Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Fekete Gábor: A budakeszi „Varázshegy”

Fekete Gábor Korányi Frigyes Hetven éve gyógyít a budakeszi „Varázshegy" Ötvenhat holdas parkos, pázsitos, erdős részen, öreg fenyők között, négy évszak minden természeti szépsége kíséretében jubilál egy intézet. A János-hegy lábánál, Budakeszi határában a fenyvesek közt, a festői környezetből kiemelkedő szép stílusú épületsor szinte megeleveníti Thomas Mann Varázshegyének atmoszféráját és azt a hangulatot, amelyet — szovjet író szavaival élve — „a csendes lázak háza" áraszt. Az intézet hetven esztendeje szolgálja a küzdelmet a hajdan egész Európában „magyar betegség" néven ismert tüdővész ellen, híven megalapítója, Korányi Frigyes tudós, alkotó szelleméhez. A magyar belgyógyászat úttörőjeként számontartott professzor már fiatal falusi orvosként szomorú tapasztalatokat szerzett arról, hogy a gümőkór elleni harcban menynyire elmaradtunk a külföldi intézményektől, kutatásoktól, eredményektől; mégis, csak hatvanhat esztendős korában, 1894-ben értek be erőfeszítései: akkor tárta az orvosok és az ország közvéleménye elé tervét az első magyar tüdőszanatórium létesítéséről. Ez a közvélemény — szervezett vizsgálódások, nyilvántartások hiányában — akkortájt nem alkothatott magának számszerű képet a megbetegedések alakulásáról, de a lassan ölő kór pusztításai nem is voltak rejtettek előtte. Mint ahogy teljesen nyilvánvaló volt: eredményesen védekezni csak a megoldandó feladat valóságos ismeretében lehet. A felelősség súlyát az évről évre rohamosan szaporodó tuberkulotikusokért sokan érezték, de csak Korányi professzor optimizmustól fűtött kezdeményezésének volt köszönhető, hogy több éves huza-vona után s igen csekély állami támogatás mellett, ám annál eredményesebb társadalmi közadakozás, országos gyűjtés segítségével — 400 ezer korona gyűlt össze — bekövetkezzék az ünnepélyes pillanat: 1901. november 11-én, a főváros által ajándékozott — akkor még csupán 15 holdnyi erdőben — megnyílt a szegénysorsú tüdőbetegek számára az első magyar szanatórium. Az Erzsébet királynéról elnevezett intézményben 116 ágy, három orvos, tíz ápolónő és huszonöt alkalmazott várta az első betegeket. Álmának megvalósulásában Korányi professzor mellé méltó kortársak sorakoztak; a többi között Jókai Mór nyílt levélben szólította fel adakozásra a társadalmat, Benczúr Gyula a szanatórium nyomtatványaihoz rajzolt képet, Czigler Győző pedig az építkezés terveit készítette. 1906-ban a milánói világkiállításon a Gran Premio kitüntetésben, két esztendő múlva a washingtoni tbc-kiállításon ezüst éremben részesült a fiatal intézmény. S még ugyanabban az évben egy jelentéktelennek tűnő hír a gümőkór elleni hálózat megteremtésének nagyfontosságú állomásáról számolt be: a Kistemplom utcában, igen szerény keretek között, de megnyílt az első tüdőbeteg-gondozó; újabb két év elteltével száz ággyal megépült a második betegellátó intézmény. A kilencszázas évek elején a Korányi professzor irányítása alatt álló intézményekben a gyógyításon kívül igen tevékeny tudományos munkásságot is kifejtettek a magyar tüdőgyógyászok: folyóiratot szerkesztettek, szakkönyveket adtak ki, továbbképző tanfolyamokat tartottak, szakmai megbeszéléseiken a legújabb nemzetközi gyógyító eljárásokkal ismertették meg kollégáikat. Az ő érdemük, hogy a hagyományos, főként a kellemes levegőjű környezeten, pihenésen alapuló therápia mellé bevonult a légmell kezelés és a sebészi beavatkozás gyakorlata. 1918-ban a szanatórium területe 26 holdra növekedett és a katona-betegek részére újabb 124 ágyas pavilont építettek. Alapításának negyedszázados évfordulóján már 557 ágyon ápolták a szanatóriumi betegeket, az orvosok száma húszra, az ápolónőké harmincnyolcra növekedett. A jubileumi évben Korányi Frigyes fia — s az egyetemi belgyógyászati tanszéken egyben utóda —, Korányi Sándor professzor joggal írhatta be a következő sorokat a szanatórium évkönyvébe: „Szanatóriumunk vezető volt a tuberkulózis, mint népbetegség elleni küzdelem megindításához és az őt megillető helyet megtartotta a mai napig. Intézményeink betöltötték hivatásukat: gyógyítanak, propagandát csinálnak, betegeket, azok hozzátartozóit oktatják, szakorvosokat nevelnek, orvosai a gümőkór tanának aktív művelői." A negyedszázados jubileum és a második világháború kitörése között Rákoskeresztúron 123 ágyas nyári fektető nyílt a szanatórium felügyelete alatt, Budakeszin pedig fedett folyosók beépítésével, nyári nyitott fektetők szervezésével bővítették a tbc-sek elhelyezési lehetőségeit. Nemzetközi kongresszusok, publikációk jelezték az intézet tudományos hírnevének növekedését. Felmerült a terv, hogy az intézet keretében szerveződjék meg a világ első Tuberkulóziskutató Intézete, de ez az elképzelés az akkori kormányzat közönyén megbukott. Korányi professzor áldozatkész követőinek köszönhető, hogy a nehéz körülmények ellenére a legnagyobb magyar szanatórium a harmincas években, s a negyvenes évek elején is a gümőkór elleni küzdelem fellegvára maradt. A felszabadulás után a népi demokrácia ezt a küzdelmet immár állami feladattá nyilvánította, s 1949-ben az intézmény — Korányi Frigyes nevével felruházva — állami intézménnyé vált. A szanatóriumnak egyre inkább elévülhetetlenek az érdemei a Morbus Hungaricus leküzdésében. Az államosítás évében az intézményhez csatolták a szomszédos volt „Tábor" szanatóriumot, egész területével, s azt évekig tartó megfeszített munkával modernizálták; az elhanyagolt vályogbarakktábort felszámolták, helyettük a betegek nyári fektetésére, felerősítésére szolgáló sheltereket, kőházakat építettek. Az államosítás előtt az eredeti szanatóriumi épületek állapota is meglehetősen elhanyagolt volt, jobbára 250—300 betegre jutott néhány fürdőkád, zuhanyozó. A szegényes beteg-elhelyezés, a rosszul felszerelt orvosi szobák és laboratóriumok is 11