Budapest, 1972. (10. évfolyam)

10. szám október - Hernádi Miklós: Nem a kutyákról van szó

Rendeletileg intézkedtek arról is, hogy az üdülőterület közművesítése által a telektulajdonosok ne juthassanak munka nélkül szerzett anyagi előnyökhöz. A jövőben a közművesítés (víz, villany bevezetése), valamint a járdaépítés költségeit az üdülőtelek tulajdonosának kell fizetnie. Körültekintőbb parcellázást Az építési telek ára a jövőben is a felek szabad egyezkedésének tárgya, a bevezetett, korlátozó rendelkezések és a telekkínálat fokozása azonban remélhetőleg az áremelések ellen hatnak. A telek kínálatának növelését segíti elő továbbá az állami telekvásárlás és értékesítés új rendjéről szóló rendelet. Az állami vállalatok és intézmények a rendelet megjelenéséig nem foglalkozhattak magánszemélyek részére lakóház- és üdülőtelek vételével és eladásával. A telkek iránti igények kielégítése — a rendelet megjelenése óta — egyrészt a magánforgalom, másrészt az állami telekértékesítés útján történik. Az állam nem csupán értékesít, hanem vásárol is telkeket. Ezt a tevékenységet a tanácsok általában állami szervek (ingatlanközvetítő vállalatok és az OTP) útján látják el. Az OTP az állami telekkínálat növelése céljából külön tanácsi megbízás nélkül is vásárolhat és értékesíthet telkeket. A telekigények jobb kielégítését szolgálja még az a rendelkezés, amely kötelezi a tanácsokat és a termelőszövetkezeteket, hogy a mezőgazdasági termelésre alkalmatlan kül- és belterületeket parcellázzák föl és mérsékelt áron hozzák forgalomba. Az állami telekértékesítések során a helyi tanács végrehajtó bizottságainak, illetve a telekértékesítéssel megbízott állami szerveknek joguk van kijelölni a vásárlásra jogosult személyeket is. A telekforgalom Pest megyében az új telekgazdálkodással kapcsolatos rendeletek megjelenését követően átmenetileg megtorpant, majd erősen megélénkült. A budapestiek üdülőterületén — az ún. budapesti agglomerációban — az 1965. évi 1462-vel szemben 1970-ben 6220, 1971-ben 11 807 telek cserélt gazdát. Az 1970-ben értékesített tel kek 28,7%-a (1783 parcel la), az 1971. évinek pedig 45%-a (5316 parcella) üdülőtelek, a többi kertparcella. A Pest megyei tanácsnál folyamatban van egy átfogó telekparcellázási koncepció kidolgozása. Ez a megye területén hosszabb távon felméri a dolgozók részére értékesíthető kert- és üdülőtelkek számát. A hozott rendelkezéssel kapcsolatban az elmúlt, viszonylag rövid idő alatt szerzett tapasztalatok általában jók. Kisebb-nagyobb problémáktermészetesen ajövőben is adódhatnak. Például: egyes községi tanácsoknál a kialakítandó üdülőterületekre nem készültek beépítési tervek; elsődleges szempontnak tartják az építési szabályzatban meghatározott legkisebb telekméretben való parcellázást. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy a telektulajdonosok — a Velencei-tó környéki építkezésekhez hasonlóan — egyéni kezdeményezéssel, értéktelen nyaralókat építenek; az így kialakuló nyaralóhalmaz nemcsak az üdülőterület képét rontja, hanem egészségtelen zsúfoltságot is eredményez, s akadályozza az üdülőterület kulturálttá tételét. Az üdülőtelek-igények kielégítésénél tehát fokozott körültekintéssel kell eljárni és határozott intézkedésekkel meg kell akadályozni az előkészítetlen parcellázásokat. FÓRUM Nem a kutyákról van szó Hanem főként az emberekről. Egyénekről, akik mind más és más okból ragaszkodnak négylábú kedvencükhöz (barátjukhoz, bálványukhoz, társalkodófelükhöz, támaszukhoz, testőrükhöz, játszópajtásukhoz, szolgájukhoz, cselédjükhöz, szobadíszükhöz, rangjelképükhöz és igy tovább, ahány kutyatulajdonos Budapesten csak létezik). Az Élet és Irodalom (vesztére) megpendítette a nagyvárosi kutyák problémáját. Levelezése menten többszörösére nőtt. A vita lezárását meg sem kísérelhette, mert ijesztően nyúlós ennek az ügynek a tésztája. Mint minden olyan ügyé, amelyben a vitaérvek erősen irracionális eredetűek. Hamarjában felsorolnék néhány hasonló vitakérdést: ugyanilyen lezárhatatlan ügy a hajviselet, az öltözködés, a hangos rádiózás, az uramozás-hölgyemezés, de még talán a borravalózás is. Azért lezárhatatlanok ezek a viták, mert a legracionálisabb észérvek is csak közvetítenek (helyesebben: álcáznak) valami nagyon mélyen rejlő, másként kimondhatatlan érzést, ellenérzést. S amint valaki a kimondatlan, felszínen nem látható gyökerekhez nyúl, mintha beteg foggyökérhez nyúlna. Mindkét táborban nagy a felszisszenés. A világért sem végső megoldást javasolva, megkísérelném a két tábor valamelyes összebékítését. Racionális érvekkel, amelyek azért az irracionális indítékokkal is számolnak. Mert meggyőződésem, hogy sem köztisztasági, sem közegészségügyi indokokkal nem helyes kitiltani a kutyákat Budapestről vagy akár csak a belvárosból. Az új ebrendelet Népfront-vitáján — mint erről értesültem — a Parkfelügyelőség és a Köztisztasági Hivatal képviselői nagyjából egybehangzó vallomást tettek: a kutyaszaporulat nem hozott túlontúl nagy gondokat. Ami engem illet, bár nem vagyok kutyapárti: miért emelnék szót a sokasodó kutyaürülék ellen, amíg annyi más szenny borítja a pesti utcát, többek között a gépkocsitartók felelőtlenül elcsurgatott, elhullajtott vegyi kellékanyagai? Az élelemszállítás higiéniáját is előbbrevalónak tartom, mint a kutyanépesség megtizedelését, higiénikus meggondolásokra hivatkozva. Végülis, nem pusztán egymással fölcserélhető, megszámlálhatatlanul tenyésző állatokról van szó, mint amilyenek például a verebek vagy a városi gerlék, hanem féltve őrzött és gondozott, családhoz, gazdához szokott kutya-egyéniségekről! Ezt még úgy is belátom, ha magam sohasem tartanék kutyát. Mint a kutyabarátokat, a kutyák ellenzőit is jórészt irracionális érzések motiválják. Magam például nem akkor kívánom egy-egy kutya pusztulását, amikor kínosan kerülgetem látható nyomát, hanem sokkal inkább akkor, amikor egy-egy vadállati méretű példánnyal a Duna partján vagy lakóházam lépcsőfordulóján „személyesen" találkozom. Majd elnyűvi a pórázát, úgy törekszik, rohamoz felém. Hogy megszagoljon? Bizonyára. De nem tudom legyőzni félelmemet: talán meg is marhat. Máskülönben miért sodorná el még a gazdáját is igyekezetében? Félek; még akkor is — és ez az irracionális része a dolognak —, ha „támadóm" szájkosarat visel. Nos: ki szeret viszolyogni? Nyilvánvaló, hogy senki. De viszolyoghatunk utcán, lépcsőn jártunkban emberek láttán is! Nem keli ezt részletezni. S mégis, ki gondolna arra, hogy az emberek bizonyos csoportját, méghozzá azt a csoportját, amelyet egy másik csoport visszataszítónak, terhesnek ítél — megfossza létezésétől, vagy akár csak kitiltsa a város néhány kerületéből? Még kutya-ellenző mivoltomban is hosszan sorolhatnám, mi mindent jelenthet gazdájának a kutya. Csak egyetlen aspektust említve: megnyugtathatja például. Mármost ha úgy ítélkezünk, hogy a kutyák idegnyugtatásra szolgáló „használata" voltaképpen az emberi kapcsolatok kudarcát feledteti, s ilyenformán nem egyéb pótléknál, az emberektől származó boldogság, nyugalomérzés pótlékánál — hozhatunk-e rendeletet, hogy márpedig az ilyen kutyákra nincs szükség, ki-ki keressen társat, nyugalmat az emberek között. E logikával betilthatnánk az Andaxint is, vagy akár a szeszes italok árusítását... Véleményem szerint semmit sem szabad megvonni az emberektől, ami a közerkölcs sérelme nélkül kielégülésükre van. El lehet viszont mondani — s ezt teszem én is —, hogy kielégülésük sok esetben pótléka valami magasabb örömnek. De a kutyák ellenzői is vétkesek valamiben. Én például a nagyváros zsúfoltságát érzem növekedni a kutyák elszaporodásával — s ezt nemcsak térbeli értelemben, hanem irracionális értelemben is mondom. Környezetem zajokkal, füstökkel, bűzökkel zsúfolt, nem csupán autóbuszokon préselődő embertársaimmal, egymás hegyén-hátán tülekedő gépkocsikkal. S a kutyák hozta zsúfoltság valami lelki korlátozást ró rám: még kevésbé szabadulhatok a zsúfoltság érzetétől, ha séta közben a lábam alatt ólálkodó kutyákra is ügyelnem kell. De az a jogom, hogy felszabadultabban sétálhassak, a kutyatartók jogfosztásával egyértelmű! Ennek és még sok egyébnek a megértése szükséges ahhoz, hogy — kutyabarátok és kutya-ellenzők — egymást megértsék. Jó rendelet lehet az, amely a kutyák mozgását, ürítkezését ésszerűen korlátozza — például a késő esti órákra, kijelölt területekre. (Persze így volna ez most is, ha be is tartanák. Meglehet, nem új rendeletre, hanem ellenőrző intézkedésre lenne csak szükség.) De a táboromon belülieket arra buzdítanám, hogy egy-egy kutyát tüzetesen, előlegezett szeretettel megfigyelve, azt is próbáljuk felfedezni a kutyákban, minden kutyában, ami éppenséggel szép és hasznos. Mert ha fokozza is a nagyváros zsúfoltságát a kutya, egyben csökkenti is. Abban az értelemben, hogy a városlakókat a természetes életre, a természetes mozgás szépségeire emlékezteti. Kicsit gyanakodva hát, ideigeimben még némi félelemmel, elindulok, hogy megkedveljem kényszerű lakótársaimat, a kutyákat. Biztos vagyok benne, hogy nekik is kényszer a város közepén lakni, De gazdáiknak legtöbbször őszinte, fontos öröm, hogy kutyájuk lehet. S az emberek mindig fontosabbak a kutyáknál. Erre emlékeztet egyébként a falusi kutyák státusza is. Falun senki sem beszél, vitatkozik róluk. Hernádi Miklós 29