Budapest, 1972. (10. évfolyam)

9. szám szeptember - Költők Budapestről

Költők Budapestről Illyés Gyula Iszonyat Láttam Buda égését, az izzó koszorút egy nép fején, nép („népség!") hulltát, a háborút. Láttam mint más az álmát, csonka hullát, dögöt a lecsapódó gránát csipkebokra között. Reggeli hatkor álltam, az új év reggelén, reggeli holdvilágban egy ház-rom tetején. Nyiltak a gránátok gyors mózesi bokrai, próbált az isten vagy sors valamit mondani. Láttam a fagyos hóban az úttesten fejet oly laposra tiportan, mint a reliefek. Láttam holt anya karja közt még vak kisdedet véresen vért akarva nyalni a tej helyett. Emelte véres arcát, fölsirt a csecsemő. Anyja volt: ez az ország, ő maga: a jövő. Rónay György A domb fölött ahol lakom Felhők hova szálltok a domb fölött ahol lakom ? Csillagok mit hunyorogtok a domb fölött ahol lakom ? Szél hova futsz a domb fölött ahol lakom ? Életem életem hova úszol a domb fölött ahol lakom ? Hajnal Anna Budapest ősszel országútszéli rakott almafák kísértek piros fényben iskolába s egy aranyparment ejtett egyikük hogy táskámba majd ne nyúljak hiába. Télen a kerekes kút intett: szomjazol ? s rám villogott a jégcsap csüngő kristály promencliédes telet ittam én mondom szivemnek azóta sem ittál! s később kisváros, család, lugas, ház és kert, s oly édes otthon, minden az enyém volt: májusi harmatgömb hajló füvön s az érő körtén szeptemberi fényfolt. s később a pesti utcán illat, ismerős mézsárga körték, méhzsongás, hiába kísértés elől vágyó két kezem egymásba fonva szorítottam hátra. Óh szegénység, be nem szégyelltelek! gyalog a körút vad Amerikáján a villanyujság futó lángcsoda a fényreklám éji tündérszivárvány egyetlen zöld ruhámban álmatag úsztam a villamoson, sárga dzsunkán a vizes aszfalt Ho-ang-hó vizén tükörbe nézett a lánchid-oroszlán nekem a világ voltál: Budapest az időtlen világ ahol a népek Aquincum forró termái közül a nyújtózó Danubiusba léptek s átkeltem én is szines csónakon a szigetre — de egyszer át a jégen gyalog mentünk át — ketten a Dunán — némán, rettegve mégis kéz a kézben. Te voltál nekünk hazánk Budapest s hivek voltunk éhségben, fagyban, kínban romtégláidat hordtuk sárosan s fogadkoztunk: holtodig-holtomiglan. Te örökifjú város újra élsz! ragyog a minden este fényes bálja új ifjakat új rózsatáncra hív az örök utca örök karneválja de miránk vár a rigófüttyü csend, vén rózsaszín kövek aljára várnak a régi pesti temetőn örökös szombat, örökös vasárnap. Benjámin László Kezesség Mikor először jártam ebben a kis pestszentlőrinci házban, a szülők, a fiúk, a lányok — heten laktak az egy szobában. A legidősebb fiú nősült elsőnek, s párostul maradt ott; az öreg falhoz, a szülői házhoz még egy szobát ragasztott. Megnőttek a fiúk, a lányok, s a régi fészket ők se hagyták: Minden új pár rakott magának egy új szobát, egy új verandát. Az öregeket eltemették, házasodtak és kereszteltek, s terjeszkedtek, rakták a házat, teleépitették a telket. Táncoltak egymás lakodalmán. Ha megijedtek, összebújtak. Egy konyhán böjtöltek keresztül válságokat és háborúkat. Krumplin, babon, üres kenyéren -de mindnek fia-lánya megnőtt. Tizenegyen vannak a házban nősülendők, férjhezmenendők. Előttem ez a ház nem harminc, de százezer évet idéz föl: Miképpen nőtt törzs a családból, a törzsből nép, nemzet a népből. Benned bizom, mindent-kibiró és mindent-lebiró közösség, ismeretlen vészekre nyiló századokért szilárd kezesség! Ladányi Mihály Járdaszélen öreg paraszt topog a járdaszélen, várja, hogy ott túl zöld legyen a lámpa összeszűkült szemekkel, mint ahogy otthon nézett a szürkülő határba. A verebek nem ismerik meg őt, nincs senki, akinek biccentene. A lámpa zöldre vált át és komótos járással bandukol a semmibe. Nem érzelgek, honvágy nem fojtogat, nem gondolok a gőzölgő mezőkre. Tudom, fűtő az öreg valahol és nem szívesen emlékezne ő se. 24