Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Grexa Gyula: Tabán

Az Ahlbecker vendéglő a Kereszt téren Az Arany Kacsa utca Udvar az ív utcíoan A Holdvilág utca 6. sem. A lakosok jó anyagi viszonyaira vall, hogy hamarosan újraépült, még pedig kőházakkal, szélesebb utcákkal. A faházak eltűntek. De valami azért még mindig megmaradt a Rácváros balkáni jellegéből. A házak (számuk meghaladta az ezret) elfordultak az utcától, utcai ablakuk alig volt, a kerteket, udvarokat magas kőfal övezte. A Balkán szláv kisvárosaiban mai napig Is fgy építkeznek. A Tabán alkonya a főváros kiépülésével függ össze. Megnyílt a Lánchíd — megszűnt a Hajóhíd. Elkészült az Alagút. így a budai forgalom a város más részeire terelődött. Jött a gőzhajózás, kiépült a pesti rakpart s ezzel az egykori élénk kikötőváros csendes kisvárossá szegényedett. Tavasztól őszig csak nehezen lehetett megközelíteni az Eskü téri propellerrel, télen pedig, mikor a hajózás megszűnt, csak nagy kerülővel, a Lánchíd felől, míg az új Dunahidak föl nem épültek a Gellért, majd a Rudas fürdő vidékén; a századforduló idején. De ekkorra már a Tabán elcsendesedett, lakói megmagyarosodtak, elszegényedtek, az egykori kétes mulatóhelyek eltűntek. Csak a barátságos kiskorcsmák maradtak meg a pesti kispolgár nyáresti üdülésére. Egyszer még fölcsillan a Tabán romantikája. A húszas években, a magyar filmgyártás első hőskorában filmoperatőrök vonultak föl utcáin. De a Tabán nem mint Tabán került a mozik vásznára, hanem ismételten mint Párizs valamelyik külvárosa. Jókai Mór Névtelen Vdrjának első megfilmesítésekor a Hadnagy utca a párizsi Montmartre-ra vezetett; itt rejtegette Cambray marquis XVI. Lajos megmentett lányát. A Júdás fiai filmben, mely Ponson du Terrail Ma Eddin kincse c. regényéből készült, Törzs Jenő a Fehérsas tér és Czipő utca sarkán szállott a föld alá, mint a kalandor Sir Archibald Párizs külvárosában, egy régi kút titkos lejáratán. (A kutat, persze gipszből, a fölvételre építette oda a Corvin-filmgyár.) Zilahy Lajos Halálos Tavaszinak Ág utcáját is a Tabánban vették föl, mert az igazi Ág utca a Krisztinavárosban moziszempontból nem felelt meg. Kár volt lebontani? A Tabán eltűnt. Romantikus lelkek fölsóhajtanak: Hát nem volt kár lebontani a kedves, tarkára festett házakat, galambdúcos vadgesztenyefás udvarokat? A régészet kedvelői fejüket csóválják: Mennyi értékes műemlék pusztulhatott el ennél a rombolásnál? Mind a két kérdésre meg kell felelnünk. A török időkben Budavár számos ostroma alatt elpusztult minden korábbi épület. Varjú Elemér, a Nemzeti Múzeum Történeti Osztályának néhai nagytudományú igazgatója megállapította, hogy a Tabánban csak egyetlen épület volt, melyet még Bocskay István kortársai építettek s ez még ma is áll: a Döbrentey utca 9. udvari része feljáróval az Apród utcába. A több épület mind sokkal későbbi. Az 1810-tűzvészben a házak kiégtek, csak az alsó tartófalak és kőkerítések maradtak meg, a beléjük épített kőkapukkal. Ezeket az újjáépítésnél beépítették az új házakba. A legrégibb ilyen kapuk az 1767 évszámot viselték. Ezekből kettőt el is vittek a bontáskor a Fővárosi Múzeumba. Valódi műemlékek kerültek elő a bontáskor a római vagy a megelőző kelta korból, s mellettük középkori maradványok is vannak. Ismert jelenség: az új épületeknél felhasználták a régi település alapfalait. A Tabánnak csakugyan sok bájos, festői, régies zuga volt. De közegészségügyi és tűzbiztonsági viszonyai évszázadokkal hátramaradtak. Legnagyobb részében sem vízvezeték, sem csatornázás nem volt; ezt csak roppant költséggel lehetett volna pótolni. Ilyen beruházást nem volt érdemes vállalnia a Fővárosnak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a Tabánt előbb-utóbb le kell bontani. A Rudas és Gellért fürdők közötti favázas épületek már 100 év előtt eltűntek, a Duna-part szabályozásánál. Az Erzsébet-híd megépítése után összeköttetés kellett a Sashegy vidékével. Ennek esett áldozatul a Hadnagy utca vidéke, a Felsőhegy utcáig: ott fut ma a Hegyalja út. Legtovább a Naphegy és Várhegy közötti rész maradt fönn, ezt 1927—30-ban bontották le; kivéve a Szarvas tér és Döbrentey utca vidékét. De ennek legnagyobb része elpusztult a II. világháború folyamán. Ez a naphegyi rész volt a Tabán legpoétikusabb, de legelmaradottabb része; ez él még az idősebb nemzedék emlékezetében. Itt állottak a legrégibb tabáni házak, a XVIII. sz. végéről s a XIX. sz. elejéről Itt voltak a hagyományos kisvendéglők, itt kerültek elő az említett ó- és középkori törmelékek — ezek most mint műemlékek díszítik a kis tabáni parkot. Hogy egy-két érdekes házacskát nem lehetett volna-e megmenteni, renoválva, talán kioszk vagy tejivó céljaira, azon lehet vitatkozni ... A nagy hiba nem az volt, hogy a Tabánt lebontották, hanem az, hogy semmit sem építettek a helyére, még csak egy szépen befásított ligetet sem, holott a lebontás és a második világháború között erre több mint 12 esztendő állott rendelkezésre. Hogy az eltűnt városrész emlékét megőrizzük néhai professzorom, Dr. Kuzsinszky Bálint, a Fővárosi Múzeum igazgatója buzdítására készült róla közel 300 fényképfelvételem, a fölvétel helyének pontos megjelölésével. Ő kívánta, hogy ne érdekes zsánerképeket készítsek, hanem szakszerű építészeti fölvételeket. Ehhez tartottam magamat. Képeimet ki is állítottuk a Vízivárosban 1961-ben rendezett tabáni emlékkiállításon a nagyközönség számára. 35