Budapest, 1972. (10. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: Az Egyetemi-templom barokk szószéke - Lőrinczy György felvétele

A Népfront felhívásában szinte refrénszerűen ismétlődik, hogy büszkék vagyunk Budapestre. Büszkék radikális, forradalmi múltjára, lenyűgöző újjászületésére, természeti adottságaira, büszkék jelenére és jövőjének lehetőségeire. Legyünk is büszkék, van mire. De ne hencegjünk! Ezt a nyújtózkodó kamaszt, ezt az alapos kozmetikára szoruló öreget, ezt az európai és magyar várost most inkább szeretni kell. Szeretni gondterhelten és bizalommal és cselekvőn, jót-rosszat meglátva, de nem elfogultan és kényelmesen, hogy hát — „olyan, amilyen". Valahogy úgy kellene szeretni, mint amikor utazásról térünk meg. Sokan ismerik ezt az állapotot. A vasúti hídról, vagy a repülőgépről hirtelen elébünk terül a táj, személyes ismerősként a Gellérthegy, a Parlament kupolája, a lakótelepek legyezői és a Sziget, aztán leszállunk a repülőgépről, a vonatról és szemünkbe ötlik a piszok a váróteremben (a miénkben), az utcában a forgalmi dugó, neveletlenség a pultnál, tülekedés az autóbuszon . . . Elérzékenyültek vagyunk ilyenkor és józanok. Mert minden hazatérő budapesti hoz magával valamit — ajándékot ? óhajt ? — a maga városának. Moszkvából a széles utak, az előre megtervezett üdülőtelepek, a levegővédelem példáját, Olaszország, Csehszlovákia kisvárosaiból a nemzeti (és nem egyszerűen turisztikai) műemlékvédelem fokozott igényét, Genfből a genfiek szenvedélyes harcának emlékét minden egyes lélegző fáért, Stockholmból a modern külváros nélkülözhetetlen kereskedelmi-művelődési-szolgáltatási centrumainak sajátos képét. . . Minden egyes idegen városból hozunk valami új tapasztalatot, igényt, amit szeretnénk a magunk városa javára hasznosítani. Türelmetlenséget hozunk magunkkal és belátást. Az idegen városokban ugyanis ráébredünk, hogy nemcsak Budapest kénytelen versenyt futni az idővel, mert kinőtte útburkolatait, csatornahálózatát és lakóterét, mert szaporodnak az urbanizációs ártalmak, s ugyanakkor élnek a városon belül még olyan települések is, melyeket csak ezután kell szervesen az egészhez illeszteni, tehát „urbanizálni" ... Ilyen vagy hasonló gondokkal küzd Moszkva is és a szép olasz városok csatornázatlan kerületei, és ilyen, sőt talán még súlyosabb gondokkal küzd Párizs meg München. Csaknem valamennyi európai nagyváros. Küzd. Tehát változtatni akar. Mert az emberek mindenütt igényesebbek lesznek és a nagyvárosi élet egyre bonyolultabb. Az összehasonlítások tükrében úgy látja az ember a maga „szülőfaluját", otthonát, Budapestjét, ahogy mindig kellene: belátó,igényes, gyengéd és aggódó szeretettel. Büszkén? Büszkén is. Még több okot remélvén a büszkeségre. * Csodálatos lenézni a János-hegyről a városra. A Szabadság-szobor tövéből és a Halászbástyáról is csodálatos. Ki ne lett volna még amatőr idegenvezető s ne hallgatta volna a távolból jött barát lelkendezését: „prekrasznij", „wonderful", „magnifique", „einmahlig"! És kit ne bántana ilyenkor — kicsit idegen szemmel körültekintve — minden, a hegyek vonalát megtörő magasépület, vagy egyszerűen csak a a csúf, hullámlapos, vásári bódésor a Mátyástemplom tövében ? Budapest névnapjára tehát sokan azt kívánnánk, hogy legyen a főváros tanácsa szigorúbb gazdája végre a törékeny városképnek, szerezzen érvényt érvényes határozatainak, védje meg hegyeinket, kilátásunkat az élelmes építkezőkkel szemben, akkor is, ha már felügyeskedték a társasházra a nem engedélyezett második vagy harmadik szintet. Ha pedig kell, ám hozzon új határozatot, őrizvén a szépet, a táj egységét, a közösség érdekét. * Sok mindent kívánnánk mi, budapestiek Budapestnek a névnapjára. Mert, ahogy a Népfront-felhívás vallja: csakugyan hiszünk a város jövőjében. Minden új lakónegyed: örömünk. Okkal, ok nélkül mászkálunk az építkezések környékén, a még csak számmal jelölt utcákon, megbámuljuk az új lakók erkélyekre is kicsorduló saját-otthon szeretetét (még ha képeslapok és kiszögezett agancsok jelzik, akkor is), de felfedezőutunk közben azt kívánjuk, hogy a szeretettel díszített egyforma lakások ne váljanak a nagyváros szigeteivé, zátonyaivá, hogy a bennük élők elsősorban a szocialista Magyarország lakói legyenek, találkozhassanak egymással az új üzletekben, új iskolák és óvodák termeiben, az új művelődési házban, s amíg az nincs, legalább az új negyed mozgalmi helyiségeiben, klubjaiban, új eszpresszókban meg éttermekben. És szeretnénk, ha találkozásaik terei — az élő, füves-fás terek épp úgy, mint a kiképzett belső terek — szépek lennének. Jusson nekik is, mint ama múlt századbeli budapesti polgároknak, díszítő elem, szín, szökőkút, szobor, sivárságot oldó forma: környezeti kultúra. Hogy ne csak a lakásban érezzék magukat otthon és kellemesen, hanem a közösségi élet, sőt a közélet színterein is! „ . . . a demokratia hatalmassá csak a közművelődés által válhatik ..." — ezt Kossuth írta száműzetéséből száz esztendeje. De érdemes ma is felidézni gondolatát az új Óbudán, az új Kelenföldön, az új zuglói lakótelepen. A pedagógusnap alkalmából ünnepélyes külsőségek között adták át — ezúttal másodízben — a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága által alapított Földes Ferenc-díjakat az ifjúság nevelésében kiemelkedő munkát végzett pedagógusoknak. Az ünnepi eseményen jelen volt Somogyi Sándor, az MSZMP Budapesti Bizottságának titkára és dr. Gosztonyi János művelődésügyi miniszterhelyettes. Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, méltatta a magasfokú hivatástudattal, fáradtságot nem ismerő áldozatkészséggel tevékenykedő nevelők munkájának jelentőségét, majd átnyújtotta a Földes Ferencdíjat Baranyák Sándornénak, az I., Gellérthegy utcai Tájvédelmet, levegővédelmet, jobb közlekedést, szebb, derűsebb környezetet, a meglevő értékek óvását. .. Budapestnek kívánjuk mindezt, vagy Budapesttől ? Budapestnek — magunknak. Budapesttől — a fővárosi tanács vezetőitől és magunktól. Az a lokálpatriotizmus, melyre az „Együtt Budapestért"-felhívás apellál — létezik. Sokszor megmutatkozott már. Hasznosítható. Beváltható pénzre, munkára, jobbító cselekvésre. Ha értelmesen és nem pazarlón élnek vele. Építettünk mi már vásárvárost, feleslegesen. Csináltunk házfoghíjakon játszóteret, hogy utóbb kiderüljön: alkalmatlan helyen lengenek a hinták. Végül ház épült a parkocska romjain — így volt ésszerű. És valami mégis elromlott. Ha más nem: a kedvünk. Aligha hinném, hogy felnőttek, szülők ma kevesebb lelkesedéssel mennének segíteni a törmelék elhordásában, a napközi bölcsőde építésében, mint a „Hat órát Budapestért"-mozgalom fiataljai, ők az érdekeltek! És azt se hiszem, hogy grafikusok, szobrászok, iparművészek ne vennének részt önző-önzetlenséggel az új lakónegyedek esztétikai környezetének kialakításában. Éppen csak művészeket, szülőket, általában a „területen" élő embereket, a lakókat nehezebb munkára szervezni, szerszámmal ellátni, „betervezni", mint az üzemek vagy iskolák eleve szervezett kollektíváit. Nehezebb, de megéri a fáradságot. Jó lenne, ha a centenárium alkalmából felhasználnánk és okosan használnánk fel a közösségi buzgalmat s meglátnánk, hasznosítanánk az emberek segítő szándékát a bírálatokban, igényekben, javaslatokban is. Arra az egykori, kapitalizmus-követelte közigazgatási változásra méltóképpen csak a mához, a szocialista demokrácia követelményeihez híven emlékezhetünk. A város névnapjának józan ünnepén sem lehet megfeledkezni a másik ünnepről, a szívünkben és idegeinkben őrzött évfordulóról: 1945 eszmélő tavaszáról. A budapestiek akkor tették le a nagy vizsgát a város szeretetéből. Szeresse hát őket is a város. És az ország. általános iskola tanárának, Bellay László nak, a XIII., Radnóti Miklós utcai általános iskola igazgatójának, Györgypál Józsefnének, a Békés Glasz llelmiszerkereskedelmi Szakmunkásképző Iskola tanárának, dr. Indali Antolnémk, a IX., Erkel utcai óvoda vezető óvónőjének, Király Andrásnénak, a Pedagógusok Szakszervezete KV. titkárának, dr. Kovács Gergelynének, a Balassa János Ápolónőképző Iskola igazgatójának, Mészáros Jenőnek, a XXI., Kisegítő Iskola igazgatójának. Nagy Andrásnénak, a XIX.. Ady Endre utcai általános iskola tanítójának, Paál Józsefnek, az Eötvös József gimnázium igazgatójának és Tihanyi Ferencnek. az Út-és Vasútépítő Szakközépiskola tanárának. Kiosztották a Földes Ferenc-díjakat