Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: A Belváros egykor és ma II.

kok, a tőzsde, Itt lakott a haladottabb szellemű nagypolgárság. Itt nem térhetek ki a más munkáimban már vázolt társadalmi viszonyokra, kapcsolatokra, csak arra, ami az utcán leginkább látható volt. A Belvárost túlnyomóan a jómódú közép- és nagypolgárság lakta, a déli részét, ahol elhanyagolt utcák, ósdi házak is voltak meg a nagyobb bérházak udvari lakásait kispolgáribb, szegényebb, többnyire itt dolgozó emberek, családok. Egyre több ilyen lakásból lett később munkahely. A bérházakban egyszobástól nyolcszobás lakásokig mindenféle lakás volt, többségük két (lakás és konyha), némelyik három bejárattal. A városrész centrális jellege e téren egyrészt abban nyilvánult meg, hogy olyanok laktak itt, ilyen-amolyan fokon, akiket hivatásuk, mint apámat is, idekötött. Mások pedig státus okokból, mert a Belvárosban lakni kezdettől előkelőbb dolog volt. Hozzátársultak később, a századfordulótól, a Lipótváros, a belső villanegyedek, a Városliget környéke. Az arisztokrácia meg a vidéki dzsentri családok számára a Nemzeti Múzeum s részben a Kálvin tér környéke. A centrális jelleg másrészt abban nyilvánult meg, hogy ide jártak már akkor is sokan dolgozni vagy ügyeiket intézni a hivatalokba; vásárolni; itt szálltak meg az igényesebb idegenek; s idejöttek korzózni, sörözni, találkozni más városrészekből mindazok, akik a jobbmódú polgársághoz tartoztak. Mindez az utca képén is meglátszott. Szegény embert, rosszul öltözöttet lehetett látni, de keveset — jóval kevesebbet, mint a külsőbb városrészekben, a pályaudvarok környékén. Voltak ismert, rettenetes látványt nyújtó nyomorultak, koldusok is, véresszemű vakok, karjaikat könyörögve kitáró, a földön ülő lábnélküliek, epilepsziások, a háború után hadirokkantak — engem gyerekként megrémítettek. Másrészt szállítók, teherkocsisok, bolti segédek, az úgynevezett alsóbb néposztály, akiket foglalkozásuk kötött vagy hozott ide. Látni lehetett, ismételten, jellegzetes alakokat, mindenfélét — így a Kígyó tér környékén, ahol én a legtöbbször megfordultam, egy bolondos, őszülő, körszakállas férfit, úgy mondták, elszegényedett gróf, aki cilinderben (ez már akkor ritkaság volt), fekete, kopottas kabátban jött, s botjával hadonászva, szitkozódva nyitott magának utat a tömegben. Egy furcsa gigerlit — ilyennek képzeltem a párbajhősöket —, aki fekete kemény kalapban, félszemén feltűnő fekete kötéssel, a másikon monoklival, ugyancsak bottal, öles léptekkel sietett végig naponta e tájon, botját forgatva. Egy szinte panoptikumba illő figurát: szürke keménykalapos, pirosított arcú, festett és hegyesre pödört bajszú, kimeredő szemű férfit, amint bottal, mereven lépegetett, akár egy bábu. S még jónéhány látásból ismert alakot, köztük az akkorra már elszegényedett Freystädtler „pasát", korábban dúsgazdag fezőrt — görnyedten, soványan, fekete, hosszú kabátban, kucsmában, gyalog sietett a Belvárosban —, Apponyi Albertet, akit mindenki ismert; magas alakjával, lengő ősz szakállával, lüszter felöltővel öregesen haladt gyakran át a később róla elnevezett Kígyó téren s környékén. Neki az emberek maguktól utat nyitottak — valami tiszteletet parancsoló volt a küllemében —, nem úgy, mint a bolondos grófnak, aki botjával hadonászta ki azt magának. Kik jártak a kocsikban — később autókban —, nem tudom, gyakran lefüggönyözöttek voltak. A kormányzóság hatalmas, fekete Minerva kocsijait meg lehetett ismerni, már csak a címeres rendszámtábláról is; nem egyszer állt valamelyik a Belvárosban, ahol szabónál, vásárolni vagy látogatóban voltak. Elöl egy vadász ült a sofőr mellett. Egyébként legfeljebb egy-egy feltűnő sportkocsiról tudtam, hogy kié, mert az Autóklub, a KMAC (Királyi Magyar Automobil Club) a Kígyó téren volt, előtte ácsorogtam diákként, s lestem, nézegettem az ideérkező verseny- és sportkocsikat. így Delmár Walter nevezetes versenyző alacsony Steyr versenykocsiját, Petrovics Vidor, egy gazdag aranyifjú gyönyörű, sárga Bugattiját, az itt élő mecklenburgi herceg sötétzöld Sunbeam-jét. S arra emlékszem, hogy rengeteg — többszázféle — márka volt, a legtöbből csak egy-egy kocsi, s ezeket mind felismertem akkoriban; Lancia, Itala, Isotta Fraschini, OM, Alfa Romeo, Austro Daimler, Graf s Stift, Puch, Benz, Wanderer, Maybach, NSU, Aga, Audi, Vauxhall, Delage, Hispano Suiza, Talbot, Avion Voisin, Dodge, Packard, Chrysler, Cadillac — csak úgy kapásból — s még sok, a ma is jól ismert márkákon kívül. Voltak már akkor ritkaságszámba menő, kivesző gyártmányok, öreg kocsik, így egy-egy Laurin-Clement, Delaunay, és a magyarországi próbálkozások: Rába.WM (Weiss Manfréd). Mindezek nagyrészt a Belvárosban voltak láthatók, itt közlekedtek vagy álldogáltak. A legszebb az emlékezetemben egy diplomata hatalmas Rolls Royce-a volt; világosszürke, kétüléses nyitott sportkocsi, hoszszabb motorházzal, mint a mögötte levő része. Gyakran álldogált a Belvárosban. Szinte bűvölten néztem ilyenkor gyönyörű hűtőjét, rajta az R/R monogramot, s ezt a hűtőt azóta is a legszebb ipari formák egyikének vélem. Nem hiába tartották meg máig minden újabb divat, változás ellenére. \/égezetül a Korzóról kell szólni, ahol sok minden mindebből összpontosult, végighaladt, az autók kivételével, mert ezek csak a széléig jöhettek. Voltaképpen két korzó volt, az egyik a Váci utcai, főként télen és vasárnap, amikor gyérebb volt a kocsiforgalom, bár máskor is sokan őgyelegtek, bámészkodtak itt. A hozzá vezető Kígyó utcán is. A Váci utca sétáló jellegét ugyanis a növekvő autóforgalom, s főként az autóbusz mindinkább zavarta, de gyülekező, találkozó, köszöngető hely lett és maradt is, a forgalom ellenére. Magában az utcában, városépítészeti jellegében, arányaiban is van valami kisvárosias — vagy inkább kis- és nagyváros határán lévő — a Grabenhez, a Rue de la Paix-hez, a Bond Street-hez képest. Akkori élete, közönsége mindenképpen vidékies volt, alig más, csak nagyobb arányú, mint pl. Pécsett az egykori Király — ma az ottani Kossuth Lajos — utcáé. Ide, a Váci utcába azért jöttek, főként vasárnap, templom után, hogy ebéd előtt találkozzanak, sörözőkbe beüljenek, nagy asztalokat körülüljenek — egy eléggé zárt kör, az úgynevezett középosztály köre. Nem csak belvárosiak, hanem budaiak is. Bár efféle korzó, még vidékiesebb, volt Budán is, a Bástyasétányon. A másik Korzó, az igazi és ekként is nevezett, a Duna-parti volt, a szállodasor előtt, s ezt a jellegét, mondhatni még ennek lehetőségét is, ez idő szerint — sajnos — elveszítette. Ide kora tavasztól őszig, főként napsütéses időben, szinte özönlöttek az emberek. Sokkal tágabb körből, mint a Váci utcába, a távolabbi városrészekből, a külvárosokból is jöttek cigányzenét hallgatni a Hungária terasza elé, ahol Magyari Imre, a legjobb prímások egyike és zenekara játszott. Valamiképpen szimbolikusnak érzem, amint a fényesen kivilágított terasszal, az ott üldögélő jómódúakkal szemközt, már a homályban, a túlsó járdán külvárosokból jött egyszerű emberek sötétlő s növekvő csoportja állt, hallgatta a muzsikát. A teraszok egymást érték, a már jelzett sorrendben, s a kávéházak késő éjszakáig nyitva voltak, olyankor már alig néhányan üldögéltek ott nyári éjjeleken. Zene máshol is szólt. Ifjúkoromban a Ritzben a „Bachmann Band" játszott, persze, pesti zenészek, még a telefonhírmondón is hallgathattam őket. A Mignon-ban Nádas, a neves bárzongorista. A Corso-ban egy ideig Adler és Fehér izgalmas, kétzongorás jazzt produkáltak. A Hangliban Darvas Zsuzsa lépett fel esténként, az első modern dizőzök egyike. Nappal, de főként szép estéken a Hangli körül, a Buchwald-féle bérelhető vasszékeken több sorban ültek az emberek, a Teréz-, az Erzsébetvárosból is. Nekem minderről, s városképi mivoltáról sajátságos emlékem maradt. A harmincas évek elején „önkéntes"-ként katonáskodtam, és csapatom abban a megtiszteltetésben részesült, hogy „udvarlaki" őrséget adhatott, vagyis a Várban, a kormányzóság őrségét, amit naponta délben, vasárnap zeneszóval, ünnepélyesen váltottak. Hónapokig gyakorlatoztunk, tanultuk a tudnivalókat. Az őrségre május végén, gyönyörű, már nyárias időben került sor. Nekem szerencsére a palota déli sarka előtti terasz jutott őrhelyül, itt kellett több ízben is őrködnöm: puskával a vállamon fel-alá járnom, meghatározott szakaszon. Alkonyatkor is szép volt, felhőtlen ég, csend, a Várkertből akácok, hársfák, jázminok illata szállt. Előttem, alattam pedig a Duna, a város látszott. Még szebb volt az éjszakai őrködés, már hajnalodás előtt. A madarak kezdtek csipogni a teljes csendben, de a város elnémult. Fényei még égtek, a vízben tükröződtek. S éppen alattam, szemben velem a Dunakorzó fényei — sorban a Ritztől a Carltonig. A feliratok, a teraszok, a Korzó lámpasora — mindez együtt visszatükröződve a vízben. Kihalt lehetett már, mégis fénylett. Azt gondolom, ebből valamit, mindnyájunk, az egész város hasznára újra meg kellene csinálni. (Folytatjuk) 11