást valaha csak félhomályból, szélről hallgathatták. E városrész kiváltság-érzetet ma már alighanem senkinek sem ad. Űj nagykeresők néha autóikkal, ruházatukkal vonják magukra a pillantást, s olykor egy-két cigányasszony meg cigánygyerek is idejár kéregetni. Koldusok azonban már nincsenek, s botjukkal maguknak utat nyitó grófok sem. S ha néha-néha eszembe is jutnak régi dolgok, szokások, kényelmek, érthető nosztalgiával, a mai Belvárosban egyértelműen és határozottan jobban érzem magamat. Hv az egybevetés az egykori és a mai Belvárosról, már csak terjedelme miatt is, vázlatos. De szempontjai, szerzőjének személye folytán is az. Építészként csak a város formákba merevedett képét vizsgálhatná tárgyilagosan; urbanistaként az ennél tágabban értelmezett képet: a formák mögött, a házak között zajló életet is. Itt születvén és nevelkedvén azonban óhatatlanul nosztalgiák, szubjektív elemek törhettek elő emlékeimben, megítéléseimben, íróként pedig események, jellegzetességek. Ezen múlhatott talán nem egyszer, hogy mit emeltem ki, miről szóltam és hogyan, ily sokrétű témában. Mindezt pótolni, egyértelműbbé, objektívebbé, teljesebbé tenni alighanem beható szociográfiai analízist, történeti kutatásokat, urbanisztikai összegezést kívánna. Amit mégis, összegezésként mondani szeretnék, voltaképpen ismétlés. Egyrészt az, hogy a Belváros ma még mindig alakul, s átalakulása az egykorihoz képest eddig mindössze két évtizedes. Sokat, sok értéket is kapott örökségül; egyrészt a századforduló idején történt átépítése folytán és az első világháborúig tartó felfejlődésével, amikorra bizonyos fokig s értelemben úgyszólván készen lett, másrészt még régebbi időkből. Hagyományokat, műemlékeket. Ügy rekonstruálni, s olyan ütemben, ahogyan az külsőbb városrészekben előirányzott, céltalan és helytelen volna; itt inkább apránként, hellyel-közzel lehet újítani, pótolni, a sok megtartásra érdemes érték között. Az újulás tehát mindenképpen korlátokra talál. Az olyan réginek viszont, ami már nem érték, el kell tűnnie, átadnia helyét a jobbnak, haladottabbnak. Ez kevésbé az új épületekben, mint inkább a városképet alakító egyéb életjelenségekben mutatkozik meg. A Belváros ennek révén sok korábbi vidékies, az osztálykülönbségekből is eredő vonását levetette. Sok új vonása pedig szükszégszerűen következik a társadalmi, gazdasági átalakulásból. De nem mindegyik. Nem egy olyan hiányosság, probléma, amiről szó esett, leküzdhető mai és elkövetkező lehetőségeinkkel. Ez egyrészt szemlélet, szervezés kérdése, másrészt az igényeké is. Ahol nincs igény, vagy nincs határozott megnyilvánulása, ott a szemlélet, a szervezés sem mozdul. holtaképpen tehát arra törekedtem: képet adni, ha vázlatosat is, hogyan éltek, hogy élünk és hogyan élhetnénk a Belvárosban; erre a figyelmet ráirányítani, múltjából és jelenéből egyaránt tanulságok levonására módot adni. Mint régi belvárosi, kissé idegen vagyok még a Duna Intercontinental környékén, zavar máshol is az egyre kíméletlenebb gépkocsiforgalom, néha bosszúságok érnek üzletekben, vendéglőkben, s fájdalommal látom házak romlását. Mégis, a Váci utcai jövés-menésben és sok más belvárosi helyen itthon érzem magamat. S a legboldogabban talán a Gresham oldalsó, kisebb helyiségében, ahonnan a tér élénk életét, s mögötte Budát, a Lánchidat, a megújult Várhegyet, palotát látni. Valaminek az ölében lenni, ami eddig éltetett, s ami tovább él nálam és mindnyájunknál. Kisfaludy Károly soraira gondolok: „Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most. Égve honért bizton nézzen előre szemünk." Ilyent talán még Budánál is inkább a Belvárosban, s onnan kitekintve, előretekintve lehet gondolni, érezni. 13