Budapest, 1972. (10. évfolyam)

9. szám szeptember - Metropolis — karikatúrák

Mozaik a főváros múltjából A legrégibb budai magánlevél (1295) Nem számítva a királyi okleveleket, legrégibb Budával kapcsolatos magánlevelünk 1295-ben kelt. A közel hétszáz éves episztolát Benedek esztergomi teológiai tanár írta Lodomér érsekhez, a kor „nehéz emberéhez". Panasz. Benedek elmondja benne, hogy komájával (compater), Pál budai polgárral Bécsben igen jelentős mennyiségű épületfát vásároltatott, hogy azt (Budán) építendő házánál felhasználja. A Dunán Budára leúsztatott épületfából azonban Kőszegi Miklós nádor huszonhat — féloldalán kifaragott — és tizenöt — gömbfának meghagyott — gerendára „az istenfélelmet megvetve, rátette kezét". A panasz nyomán — ugyancsak fennmaradt levelében — Lodomér érsek indulatosan förmed rá a nádorra s az ország első papja felszólítja az országnak — a király után — első emberét: haladéktalanul szolgáltassa vissza a főpapi ember épületfáját. A levél építészettörténeti szempontból is érdekes. Más adatokból azt is megtudjuk: milyen volt ezeknek a — magyar szóval boronának nevezett — fedélszékek, állványok, tornyok, toronysisakok építésénél használatos fáknak a mérete. 1351-ben esztergomi egyházi építkezéseknél az érsekség a Garamon át a Felvidékről leúsztatott boronákat használ fel. A fenyő szálfák, egyenkint 30 könyék (ulna), vagyis 23 méter 10 centiméter hosszúságúak. így aztán egy-egy palota, templom, vagy torony fedélszékébe valóban egy-egy erdőt építettek bele! Középkori zeneművek ősbemutatója Budán öt-hatszáz év után A budai Vármúzeum feltárt és rekonstruált ún. Lovagtermében — a múzeum kezdeményezésére — olyan kórusműveket, lant-szerzeményeket szólaltattak meg, amelyeket utoljára a törökvilág előtt, öt-hat évszázaddal ezelőtt adtak elő. Zenetörténészek kutatómunkája nyomán Szekeres Ferenc Budapesti Madrigálkórusa — egy XIII. századi magyar egyházi éneken kívül — bemutatta a XV— XVI. századforduló nagy zeneszerzőinek, Josquin Depres-nek, a Budán is működött Thomas Stoltzernak, a Budán, majd 1526 után Velencében komponáló Adrién Wilaertnek kórusműveit. Különös érdekességű Oswald von Wolkensteinnek, Zsigmond király kedvelt muzsikusának — királyok zenészének és zenészek királyának — a magyar Sárkányrend egykori lovagjának 1400 körül írt ,,Soknyelvű éneke". Ennek most felcsendült dallamaitutoljára 550 esztendővel ezelőtt visszhangzották Buda gótikus palota-falai. Kecskés András lantművészünk a magyar Bakfark Bálintnak (1507—1576), János király egykori budai lantosának egyik lantra irt fantáziáját elevenítette meg. Bemutatásra került Balassi Bálintnak (1554—1594) egy — Jacob Regnartszerezte dallamra írt — ún. villanellája is, a ,.Reménységem nincs már nékem .. ." kezdetű verse. Középkori muzsikánk feltámasztásával — amelyet a Vármúzeum egyik feladatául tűzött ki — művelődésünknek olyan kincsei kerülnek napvilágra, amelyek mellé csak a népzenekutatók és a régészek munkáját sorolhatjuk. A Vármúzeum a továbbiakban rendszeressé kívánja tenni középkori zenetörténeti emlékeink előadását. Z. L. Árvízi „lelet" Régi feljegyzés adja hírül, hogy az 1838. évi szörnyű árvíz nemcsak rombolt, hanem a magyar régészetnek kincseket is adott. Az árvíz megszűnése után ugyanis az egyházilag Buda-Újlakhoz tartozó „Nyulak szigeté"-re, a Margitszigetre küldte kaszás embereit az akkori újlaki plébános, Fauser Antal, hogy kétszekérnyiszénajárandóságát hozzák haza. A kaszások eredménytelenül jöttek vissza a plébániára, mondván: a kaszálásból semmi sem lett, mert a Duna árja mindent elmosott. Ellenben kő van ott elég, mert a Duna az évszázados iszaprétegét most magával sodorta és a hatalmas söprés után ősrégi épületek romjait tette szabaddá. A plébános azonnal jelentette az esetet illetékes helyre, nehogy a középkori maradványokat illetéktelenül elvigyék az emberek az árvíz által rombadőlt házaik, istállók, kerítések helyreállítására; ahogy az Óbudán történt százegynéhány évvel előbb, amikor a középkori, nagyszabású világi és egyházi épületek maradványai kerültek, — mint ingyenes kőbánya — az új telepesek kezébe. így maradhattak meg Margit királyleány kolostorának legalább romjai a mi időnkre Hogyan lett az Ahnenballból Anna bál? A farsangi évszakból a nyárra áthelyezett, császárfürdői híres Anna báloknak — amelyek a többi neves, magyar gyógyfürdőkben is meghonosodtak — tulajdonképpen a bájos Annák névnapjához eredetileg semmi közük sem volt. E bálok ősét először Bécsben rendezte 1809-ben az őseire büszke osztrák nemesség, teljesen zárt körben, a híres Fischer von Erlach által egykor épített bécsbelvárosi Neumarkton, a „Zur Mehlgrube"-hez cégérezett házban. A „nobilis" karnevált ezért a köznép Ahnen ball-nak — az ősök báljának — csúfolta. A név elterjedt és még szélesebb körben használták, amikor II. József elkobozta a bécsi Szent Anna kolostort az apácáktól; pincéjében fényes báltermet rendeztek be. Itt azonban a kedélyes bécsi közönség már rangkülönbség nélkül megjelenhetett. Együtt vigadozott fesztelenül a gróf és lovásza, a bárónő és komornája, a diákok, a mesterlegények és a bérkocsisok. Hozzánk 1860-ban került az effajta bálozás divatja, és nem volt valamirevaló eladó szép lány, aki nem táncolt vol na a Császárfürdő hangulatos, gyönyörű, platános udvarán, katonazenekar és cigánymuzsika andalító hangjaira. R. R. S. 46