Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Nemes György: A Rózsadomb

a szomorú udvaron mindig szürke idő van. A négyemeletes bérkaszárnya falai nem enge­dik be a napot, a tavaszt, az életbüntetés sze­líd enyhítéseit. Ide csak az eső szokott be­csurogni, piszkos, kormos eső, mely síróvá teszi a didergő falakat, s a közéjük ítélt em­berek életét. Akis koporsó-udvar hallgatott.Szürke volt és szívtelen." A Szerecsen utcából (Paulay Ede utca) ma sem varázsszőnyeg, vagy helikopter repíti el a kirándulókat, hanem villamos. A földszinti lakás didergető mélyéből a nyári utca kohó­ján át visz az út a Hűvös völgybe. „A Rákóczi úton forró és sűrű volt a leve­gő. Az aszfalt meglágyult az izzó napban s szaga gonoszul torkonfogta az embereket: — Megfojtalak! — Az eldobott gyümölcs­hulladékok és a kocsiút trágyája gőzölgött, mint az ördögök üstje. A sarkon egy lábnél­küli ember, szemén nagy, fekete szemüveg­gel, fején fakó katonasapkával, cigarettákat kí­nált. A járdán a vasárnapi nép lökdösődött le- és felfelé. A gomolygó népszószban a kö­zeli utcák örömleányai futkostak az aznapra való kenyerük után. Az élet csúfsága vastagon ülte meg az irtózatos utcát, mint egy beteg ót var. A villanyosmegállónál vagy ötvenen álltak a Keleti pályaudvar felé meredő arccal. — A huszonegyes jön: — mondta valaki. — Nem, a hetes jön! — Számokat mondtak ma­guk elé, mintha valami végzetes, titkos játék előtt állanának." Változott ez a kép az ötven év alatt ? Ter­mészetesen. Lovaskocsik nem járnak, tehát a trágyaszag kimaradt a Rákóczi úti illatkom­pozícióból. Meg a villamosoknak — a nem kevésbé zsúfolt villamosoknak — más a mai számozása. Odakint, a Nagyréten mi várta a Hegyi­családot ? Mindenekelőtt ugyanaz a tömeg és mocsok, amitől menekültek. „Itt is, ott is kiránduló társaságok táboroz­tak, kacagás, káromkodás, civódás folyta be a levegőt. A földön eldobott zsíros, lekváros s megmondhatatlan mocskú papírosok, üres szardíniás skatulyák, csirkecsontok, szalonna­bőrök s más megehetetlen dolgok hevertek. Ha egy kis szelecske bekapott a térségbe, ez a hulladék vidám tölcsérekbe táncolt össze s odaverte a kirándulók arcába a mások lako­májának az undorodását." Tudja fokozni a hűvösvölgyi vasárnap un­dorát, részeg emberrel, émelyítő nótával (Egy rongy van, egy rongy van a szívem he­lyén), a borzongató záróakkordig: „A végállomásnál már óriási tömeg várt. Mikor odaértek, valami nagy szörnyülködés volt az emberek között. Kézi ágyon egy fia­talembert vittek, egy rendőr alig tudott utat törni nekik. A fiatalember a közelben lőtte magát agyon a bokrok között, ott talált rá egy szerelmes pár. Csak egy vékony véres sáv volt a homlokán. Ahogy a fiatal hulla átment a tömegen, a túltömött gyomrokon, a telefű­tött fejeken, a torkig nótázott szíveken hideg húzott át. Mintha a halál kiáltaná a lakoma végén: fizetni." (Apróság, de talán nem is az: Szabó Dezső stílusának egyik alaptörvénye, hogy az igei állítmányt váratlan, egyéni módon alkalma­zott igék adják. De az ilyen egyéni törvény arra való, hogy alkotója megszegje, s egy-egy kopogó volt-tal oldja meg a mondatot. Miért ? Nem ér rá kivárni, míg igazi erőteljes ige jut eszébe ? Vagy inkább: időnként a nagy túlzó is helyénvalóbbnak véli a mértéktartást. Exp­resszív lendületét lefogja a francia stiliszti­ka szigorú szabályrendszere, amit egyetemis­ta korában jelesre megtanult.) A kirándulás novella beleépült a Segítség regénykompozíciójába. Másfajta családi együttes: három szerelemárus leányzó a házi­nénijükkel és gavallérjaikkal. De a mulatság itt is ugyanarra a nótára kezdődik, harmonika­szóval (Egy rongy van, egy rongy van a szí­vem helyén), s ugyanúgy egy hulla látásának riadalma koronázza be. Kocsmapanoráma Akármilyen nyomorult, korcs az efféle bu­dai piknik, mégis levegő, napfény, szabadság, életkedv, új erő a város penészvirágainak. „A Tövis-uccából kiértek az Eszter-uccába, faltalan mező-ucca. Már előttük magaslott a Vérhalom, tetején a Gajdos József kis vendég­lőjével. Ez a Vörösmarty-eposzt zúgó név nagyon illik ehhez a dombhoz. Ott áll a rop­pant horizont közepén. Oldalairól nagy napos mezők szélesednek tova, melyeken mintha nehéz vértezetű hexameterek robognának . . . A füves réteken s a kis erdőcske szélén munkáscsaládok százai szívták magukat az élet napos kebelére, hogy a hetedik nap irgal­ma megfizesse a hat könyörtelen napot." Ezt a néhányszáz letáborozott munkáscsa­ládot pedig azért vonultatta fel a vendéglő köré, hogy jelenlétükkel igazolják Boór Bá­lint(a szobrász-Szabó Dezső) programbeszé­dét Budapest hivatásáról. „— Szép ez a város. A sok őrület, gonosz­ság és butaság közt, melyek egy idő óta szét­járnak az országban, talán a legkiáltóbb ez a tervszerű, rendszeres szidalmazás, melyet csirkefogó prófétáink rádobálnak Budapest­re. Igaz, én mutattam rá először, hogy milyen fájdalmasan idegen ez a város a magyar pa­raszttal, a magyar géniusszal szemben. De ez más dolog ... Hiába vonítanak Herman tata keresztényei: ez a nagy csatatér, ahol a ma­gyarság élet-halál kérdése eldűl... És néz­zétek milyen jó, milyen szelíd kacagású ez a nép, Budapest népe. Hányféle faj öntötte ide ezt a tömeget s e sok fakadású élet öröme most mégis a magyar nyelvben, a magyar dal ritmusában kap formát. Ez a nép Európa leg­emberibb városi népe, nem volt soha tigris, még a történelmi hisztéria pillanataiban sem. Mit lehetne alkotni ezzel a néppel a magyar gondolat egységében! Csak, csak ..." Baj van. Nemcsak a szónoklat tartalmával, magával a szituációval is. A körös-körül va­sárnapoló munkások nem hallották Boór Bálint róluk szóló szavait. Csak ott voltak, mint egy filmbeli tömegjelenet statiszta-hada, akik nem is sejtik, miről szól a forgatókönyv. A még nagyobb baj az, hogy „Hermán tata keresztényei" sokkal hatásosabban tudták fű­teni a nemzeti illúziókat (még munkások közt is), mint Bálint. Kik hallgatták, kik tapsolták meg őt itt, a Vörösmarty-eposzt asszociáló kocsmában? Egypár barátja, hódolója. Akik arról kezdtek aztán vetekedni — Boór Bálint egyéniségéhez illő zabolátlansággal — hova állítanák mesterüknek (a szobrásznak!) az emlékművét. A szavazatok: „- Én elnéztem a mestert, amint előre hajolva beszélt. Ez volt Boór Bálint, az iga­zi... Boór Bálint, az emberi evangélium­má fakadó magyar ige. így állítanám a szob­rát az országház elé. — Nem, nem! Bálint bátyámnak álló szo­bor kell, előre lépő lábbal, ütésre emelt ök­lökkel, az örök Toldi Miklós legfelsőbb meg­valósulása. És a szobornak ott kell állnia Budapest valamelyik kapujában. -Én a Kálvin-tér közepén emelnék szob­rot a mesternek. Egy roppant sziklatömegből híva elő alakját. Hogy együtt mutassa az erőt és a gondolatot, az ösztönt és a formát." Ezt is lehet még fokozni, ezt a giccsre giccs licitálást. Boór Bálint ott helyben megmintáz­za szóból a maga szobrát: „Nekem egyetlenegy emlékem legyen: egyetlenegy szobrom a Gellérthegy keleti szikláin, Budapest élete fölött. Ott álljak mint örök pásztora egy örök szerelemnek. Onnan szálljon végtelen hívásom az elszéledő nyáj árvái felé. És ne legyen az országban olyan gyermek, akit legalább egyszer fel nem hoztak hozzám ..." Ezen a kultikus önistenítésen alig enyhít­het valamit az önirónia. Bálint észreveszi, túl­ságosan kiadta titkait, s tréfásan rákiált ön­magára (valami régi adomát idézve): — Szállsz le Móric, arról a szoborról! Babavár Ez a Megváltó-póz (Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket) mindennél jobban elárul­ja Szabó Dezső vágyódását. Mire is ? Szoli­daritásra, gondoskodásra, együttérzésre. Re­gényének címe így mondja: segítségre. Arra az illúzióra, hogy ő, aki önmagát kolosszussá növesztette, egyszer-egyszer visszaváltozhat emberré, gyerekké, társsá. Ezt az érzést ritkán és rövid időre kapta meg barátoktól, szeretőktől, tisztelőktől, sze­mélyes kapcsolatoktól. De utcák, házak, szo­bák, tárgyak is bele tudták ringatni — szeren­cséjére — a meghittség áhított hangulatába. Emberei megtagadták — vagy ő tagadta meg őket. A látképek, utcarészletek, enteriőrök hangulata, ha egyszer fellobbant, tartós láng­gal melengette tovább az elridegedett szívet. Ennek a nosztalgiának természetesen Buda volt a szent helye, ott is a Vár, a Mátyás templom környéke. Babaváros a világváros közepén. „Beléptem a Ruszwurm-cukrászdába és mosolyogni kezdtem, mert láttam a föld ösz­szes mosolygását. Mint ahogy Eolus barlang­jába térnek meg a szelek, a kicsinyek és a nagyok, mind, mind, úgy itt van a mosolygá­sok tanyája. Egy tisztes öregasszony állott a pudli mögött és mosolygott, becsületes, öreg mosollyal. Mosolygott hófehér fejkötője, hó­fehér köténye. A sárga kőrisfa-szekrényekben, a rézkilincseken, az ablakzárakon, a cukrot rejtő sárga kelyheken, a csillogó pudlin min­denütt sárga mosolygások — kicsinyek és alig villogók vagy nagyok, szélesek, laposak — villóztak és hevertek, mintha a nap kacagó aranyát csörgetnék össze ugráló tündérek ke­zei. Mosolygott a székek karja, az asztalkák, a dívány támlája. Az üvegszekrényekből, kely­hek és dobozok közül apró játékszerek, kis kocsik, lovacskák és csacsik néznek ki. Itt le­hetnek vagy száz év óta, senki sem veszi őket, talán nem is eladók. Azért mégis olyan okos mosolygással néznek, olyan türelmesen, mintha valami céljuk volna a világon." 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom