Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Spira György: A 48-as forradalom hónapjainak munkásmozgalma

cióik megszövegezésére is Glembay tanár urat kérik fel. S igaz, a legénymozgalom egyelőre ezeknek a petícióknak a benyújtásával sem zárul le teljesen — s nem is zárulhat le, hiszen a kormány által tervezett céhreform megvalósulása még csaknem két hónapig várat magára, közben pedig a legények helyzete nem hogy nem javul, hanem a gazdasági válság elhúzódásának következtében még rosszabbodik is —, a következő hetek eseményei azonban már mind a legénymozgalom fokozatos hanyatlásáról tanúskodnak — egészen a céhreform életbe lépését megelőző utolsó s talán minden korábbinál hevesebb megmozdulásig, a Pesten és Budán dolgozó magyar honosságú kovács- és lakatoslegények június 8-i tüntetéséig. Ennek a — különben eredménytelen — megmozdulásnak a részvevői ugyanis elsősorban a munkanélküliség kiküszöböléséért szállnak síkra, jobb megoldást azonban nem találnak, mint hogy megpróbálják kierőszakolni a testvér-városok kovács- és lakatosműhelyeiben alkalmazott külföldi legények elkergetését, s ennek a nemes célnak a kedvéért még tulajdon munkástársaik elleni tettlegességektől sem riadnak vissza. Ami — minthogy a tüntetők között nemcsak magyarok vannak, hanem szép számban akadnak magyarországi nem-magyarok is — nem eredeztethető nacionalista indulatokból, csupán kenyérirígységből, s — mivel a kenyérirígységnek igen mély alapjai rejlenek az ekkor már valóban elviselhetetlenné fajult munkanélküliségben — éppenséggel érthetetlennek sem mondható, de a legénymozgalom hanyatlásának így is megdöbbentő bizonysága. A hajógyár ácsainak mozgalma A céhreform életbe lépését megelőző hetek azonban nemcsak a céhlegény mozgalom hanyatlásának, hanem egyben a proletármozgalmak megindulásának hetei is. Igaz viszont, hogy a munkásságnak a kenyérirígységből fakadó belső meghasonlottsága ezekre a mozgalmakra is rányomja a maga bélyegét, éspedig már kezdettől fogva: a Dunagőzhajózási Társaság és a Középponti Magyar Vasúttársaság magyar honosságú közlekedési alkalmazottai má,r május elején éppúgy a közöttük dolgozó idegenek elkergetését követelik, akár egy hónappal később a testvér-városok kovács és lakatos céheinek legényei, s ezt Friedrich Werther budai gépgyára, 1860 a követelést írják azután zászlajukra a legjelentősebb proletármozgalom, az óbudai hajógyár ácsainak körében május közepén kirobbanó mozgalom részvevői is. Sőt a hajógyári ácsok belső meghasonlottsága még mélyebb, mint a munkásság bármely más csoportjáé, mert az ő törekvéseiket — a többiek különben hasonló törekvéseitől eltérően — immár csakugyan átitatja a nacionalizmus is: amikor május 15-én kitudódik, hogy a hajógyárban aznap újabb munkáselbocsátásokra fog sor kerülni és az elküldendő munkások között tizenegy ács is lesz — mégpedig hat külhoni és öt magyarországi származék —, a gyárban foglalkoztatott százötvenegy ács közül negyvenheten nyomban tiltakozó beadványt intéznek a belügyminiszterhez, Szemere Bertalanhoz, azt követelve tőle, hogy lépjen közbe és az elbocsátásra kiszemelt magyarok helyett is idegeneket tétessen utcára; ezt a folyamodványt azonban megfogalmazói nemcsak a gyár ötvenhét külföldi honosságú ácsa közül nem iratják alá eggyel sem — ami tartalmának ismeretében persze tökéletesen érthető is —, hanem még öt elbocsátásra ítélt magyar honosságú társuk közül is csupán kettővel, mert az öt közül mindössze ez a kettő magyar nemzetiségű, a másik három viszont német, s emezekkel a mozgalom szervezői már ugyan úgy nem éreznek közösséget, akár a külországokból jöttekkel. A nacionalizmusnak a hajógyári munkások körében való elharapózása pedig nem azért érdemel figyelmet, mert — mint ez természetszerű is — a szóbanforgó munkások mozgalmának különösen gyorS összeomlását vonja maga után, hanem mindenekfölött azért, mert különösen jól mutatja, hogy a magyarországi munkásmozgalom mennyire gyermekcipőben jár még ekkor. Hiszen a későbbi évtizedekben, ha valami, hát éppen a nacionalizmustól való mentesség lesz a magyarországi munkásmozgalom egyik fő ismérve. Holott az etnikai összetétel rendkívüli tarkasága még igen soká fogja jellemezni a magyarországi munkásságot. Csakhogy a későbbiekben nem utolsósorban éppen ez az etnikai tarkaság nyújthat majd védelmet a magyarországi munkásság számára a nacionalizmus behatolása ellen, amennyiben éppen ez teheti teljesen világossá, hogy a proletárok sorsa, bárhonnan származnak is, egy. 1848-ban viszont az óbudai hajógyárban egyelőre bizony távolról sem lehet a sokfelől összeverődött munkások életkörülményeinek azonosságáról beszélni, ellenkezőleg: éppen az állapítható meg, hogy a május 15-én fellépő magyar ácsok mindnyájan nagyjából egyforma béreket kaptak, de már például Triesztből szegődtetett olasz társaik, akik az előbbiek szemében leginkább képeznek szálkát, magasabb képzettségű munkások lévén, valamennyien jóval magasabb béreket húznak, vagyis az a határ, amely a munkásoknak ezt a két csoportját bérezés tekintetében elválasztja egymástól, történetesen egybe-11 Klauzál Gábor