Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - Nádass József: Terek

a kemény fapadon feküdt és aludt. És a lábai, a cipő nélküli, piszkos, ijesztő bütykökkel, sebekkel borított lábai magukra vonták és el nem engedték tekintetemet. A másik végen a mezítelen, csontos, kidagadt, erekkel rajzolt öklök is rémítettek, de a lábak! Hasonlót még sohasem láttam. Láttam már lábakat, a magamét is, a testvéreimét is. De ezek kicsik, mosottak, puhák, fehérek voltak. A szolgáló leányka is mezítláb járt — csak ünnep- s vasárnap a féltett, kímélt cipőben —, de azt se vettem észre, sokkal kisebb, magától értetődőbb volt az ő lába, nem volt feltűnő. Meg aztán, ha járt, akkor oly természetes volt, hogy lába van. Ám most itt feküdt a behemót férfi, lecsüngő öklökkel és rettentő lábfejekkel. Vonzott és taszított a kép. Féltem, rettegtem ezt a szörnyeteget, ez talán a Góliát ? Vagy sajnálnom kell ? Hiszen beteg, bizonyosan ragályos, azért alszik itt, meztelen öklökkel és meggörbült óriási lábujjakkal, repedezett körmökkel, piszkosan, horzsolásokkal, a padon heverve! JVIegbűvölve bámultam a horkoló óriást, és akkor eszembe jutott, hogy atyám valamelyik estén egy barátjával a bélpoklosokról beszélt, ez megszégyenítő betegség; és ugyanakkor Dreyfussról, akit a bélpoklosok szigetére szállítottak. Sajnálták ezt a Dreyfusst. Nyüván ez is az, mert akit a szigetre szállítanak, ilyen lábának és ilyen öklének kell lennie. Még jobban szemügyre vettem a fekete talpat, a vastag, cserzett bőrt. Jaj, megmozdult. Riadtan, megborzadva, de részvéttel is szívemben visszaszaladtam a padunkhoz, és átölelve a pesztonkát, viszolyogva megint csak visszanéztem. És ekkor megjelent egy rendőr, a leghatalmasabb hatalmasság, végigtekintett a téren, méltóságteljesen a szabályellenes jelenséghez lépett, durva szavakkal, oldalbalökéssel felköltötte az alvót: — Mit keresel itt, te csavargó, hé, hordd el magad ... Az a szegény lassan feltápászkodott, panyókára vetette rongyos kabátját, és nehézkesen, majdnem egykedvűen lépkedve, eltűnt az egyik mellékutcában ... Majdnem ilyen vigasztalan volt az a másik tér, ahol később éveken át laktunk. A Klauzál tér zajos és piszkos volt, mozgalmasabb, színesebb, mint az Almássy tér, különösen tavasz, nyár idején, amikor egy részén ott zsivajgott a piac. A villamos, amely átszelte e teret, igen hangos volt és fölényes, a fordulóknál csikorogtak a kerekek, a vezető szigorúan csengetett. A tér növényzete itt is satnya volt, a fák, bokrok, virágok összefogtak és erőlködtek, hogy a vásárcsarnokból áradó rossz szagokat illatukkal ellensúlyozzák. A vásárcsarnokban egy öreg házaspárnak kis virágüzlete volt, a férj tulajdonképpen a nagybátyám lett volna, de mi a tér legszebb, liftes és tornyos házában laktunk, négyszobás lakásban, Grünfeld bácsi pedig szegény volt, büszke anyám nem tartotta a rokonságot. Ellenzékiség, rokonszenv minden művész iránt arra bírt rá, hogy szolidarizáljak a szegény virágárus családjával. Hiszen a legidősebb fiú, a gordonka hangú Gellért Lajos már elvégezte a színiakadémiát, tavasztól őszig a tér padján ült, ott tanulta nem egy szerepét, és én csodálattal bámultam, csak akkor mertem hozzászólni, ha éppen szünetet tartott, ha pihent... A szegények tere volt a gróf Teleki őméltóságáról — vagy kegyelmességéről — elnevezett hatalmas tér is, ez volt ifjúságom idején az ócskapiac, a rongyosoknak itt árulták fillérekért rongyaikat a még rongyosabbak. És itt árulták munkaerejüket a messze vidékről idezarándokoló nincstelenek, éjszaka kenyérzsákjukat fejük alá rakva, itt aludtak a kubikusok. És a szegények tere volt — de letagadni igyekezett, csak nevével emlékeztetett rá — a Szegényház tér is, szívszorongva mentem el a börtönhöz hasonló, rácsos ablakú, szürke épület mellett, ahol a falakat beborította, lerakódott rájuk az öregek sóhajtása és panasza. • • Üdébb, igazi terek felé kívánkozva, ahogy lassan növekedve birtokbavettem szülővárosomat, megismerkedtem a tágas, annyi színnel pompázó Szabadság térrel, de az elábrándozó ifjú itt is visszaemlékezett az árnyakra, tudta, hogy néhány év előtt még a gyűlölt Neugebäude, a zsarnok ellen lázadó szabadságharcosok börtöne állt itt. Majdnem zavartalan kedvét csak egy másik térben lelte, nyári vasárnapokon a család nagy uzsonnára itt gyűlt össze: az Erzsébet tér kioszkjában. A tágas teraszról gyönyörködhettünk az ápolt virágágyasokban, az ünneplőben sétálgató felnőttekben és gyerekekben; a kis pavilonban katonazenekar árasztotta a szirupos operettmelódiákat vagy a cintányéros rezesbanda-zenét. Mi a véleményük minderről a madaraknak, a hangyáknak, a virágoknak, a fáknak ? Bizonyára jobban érzik magukat éjszaka, ha csupán néhány padról hallatszik emberi suttogás, vagy akár hétköznap délelőtt, amikor csak kevesen zavarják a csendet. A terek csendje. Ezt áhítottam leginkább. Ezért volt kedvencem az a kis tér, régi fákkal és félig föld alá süppedt házakkal Óbudán. Megvan-e még? És megvan-e az a másik, a Belvárosban — vagy már elnyelte a növekvő város, az egyre megújuló, újra és újra átformálódó? De egy harmadik kedvencem, amelynek talán nem is volt és most sincsen külön neve, azt tudom, hogy megvan. A Széchenyi rakpart bejáratánál volt, ott, ahol külön, cifra villamosmegálló-házikót emeltek a honatyáknak és ahol — ha a Parlamentben nem volt ülés — napközben is alig járt valaki. Este pedig senki. Itt bandukolhatott a mélakedvű ifjú, szemlélte a bokrokat, kiballagott a Duna-partra, beszélgetett a hullámokkal, felpillantott az égre, tanácskozott a csillagokkal és délibábbal, földi szivárvánnyal népesítette be a kihalt, csöndes teret. iEzt tette más városok terein is. Nem merem én azoknak a pompázatos, világhírű tereknek dicséretét zengeni, amelyeket évszázadok óta a bennszülöttek és idegenek százezrei, milliói csodáltak már meg, s annyi komoly és vidám ének hangzott el róluk. Minek sorolnám fel Párizs, Róma, Berlin, vagy akár Bécs, Prága, Bukarest ismert tereit ? A nyughatatlan idegennek, a menekülőnek, a megtűrt száműzöttnek enyhet adtak, egy percre vagy egy órára elfelejttették vele sorsát, elhitették vele, hogy otthona van. Egyszer a Luxembourg kert sétaútján, egy májusi reggelen egy kisleány után siettem. A Cluny előtt egy padon Kassákkal ülve, zsebből megebédeltünk, mielőtt Le Corbusierhez indultunk látogatóba. Oslóban sorstársaimmal, német, osztrák, cseh és lengyel emigránsokkal az egyetem előtti téren üldögéltünk, sétáltunk, és arról tanakodtunk, hogyan tovább, most mi a teendőnk, mi a feladatunk. Mi a legközelebbi lépésünk, nekünk, akik még szólhatunk, tehetünk, léphetünk? 1939. szeptember i-e volt, még elég langyos szellőjű délidő, valahonnan messziről egy, a berlini állomásra beállított rádió vadul bömbölt. Mi az egyetem épületének nemes oszlopait és a szemközti Diákliget lassan hervadó zöldjét néztük. Bizonyosan elszorult valamennyiünk szíve, de kemények akartunk maradni, világos értelműek, határozottak. A környezet, a tér körös-körül emberi méltóságot, az élet szépségét hangsúlyozta. És az a hang ? Szembe kell szállnunk vele, le kell gyűrnünk. Majdnem hét évig éltem Bécsben, később is még vagy százszor megfordultam ott, ismerem tehát majdnem minden terét. Soknak kellene itt most köszönetet mondanom, de nem győzném a felsorolást. A két legkedvesebbnek intek most búcsút. Az egyiket sokan ismerik, a város szívében terül el, hatalmas parkkal, a Votiv Kirche lábánál. Hányszor ültem ott legkedvesebb emberemmel; hányszor kutattam tekintetemmel, amíg végre megpillantottam; ott, a másik oldalon, a következő padon még a levegő is megfényesedett: ott vár rám ... A másik teret kevesen ismerik. Megsúgom: ez a csönd, a nyugalom, a tisztaság tere. A neve: Minoritenplatz. Üdvözölje a nevemben, aki arra jár. N em megy tovább, hiába, nem megy. El akartam még mesélni azt a gyönyörű kis teret, ami — egy fél század előtt — még félig rét volt, Bukarestben, a Strada Labirint végén. De hol van már a tér és hol van a Strada Labirint? És Nápoly terét, a halpiac, meg a kikötő mögött. És Split terét. Odafent, ahol kormosszemű lányok és legények sétálnak este, és a vendéglőkben zene szól. És Dubrovnik nagy terét, és Zágráb terét, amit most már nem csúfít el az a lovasszobor. És aki feljön velem a fogaskerekűn Capri főterére, annak majd megmutatom a látnivalókat. És a berlini Alexander Platz! Micsoda gigászi üzem, mindenki rohan, valamit utói akar érni, nemcsak területet ölel át ez a tér, de történelmet is, múltat és jövőt. És most vált a kép: az oslói Sankt Olav pladson bámulsz, látod az álmos kis szökőkutakat és körül az ugyancsak aludni vágyó házakat. Mint egy olasz kisváros ódon piazzá-ja . . . Teret építsetek az embereknek, ti városok és életek építői, városatyák és emberatyák és életatyák! Teret építsetek, minél több teret, hogy lélegezzen a tüdő és horizontot lásson a szem, tágast! Minden ember! Ne haragudjatok rám, ha prédikálok, miattatok teszem, a terek igazságát hirdetem, a tágabb emberi élet jogát. 35