Budapest, 1972. (10. évfolyam)
3. szám március - Spira György: A 48-as forradalom hónapjainak munkásmozgalma
ber lakta — városban ugyanis (amelyben a népesség zöme mezőgazdasági tevékenységből él) céhlegény feleannyi sem lehet, mint Pesten, nagyipari proletár meg legfeljebb hatodanynyi akad, a szőlőművelést folytató mezőgazdasági munkások száma ellenben a négyezret is megközelíti. A testvér-városok munkásságának fejletlenségéről azonban nem csupán ez az áttekintés győzhet meg, hanem a munkások üzemenkénti összpontosítottságának szemügyre vétele is. Hiszen a már említett óbudai hajógyáron kívül más olyan üzemet, amelynek a munkáslétszáma négyjegyű számmal volt kifejezhető, nemcsak Óbudán vagy Budán, de Pesten sem találunk: a pesti iparvállalatok közül a legnagyobbnak, Alois Miesbach rákosi téglaégetőjének a munkáslétszáma is alatta marad az ezernek, s a nagyságra ez után következő pesti üzemek közül Valero J. Antal selyemszövője már ötszázas, a Pesti Cukorgyáregyesület finomítója pedig háromszázas munkáslétszámmal sem dicsekedhetik, Budán meg még a legnagyobb helybeli iparvállalatnak, Friedrich Werther gépgyártó üzemének munkáslétszáma sem haladja meg a kétszázat, annál több viszont az olyan pesti és budai gyár és manufaktúra, amelyben — mint például Abraham Ganz budai öntödéjében — csupán hatvanan vagy éppen ennyien sem dolgoznak. Holott többszázas munkáslétszámokkal jónéhány pesti céhben is találkozunk, közülük kettő pedig — a német vargáké és a német szabóké — egyenesen ezernél is több munkáskezet foglalkoztat. S, igaz, egy-egy pesti céhbeli mesternél átlagosan mindössze három legény áll munkában, az egyes céhek legényeinek összességét egybefűző kötelékek azonban legalább annyira szorosak, mint amennyire az egy-egy gyár munkásait egybefűzők. Annál is Inkább, mivel az itteni céhek zöme évszázados múltra tekinthet vissza, a helybeli nagyipar viszont még fölöttébb újkeletű képződmény: az előbb név szerint említett üzemek közül egyedül a Valero-féle selyem-manufaktúra keletkezett még a 18. század végén, a többi viszont — akár a név szerint nem említettek óriási többsége is — csupán a 19. század harmincas és negyvenes éveiben jött létre. Nyugodtan elmondhajtuk hát, hogy a testvér-városok gyárainak legtöbbje 1848 előtt nemigen lehet az osztályöntudat kohójává — már csak azért sem, mert túlságosan kevés munkást fogad be falai közé, de azért sem, mert túlságosan fiatal ahhoz, hogy falai között egymást követő munkásnemzedékek adhassák át egymásnak harci tapasztalataikat. Sőt azt is elmondhatjuk, hogy az itteni gyárak — éppen, mert a forradalmat megelőző években gyors szaporodásnak indulnak s ezáltal rohamosan megnövelik a kenyértelenek munkalehetőségeit — egyenesen tompítják a proletársorsra jutó emberek osztályelégedetlenségét, azaz éppenséggel fékezőivé lesznek az osztályöntudat kibontakozásának. A céhlegények helyzete viszont a forradalmat megelőző években mit sem javul, elkeseredettségük pedig éppen hogy meghatványozódik, hiszen a céhek — a gyáripar támasztotta verseny fokozódásával szoros összefüggésben — most még a korábbiaknál is magasabb sorompókat állítanak a mesterek sorába bejutni iparkodó legények útjába s így emezeket szinte teljesen megfosztják a mesterjog megszerzése révén elérhető személyes felemelkedésnek — ugyan korábban is halovány, de bennük korábban mégis élő — reményétől. S 1848 elején azután hirtelen radikalizálódás figyelhető meg a proletariátus soraiban, mert az 1845 óta Magyarországon is igen rossz terméseredmények miatt először is mérhetetlen drágaság áll be, majd váratlan fordulattal a munkaerőpiacon is öldöklő harc bontakozik ki a városokba tóduló falusi nincstelenek jóvoltából, végül pedig a Magyarországra is betörő európai gazdasági válság lecsökkenti az iparcikkek keresletét s ezzel még a korábban foglalkoztatottaknak egy részét is megfosztja kenyerétől: az óbudai hajógyár például 1847-ben alkalmazott kereken ezerhatszáz munkása közül 1848 márciusának végéig csaknem háromszázötvenet s április folyamán ismét több mint kétszázat bocsát el. Csakhogy ezek a bajok természetesen a céhlegényeket is sújtják (a helybeli kőműves- és ácslegények közül például, mivel most egyszerre végük szakad az előző évek nagyszabású pesti építkezéseinek, május elejére mintegy félezren maradnak munka nélkül), 1848 tavaszán tehát a céhlegények elégedetlensége is to-Az Óbudai Hajógyár, 1858 9