Budapest, 1972. (10. évfolyam)

6. szám június - Kubinyi András - Székely György: Tudományos vita a „Fővárosunk ezer éve”-kiállításról

Heim Ernő Derűs törtenetek I. Negyven esztendő az egyesítés száz éves jubileumát ünneplő város életében sem jelentéktelen idő. Egyetlen ember életében — az enyémben — csaknem minden. Különösen az, ha annak a négy évtizednek munkássága elválaszthatatlan Budapest alakulásától, fejlődésétől. Az emlékek épp úgy idézik azt a számtalan, olykor csupán délibábokat kergető álmot, mint azokat a nem egyszer kilátástalannak érzett, kishitű hangulatokat, amelyek Európa egyik' legszebb városának kibontakozását végigkísérték. De idézik annak a munkának is csaknem minden mozzanatát amelyet abbahagyni, vagy akár csak egy pillanatra is félbeszakítani soha nem lehetett. Sem olyankor, ha nagyra törő terveink hiú ábrándoknak bizonyultak, sem akkor — sőt, legkevésbé éppen akkor —, midőn nem egy örökéletűnek hitt értékünk szinte a szemünk láttára vált üszkös rommá, Dunába robbantott roncscsá. A mindennapi életben — hol gazdasági nehézségbe ütközve, hol a magánérdek és közérdek ellentmondásaiból eredő értetlenséggel találkozva — természetesen régebben sem volt, egyszer-másszor ma sem könnyű nem megtorpanni. Hiszen a valójában elkerülhetetlen kompromisszumok helyes voltáról néha még önmagunkat is nehéz meggyőznünk; a vélt sérelmeket nem lehet egyszerűen szép szavakkal eloszlatni. Nagyszabású terveink egyikének-másikának megvalósításáról pedig talán mindennél fájdalmasabb lemondani. Hogyne lenne hát saját elhivatottságunkba vetett hitünk súlyos megpróbáltatásnak kitéve nem egyszer. Ezért hit, optimizmus, életkedv és derű nélkül aligha lehet várost építeni. A következőkben e négy évtized néhány derűs pillanatára emlékezem vissza. Olyan történeteket idézek fel, amelyeken szívből nevettünk. Alighanem azért, mert mélyükön ott található az élet komolysága. Munkamorál Még az első világháború előtti, úgynevezett boldog békevilágban történt. Bárczy István volt Budapest polgármestere. Telve tervekkel, agilitással, minden póz és nagyképűség nélkül. Egy reggel, félfogadási napon, röviddel hivatalkezdés után, Harun al Rasid módjára beállított az egyik kerületi elöljáróságra. A portás kérdésére közölte, hogy az elöljáróval (az akkori idők tanácselnökével) szeretne beszélni. — Nincs az, kérem, ilyenkor még itt — volt az udvarias, de kurta válasz. — Hát akkor hol találhatom a főjegyző urat? — kérdezte Bárczy. — Otthon — felelte a portás. — És a jegyző úr, vagy a fogalmazó úr ? — folytatta az érdeklődést a polgármester. — Ugyan, menjen már az úr! — csattant fel a Cerberus. — Mit akar ön itt ilyenkor ? Jöjjön egy óra múlva, ha olyan nagyon sürgős az ügye. Akkor már lesznek benn néhányan. — Miért, még senki sincs itt ? — makacskodott tovább Bárczy. — Mi lenne, ha például a polgármester akarna valakivel beszélni ? — Hagyjon végre békén — vesztette el a türelmét a portás. — Csak nem képzeli, hogy Bárczy úr olyan marha, hogy ilyenkor jöjjön ide ?! Elintézett kérelem Kempelen Ágoston tanácsnok megtestesítője volt a puritán fővárosi főtisztviselőnek a harmincas évek derekán. Gyűlölte a protekcionizmust, a korrupciót. így azután, midőn titkára egy napon a szokott reggeli referátum során azzal a megjegyzéssel tett eléje egy aktát, hogy abban Sipőcz főpolgármester nagynénjének valamilyen zavaros telekrendezési kérelméről van szó, Kempelen az ügyiratot — abba bele se nézve — szó nélkül az „elintézendő kérelmek" jelzésű iratkosárba helyezte és máris rátért a következő ügyre. Eltelt egy hét. Azután még egy. A nagynéni aktája pedig nyugodtan pihent a kosárban. Csak a lelkiismeretes titkár kérdezte meg időnként: — Tanácsnok úr, a Sipőcz-ügyben nincs semmiféle utasítása? — Majd elintéződik — felelte Kempelen. — Ne türelmetlenkedj! Ez a két tőmondatos, szinte sablonossá vált kérdés-felelet játék már vagy egy hónapja tartott, mikor egy reggel a Városháza homlokzatán négy hatalmas fekete gyászlobogó fogadta az érkezőket. — Ki halt meg? — kérdezte a portástól a titkár. — Sipőcz főpolgármester úr — volt az aznap már számtalanszor elhangzott válasz. A tanácsnoki szobából, pontosan fél kilenckor felhangzott a referálásra hívó csengő berregése. A titkár felmarkolta a reggeli postát és bekopogott. Kempelen pedig — mielőtt beosztottja szóhoz jutott volna — egy aktát nyújtott feléje. — A Sipőcz-akta — mondotta. — Elintéződött. Tedd az irattárba. És mint hetekkel előbb, nyomban rátért a soron következő ügyre. „Kiszállás" A hajdani Városrendezési Ügyosztály egyik rutinmunkát végző alosztályának vezetője alighanem az egész városházi tisztviselő-gárda legreprezentatívabb megjelenésű tagja volt. Szép szál férfi, őszülő, dús hajkoronával, arisztokratikus arcéllel. Remekül öltözködött, nagyszerűen tudott viselkedni, gyönyörűen zengett bariton hangja. De mindebben többékevésbé ki is merült egész hivatali tevékenysége. Egy napon — nem volt ez szokatlan jelenség — ajtaján kis cédula díszelgett: „Kiszálláson vagyok. Mindjárt jövök!" Talán fel sem tűnt volna, sem az ügyfeleknek, sem nekünk, hogy ez az írás már egy hete nem került le helyéről, ha egy reggel nem kapunk tőle egy képeslapot Nizzából: „Remek az idő. Még egy hétig maradok." Ez a két mondat és az aláírása állt rajta, az ő kivételesen szép gyöngybetűivel megrajzolva. A protektor A hatvanas évek elején sok gondot okozott az emeletráépítésekkel kapcsolatos érdekellentétek összehangolása. Akinek ugyanis nem volt megfelelő lakása, az emeletráépítéssel igyekezett lakásgondját viszonylag olcsón megoldani. Aki fölé viszont új emeletet kívántak húzni, az mindent elkövetett, hogy a hosszúra nyúló építkezést megakadályozza. Elsősorban a munka közben csaknem biztos tetőbeázás miatt, no meg azért, hogy a zajt és piszkot elkerülje, így azután egymás fölé licitálva, az érdekeltek minden energiájukat szociális összeköttetések felkutatására összpontosították. Az egyik a városkép elsődleges követelményeire és az ésszerű telekgazdálkodás érdekeire, valamint az olcsó lakástermelés lehetőségeire hivatkozott. A másik a városkép megbontásától óvott, vagy az amúgy is kőrengeteggé vált város további zsúfolásának káros következményeire figyelmeztetett, nem utolsósorban pedig az épület túlterheléséből származó veszélyekre hívta fel a figyelmet. Mivel valamennyi érvben volt igazság, a döntésnél mindenkor a sokfelé ágazó és egymásnak gyakran valóban ellentmondó szakszempontok egész sorát kellett figyelembe venni. A protekció többnyire annyiban és akkor érvényesülhetett, ha a pro és a kontra érvek egyike sem volt döntő jelentőségű. Ez volt a helyzet egy rózsadombi bérvilla esetében is, amely történetesen olyan saroktelken állott, ahol a városkép az adott állapotban — mindkét utca felől — épp oly kiegyensúlyozott volt, mint amilyenné a tervezett emeletráépítés után válhatott. Az építeni szándékozó igen jó közéleti kapcsolatokkal rendelkezett, a legfelső emeleti lakó viszont művészeti életünk egyik reprezentánsa volt. A mind magasabb szintű pártfogói intervenciók váltakozása tehát a mérleg nyelvét hol jobbra, hol balra lendítette. A döntés ennélfogva egyre halasztódott. Végre egy napon az ügyben a főváros vezetőségéhez egyszerre két ajánló levél is érkezett — véletlenül mindkettő ugyanattól a személytől. Az illető az egyik levélben — meggyőző érvekkel alátámasztva — az emeletráépítés engedélyezését kérte, a másikban — ugyancsak alaposan megindokolva — annak elutasítását vélte szükségesnek. Eleget tett tehát mindkét pártfogoltjának. Csupán az kerülte el a figyelmét, hogy noha „X" barátjának a saroktelek egyik utcáról nyiló 5. számú épületére vonatkozó emeletráépítési kérelmét teljesítendőnek ítélte, az építkezés aligha valósulhat meg, ha az „Y" barátja érdekében írt és a saroktelken álló ugyanazon, de a másik utca felől 12. számmal megnevezett ház emeletráépítése elleni tiltakozását figyelembe veszik. A városrendezés számára bizonyára ő volt az az egyetlen protektor, akinek kérelmét nemcsak habozás nélkül, százszázalékosan figyelembe lehetett venni, hanem egyszersmind gerincesen el is lehetett utasítani. 33